Amikor hozománnyal érkezik, a menyasszony is szebbnek tűnik... mint amilyen a valóságban. Hogy megértsük, hogyan és miért kaphatott helyet ez a szöveg az Odeon Színház repertoárjában, talán jobb, ha előbb megvizsgáljuk a kérdés politikai, gazdasági és adminisztratív összefüggéseit: az előadás létrejöttét az EU-s Fabulamundi. Playwriting Europe projekt tette lehetővé, ami már harmadik kiadásánál tart, és az Európai Unió Kreatív Európa programja (2017-2020) társfinanszírozta.

Az európaiságon és a kulturális sokszínűségen túl számomra úgy tűnik, hogy a hangsúly ebben az esetben a társfinanszírozáson van. Vagyis a lengyel származású Elżbieta Chowaniec darabját, amivel huszonöt éves korában, 2007-ben debütált, nemcsak kulturális, de anyagi értelemben is népszerűsítették/támogatták. Viszont elárul valamit az a tény (ha nem is sokat, de eleget), hogy egy fiatal drámaíró pályájából, aki mellesleg továbbra is gyermek- és felnőtt előadások szerzője, tíz év elteltével is debütdrámáját tekintjük a legreprezentatívabb műnek. Mint amúgy az a részlet is, hogy eddig csak olyan kelet-európai országokban játszották, mint Magyarország, Szlovákia, Oroszország és (most) Románia. Valahogy úgy, mint amikor a két világháború között B.O. jelzésű okleveleket osztogattak a Sorbonne-on, B.O. vagyis „Bon pour l'Orient” (keletre megteszi)...

Miért pont a gardénia mellett döntött a szerző? Ez a növény hivatott értelmezni azt a már amúgy is eléggé átlátszó példázatot, miszerint az egymást követő nemzedékei evolúciójuk során átveszik és felerősítik elődeik tulajdonságait, főleg az örökletes hibákat. Végül is hívhatnák jázminnak, borostyánnak, vagy (miért is ne?) pitypangnak – ha már fiatal szerzőnk ennyire szenvedélyesen érdeklődik a kertészkedés iránt, és ragaszkodik hozzá, hogy alapötletét egy virágoskert segítségével közvetítse. Valószínű, hogy az internet segítségével nyert bepillantást a növény tulajdonságaiba: „A gardénia szaporítása dugványról történik, amelyet kertészeti perlitben, tőzegben vagy homokban helyezünk el, lehetőleg meleg környezetben. Erős gyökeret vet, szerteágazó gyökérrendszerrel rendelkezik, amely a talajban messze kúszik (folyvást nyúlik – a szerző megjegyzése). A gyökérzet kiváló víz- és ásványfelvevő tulajdonsággal rendelkezik.” Mélyen van megírva – ahogy Jupân Dumitrache mondaná. De kicsit sem mély, csak mesterkélt, és korántsem bölcsesség, csupán hamisság.

A cselekmény, amelyet ez az Elżbieta Chowaniec elkezd, folytat, befejez, majd ismét (és még négyszer) elkezd csupa jó tulajdonsággal rendelkezik: egyszerű, kiszámítható és monoton. Egy koszorú, de nem ám gyöngyből, hanem hölgyekből, akik házasságaiknak fejlődését mutatják be, hiszen a család továbbra is a társadalom alappillére (Marxtól a polkorrekt Amerikáig): ismétlődő életút, majdhogynem teljesen azonos, álmok, vétkek, hibák, csalódások, és mindezeket az újító erejű anyaság koronázza meg... újabb hibákkal, boldogtalansággal, kudarcokkal. És amelyek a legjobb szándékkal, de a legostobább hibák miatt (kitaláltad!) mind ugyanúgy érnek véget.

A négy nő mindegyike újabb lánynak ad életet, akik zátonyra futott házasságuk után szintén egyedül maradnak keserűségükkel, szegények, s remélik, hogy gyerekük szerencsésebb lesz, vágyai beteljesülnek, s kivirágzik. Akár egy gardénia? Nyilvánvaló (vagyis egyáltalán nem váratlan), hogy a gyerek, amikor eljön az ő ideje, ugyanúgy megismétli, sőt felülmúlja anyja hibáit. Ez a darab Lucia Demetrius Trei generaţii (Három nemzedék) című ősrégi történetét juttatja eszembe, amit ugyancsak az Odeon-ban mutattak be – csak ez valamivel modernebb, ritmikusabb/koncentráltabb, ugyanakkor sokkal inkább fogalmaz kijelentő módban, konvencionálisabb és drámai töltetét tekintve szegényesebb darab. Vagy Rodica Ojog Braşoveanu meséi jutnak eszembe, a Bărbaţii sunt nişte porci (A férfiak disznók) című kötetéből...

Mihez kezdjen a rendező egy ilyen didaktikus és affirmatív, axiomatikus feminizmussal átitatott, egyébiránt rosszul felépített, ötletek, árnyalatok stb. szintjén korlátozott művel? Nem tudom, hogy a fiatal, egyébként kolozsvári születésű és Magyarországra emigrált Balázs Zoltánnal együtt csomagban jött-e a szöveg és a társfinanszírozás. Mentségére legyen szólva, a körülményekhez képest tiszta, elviselhető darabot sikerült létrehoznia. Segítségére voltak Constantin Ciubotaru díszlettervező és Andrada Chiriac jelmeztervező, akikkel együtt levegős, már-már kellemes díszletet álmodtak a színpadra, amely a gardénia élénk, finom színeiben (fehér és sárga) pompázott– ezek a színek feszült ellentétben vannak a színpadképet átható fekete színnel, de a Nő I. ruhájával is, aki egyfajta anyja és királynője a felidézett őrültségek, jajgatások, bajok és szerencsétlenségek sorozatának, amelyek átszövik az egész előadást. A színpadi tér felosztása továbbá valamelyest segített a szereplők identitásainak megkülönböztetésében (dédanya, nagyanya, anya, lány), akik – mint valami képkeretben – a tér különböző pontjaihoz rendelve jelennek meg.

A történetek felépítése: egymást közömbös kiszámíthatósággal követő epizódok, fárasztó monológok, amelyeknek köszönhetően minimális a szereplők közötti kommunikáció. A közvetlen kapcsolat – ebben az esetben – akadályt jelent, főleg, hogy a használt nyelv (a szerzőé, nem a szereplőké) egyforma. Ennél fogva nehezen alakul ki az identitásuk, személyiségük nehezen körvonalazódik. Mert amikor mind a négy szereplő hasonló módon, hasonló modorban mondja ugyanazt a dolgot... a súly a színész vállára vándorol.

Úgy értesültem, hogy az előadás létrejöttének egyik oka Simona Popescu (Nő III.) és Mădălina Ciotea (Nő IV.) frissen alkalmazott színésznők foglalkoztatása a Győzelem úti (Calea Victoriei) pályájuk elején. Nem mondom, nagylelkű szándék, amelyet a két színésznő odaadással, sőt profizmussal hálált meg, bár játékukban volt némi zavar is. Ez a debütálás számlájára is írható (jómagam az előadást a premier másnapján láttam, meghívottakkal teli teremben: rokonok, barátok, ismerősök gyűrűjében).

Sajnos a szereplők színpadi fejlődését elkerülhetetlenül a sematizmus jellemzi. Ebből a szempontból Antoaneta Zaharia (Nő I.) és Paula Niculiţă (Nő II.) járnak a legjobban, belülről fakadó természetességgel fogyasztják és merítik ki az események és jelentések, a hitelesség, a drámaiság és a meghatódottság korlátozott forrásait. És ezt nagyszerűen, konfliktusokkal átitatott jellemfejlődéssel teszik, megadva a karaktereknek azt a varázst, amire a szerző képtelen volt. Másképp mondva a két újoncnak sajnos meg kell elégednie a megmaradt harmadik-negyedik helyekkel, és így kell meggyőzniük róla, hogy érdemesek arra, hogy egy fővárosi színházban játszanak, amely állami támogatottsága miatt nincs túlságosan kitéve a közönség és piac igényeinek. Az, hogy ez sikerül nekik, az nagymértékben az ő érdemük, és nem a döntéshozóké, akik ebbe a másodrangú üzletbe őket mint valami próbababákat kihelyezték.

És hogy az egész este még idegesítőbb legyen, a bejáratnál nagylelkűen a kezembe nyomtak egy cetlit (egy iskolai füzet nagyságú lapot) a nem létező programfüzet helyett. Kösz szépen, kedves művészeti titkár, de ezekhez az információkhoz már a színház honlapján, a papír pazarlása nélkül is hozzájutottam. Ezen a téren az Odeon Színház vezetősége példát vehetne inspiráció, minőség és gyorsaság terén a Teatrul Mic műsorán lévő Szentivánéji álom előadást kiegészítő albumról. Na, az valami egészen más!

Bogdan Burileanu, LiterNet, 2018

Fordította: Adorjáni Panna