Ezúton szeretnék mindazoknak segítséget nyújtani, akik még nem látták ezt a darabot, nehogy hibába essenek. Klasszikus probléma: Mást kaptam, mint amire vártam. Benned viszont ne legyen elvárás!

Tudom, kissé erősen hangzik, de rögtön megmagyarázom. A színháztól általában elvárjuk, hogy egy jól felépített, érthető történetet mutasson be, aminek ha lehet, még erkölcsi tanulsága is van, amiből okulhatunk, és jut belőle az előadás után is. A színészek pedig nyűgözzenek le a játékukkal, segítsenek minket átjutni egy másik dimenzióba, hogy csak a történetre koncentrálhassunk.

Ezt a darabot azonban más szemmel kell nézni! Lépj be úgy a színházba, mintha álomországba ékeznél. Persze szemed legyen nyitva, sőt, figyeld meg a laposan a részleteket. Minden tárgynak, minden mozdulatnak, minden dallamnak külön jelentősége van. De ne próbáld őket megfejteni! Hagyd őket hatni az elmédre, a tudatalattidra! Mélisande leomló kék hajzuhataga, vagy állandóan cserélődő koronája neked majd egészen mást fog jelenteni, mint a melletted ülőnek.

Maurice Maeterlinck Kék madár című meséje sokunk kedvence volt gyerekkorunkban; Pelléas és Mélisande története szintén azzá válhat, ha képesek vagyunk ezt is gyerekszemmel, ártatlanul nézni.

A történet cselekménye már-már szappanopera-szerűen egyszerű szerelmi háromszög. Ha valahol mégsem érthető, akár az operában, a zene segíti kibontani a cselekményt. Mélisande a vágy titokzatos tárgya, akit Golaud talál az erdőben, és feleségül veszi. Pelléas, Golaud féltestvére is beleszeret a különös teremtésbe, amit viszonoz Mélisande. Az előadás azzal kezdődik és végződik, hogy Mélisande-ot szerelemféltésből megölik. Nem válik egyértelművé, ki menti ki, Golaud vagy Pelléas, és hogy ki öli meg kettőjük közül – hiszen mindketten szeretik a tavitündér-szerű, nem evilági lányt. Vagyis mindketten megteszik: megmentik és megölik őt.

Mélisande szinte végig csupán nyelvével csettintve kommunikál. Talán olyan messziről jött, (a tó fenekéről, vagy az erdő mélyéről) ahol már nem kellenek szavak. Szerettei mégis értik és Varga Gabi olyan átéléssel csettintget, hogy a néző is érteni kezdi makogását. Először akkor szólal meg, amikor Pelléasnak, férje féltestvérének és vetélytársának szerelmet vall. Az első emberi szó: – Szeretlek.

A színészi játék csak szigorú mozdulatokra, ismétlődő monológokra korlátozódik. A színészek úgy játszanak, mintha nem ismernék a tér fogalmát. Csak két dimenzióban mozognak, önmaguk ikonjai csupán. Ebben a lecsupaszított játékban minden valós, vagy legalábbis életszerű mozdulatnak fokozott jelentősége van. A szereplők mintha csak elbeszélnének egymás mellett. Az alakok maguknak játszanak, egyedül, magányosan haladnak egy irányba, a halál karjaiba.

Mintha álmodna az ember, megfejtésre váró szimbólumok seregét vonultatja fel a rendező. Ám ne jöjjünk zavarba ettől! Ha valamit nem értünk, tegyünk úgy, ahogy egy álmot próbálunk megfejteni... Hagyjuk hatni, értelmezzük saját emlékeink, tapasztalataink szerint, nyugodtan térjünk el az eredeti műtől.

Figyelmeztetés: ha nem ezt tesszük, és úgy ülünk be a darabra, mintha Shakespeare drámát néznénk, csalódás fog érni!

Antropos, Kulturális Online Magazin, 2006