Néha annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is tudjuk az okát. Nem tudjuk eldönteni, hogy a történelem tette ilyenné az életünket, hogy a nevelésünk vagy épp annak a hiánya a felelős, hogy gyerekkori traumák okozták vagy az, hogy képtelenek voltunk felnőni.

Nehéz sebhelyek nélkül megúszni az életet, de élheted úgy, hogy a lehető legkevésbé sérülj. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen, mindenki számára érvényes képlet, de átvehető egy bizonyos gondolkodásmód, ami segíthet. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a tisztánlátás, hogy tudatosítsuk a velünk történő dolgokat, és a gyors reagálás, hogy a ránk gyakorolt hatásuktól függően elutasítsuk, megszűrjük vagy átalakítsuk mindazt, amit megélünk. És azt is gondolom, hogy fáradhatatlanul és minden nap örömmel kell keresnünk a szépet.

Az Elżbieta Chowaniec (lengyel drámaíró, dramaturg, forgatókönyvíró) szövege alapján bemutatott Gardénia című előadás négy szereplője abszolút nélkülözi ezt a gondolkodásmódot. Egyetlen sors története, amely négy generáción keresztül áramlik egyikük életéből a másikéba, talán a történelem vagy a végzet kiszámíthatatlansága miatt, valami miatt, ami elviselhetetlen és megmenthetetlen. Egy ilyen történetben a legegyszerűbb a másikat hibáztatni – a történelmet, a volt férjedet, az anyádat, az életet, a társadalmat, a gyerekedet, az orvosokat, a politikát stb.

Az biztos, hogy az előadás lenyűgöző, és többször is érdemes lesz megnézni. A sors úgy hozta, hogy október 27-én ezt az előadást egyszerre játszották Bukarestben, az Odeon Színházban és Kisinyovban, a Geneza Art Színházban. Ne gondolják, hogy egyszerre két helyen is képes voltam jelen lenni, és azt ugyancsak nehezen bocsátottam meg magamnak, hogy a kisinyovi bemutató helyett a bukaresti Gardéniát néztem meg Balázs Zoltán rendezésében, illetve Antoaneta Zaharia, Paula Niculiță, Simona Popescu és Mădălina Ciotea előadásában. Figyelemre méltó ez a találó szereposztás, amelyben az arcok megfeleltek a szereplőknek, és az organikus fejlődés érzetét keltve harmonikussá tették az előadást. Egy érdekes és szimbolikus részlet, hogy minden egyes alkalommal, amikor valamelyik nő elmondta történetét, fekete rúzzsal kente be az ajkát, a megbélyegzés, megjelölés és a staféta továbbadása jeleként. Különösen szépen fonódnak össze a monológok a drámai részekkel, amelyek során a szereplők egymással léptek kapcsolatba, ami most inkább filmszerűnek hatott, mintsem színházi eljárásnak, pedig az ötlet maga az ókori színházból származik, de a mi esetünkben azért számít különlegesnek, mert nincs egy második elbeszélő, ugyanaz meséli el a történetet, aki megélte azt, ez nyilvánvalóan a drámaíró érdeme, de a rendezőé is, akinek figyelemmel kell lennie erre a megoldásra, és teljes mértékben ki kell használja a rendezésében.

Nyilván végül eljutottam a Geneza Art Színházba is, ahol Daniela Burlaca vitte színre ugyanezt a darabot. Egy különösen összetett előadás született, amelyben érdemes kitérni a díszletre, mivel az bár lényegében végig változatlan, a használt kellékek miatt a néző számára mégis egy folyton változó térként jelent meg. Egy asztalterítő, egy csokor virág, néhány pohár, a vonaton mozgó lámpa, egy zongora stb. Figyelemre méltó volt a kezdés előtti várakozásban az, amikor a függönyt már felhúzták, csak pár vászondarab lógott, amelyek függönyként és kellékként is szolgáltak (a díszlet szintén Daniela Burlaca munkája). A szerepeket Dana Ciobanu, Daniela Burlaca, Ina Colbasiuc és Felicia Sârbu játszotta. Feltétlenül el kell mondanom, hogy az előadás intenzitása elsöprő és elgondolkodtató. Közvetlenül az után, hogy beülsz a nézőtérre (a hatás a kezdés után 10-15 perccel jelentkezik), minden egyes replika fáj, nézőként te is átéled az első nő szenvedéseit, akinek minden erőfeszítése ellenére drámai sors jutott, aminek következtében végül keserűen lemond magáról, sőt, gyermekéről is. Az utolsó nő temperamentuma kissé más, így Felicia Sârbu játéka is nyugodtabb, lágyabb, talán a kezdő színész félénksége miatt is, de előfordulhat, hogy kollégái túláradó energiája is hatással van játékára, akik egyébként igazán tehetséges, kiváló színésznők. A legérdekesebb talán ebben a szereplőgárdában az, hogy a színésznők fizikai tulajdonságai nem feltétlenül olyanok, amilyeneknek a szereplők sorsából kiindulva képzelnéd. A vitathatatlan szépségű Dana Ciobanu például mintha más sorsra lett volna ítélve. Daniela Burlaca a végletekig átalakította modorát, gesztusait, mindenét, hogy ne hasonlítson se önmagára, se előző szerepeire (és ez mindenik alakításában megtörténik). Ina Colbasiuc kétségbeesetten, fájdalmasan érzékeny, és ez csak fokozza azt az erőt, amellyel ezt a szerepet játssza.

Bár mindkét előadás tetszett, mert különböző részleteket emeltek ki, és árnyalataikban is különböztek, a színházcsinálás két nagyon különböző felfogásában jöttek létre. Az Odeon Gardéniája lágyabb, nyíltan egy történetet mesél el, amiből mindnyájan tanulhatunk. Röviden szólva elmondja, hogy az élet ilyen, te meg vagy elfogadod, vagy harcolsz ellene, esetleg azt mondod, hogy köszönöm szépen, de az én életem meg nem ilyen. A Geneza Art Gardéniája túláradóbb, egy komplex rendezés, amely fizikailag is végigmegy rajtad, olyan energia, amitől nehéz szabadulni, de ami arra késztet, hogy kérdéseket tegyél fel, és megbékélj önmagaddal.

Két különböző színházi gondolkodásmód, beszédstílus, kétféle közvetítés és művészet. Mindkettő szükséges, mindkettő bármikor megtalálja közönségét, és akár ki is egészítheti egymást, ha egyazon személy megnézi őket. Az előadás ugyanakkor aktuális, főleg, ha ezeknek az időknek a történetét úgy mesélik el, hogy tekintettel vannak a teremben lévő különböző korosztályokra. Végszóként, mivel korábban szóba hoztam már a történelemmel és erkölccsel kapcsolatos tanulságokat, hadd mondjak még valamit a szépségről. A bennünk lévő fájdalom legyőzésének szépségéről (ami mindig más áldozatot követel), és a béke, a jóság és az önmagunkkal való megbékélés szépségéről.

Natalia Turcan, Teatrul Geneza, 2019

Fordította: Adorjáni Panna