Balogh Tibor: Vörösmarty - haladóknak
„Az a legnagyobb feladat a színpadon, hogy tulajdonképpen Vörösmarty a teljes költői szabadságával verset versre, szavakat szavakra, rímeket rímekre épített, és esze ágában sem volt, hogy azt vajon színpadi valóságként, a színház konfliktus- és játékrendszerében meg lehet-e valósítani. Költői sorokban tökéletesen bejárta a Csajághy Laurához vezető, majdani szerelmének az útját.”
Tünde, egy szót hagyj szívemnek:
Merre tartod honodat?
Tünde - dalban
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban Üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.
Az üdlak-projekt állóvágta. Fémváz-akropolisz a díszlet (az előadást tervezőként is jegyzi Balázs Zoltán), ahonnan a Tünde-Csongor énkettős – úgy pattanhatott ő ki a rendező agyából, mint a Zeuszéból Pallasz Athéné – legfeljebb olyankor ereszkedik alább, ha helyre van szükség a boldogságkereső útjukat keresztező lények jelenetei számára. A lények – a lényegük szerint – összevonódnak. A vándorok (Kalmár, Fejedelem, Tudós) szerepét Bartha Lóránd játssza, sőt ő az ál-Balga Kurrah is. Az igazi Kurrah Sipos Marianna, aki végül az Éj csillagporos leplében kísért majd; Berreh (a másik ördög) Denk Viktória, egyben Ledér egyik alakja; Duzzog, (a harmadik ördög) Balogh Eszter, a másik Ledér is. A Nemtők szerepében is – ők hárman. Mirígy, a boszorkány – Kéringer László. Amíg meg nem szólal, azt hihetem, hogy a szerző utasításához híven, időnként dalban fogom kapni a szerelemlét filozófiájához az érzelmi töltetet. A megszólalása teszi nyilvánvalóvá, hogy Sáry László a cappella zenéje az előadás meghatározó hangzásrétege. Kéringer, a tenor recitativójából meredeken felfelé, vagy lefelé elkalandozó közbevetéseivel, és Fekete János Jammal beatbox-effektusaival Tündéből-Csongorból szól: a dupla tudat által generált, irracionális összhangzat. Mirígy az egyben a kettő (2 in 1) Csongor-feléhez könyörög kötelékeitől való megszabadításáért, a felelet azonban a Nemtők kórusától érkezik. Szilágyi Ágota Csongorként először akkor szólal meg, ami után a szabaddá tett Mirígy, egy beatbox átok kíséretében el nem távozik: az V. felvonás utolsó strófáját, Tünde szövegét énekli:
Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
Egyértelművé teszi a rendező, hogy egy tér-idő valóságából kibillentett mese az ajánlata, a legkevésbé sem „A pogány kúnok idejéből”, s még annál is kevésbé abból a valóságból, amely Ilma és Balga képében a kergetőző szerelmeseket övezi. Pedig Bödők Zsigmond – földmívelő, utóbb Csongor szolgája – és Tankó Erika – Ilma, Balga hitvese, Tünde szolgálója – tanítani valóan míves, intelligensen realista ábrázolásban hozza színre a hús-vér szerelmi házasságban élő emberpárt, csakhogy a viseletük (Ilma hajában a kötőtűk özöne, például), vagy a beatbox hördülései, részévé teszik az álomnak az ő kettősüket is. A dekonstrukció kontrapunktjai. A kibillentés azonban üdvösen sikertelen: modellezhetünk általa markánsan jelenkori történetet. Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tünde férfieszménye az édesapja. Elképzel magának egy hozzá hasonlót, s ezzel a benső férfival kergetőzik. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül az anyja egy apjának beöltöztetett Éj-palástú lidércet ereszt rá, aki elűzi őt Tündérhonból, a földi halandók közé. Tünde a színpad szélére sodródik, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Perczel Adélba (Etelkába) Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül Mirígy az ördög Kurrahot az Éj palástjába öltözteti, s kiűzeti vele Tündérhonból a földi gyönyörökre vágyakozót, a halandók közé. Az Éj szavai Tündét a színpad szélére sodorják, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Fatalizmussá sorvad az eszmény.
Az Akropoliszra cipelt néző történetesen férfi volt Gyulán, de választhatott volna nőt is Szilágyi Ágota, s akkor nem Tündének hívnák a kiűzöttet, hanem Csongornak, aki nem apaimádó volna, hanem anyafüggő, s Mirígy lenne a fiára féltékeny apa. Az előadás alapján, a képlet teljességgel megfordítható. Ahogyan a rendező fogalmaz, a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima. Az egymásba átolvadó Nő és a Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, a játszók és a közönség által megteremtett “imaginárius térben”, találhatnak egymásra... 1831-ben, a mű születésekor Vörösmarty a lanyhuló hevű reformok korának Závadája. Ő az első, saját irodalmi terméséből megélő költő Pesten. Ponyvaalakban jelennek meg a művei, az újabbak utcára kerülését szinte lesik az olvasók. Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája köré izgalmas eszmei zűrzavart komponál a nyájas nagyérdemű számára. Az olvasói tudatban természetesen talányosságként aposztrofálódik a káosz, borzongató-sejtelmes várakozásba fordul a kozmogónia, s társul mindehhez – nem egészen organikusan, inkább direkt marketingfogásként – a cselekmény idejét megjelölő utalás: „A’ pogány kúnok idejéből”. Így folyik a világ. Most adott Balázs Zoltán érzékenysége, a Maladype színészeinek kifejlett tehetsége, a hangadottságaikra figyelemmel dolgozó zeneszerző, a biedermeieres árnyalatú eklektikában utazó jelmeztervező, Németh Anikó humora az egyik oldalon, s a színházi világpiac kereslete a másikon. Fesztiválesélyesnek érzem ezt az ókorian talányos meséjű, poszt-biedermeier előadást, amely ráadásul a négyzetes gúla alakú, négy lépcsősoros (valószínűleg összecsukható) fémvázas Akropoliszával, könnyen célba ér.ó) fémvázas Akropoliszával, könnyen célba ér.
Balogh Tibor, www.magyarteatrum.hu, 2017