Anda Ionaş: A családi kapcsolatok törékenységéről

A Balázs Zoltán rendezte Gardénia, amelyet a bukaresti Odeon Színházban mutattak be, egy családi történet négy szakaszát mutatja be, mindegyiknek egy nő a főszereplője (Nő I., Nő II., Nő III., Nő IV.), akik 33 éves korukban számolnak be az életükről, felfedve a családi feszültségeket, a kommunikációs nehézségeket és a múlt hibáit. A legfontosabb az anyával való kapcsolat, aki minden esetben elkerülendő ellenpéldaként szolgál a lány számára, aki viszont más, ám hasonló csapdákba esve ugyancsak rossz kapcsolatbaa kerül majd a saját gyerekével.

Constantin Ciubotariu díszlete és Andrada Chiriac jelmezei jól megépített, kiváló ízléssel megálmodott, különösen kellemes világot alkotnak, kontrasztos színekkel (fehér, sárga, fekete). A díszlet mértani alakzatokból áll, anyaga fém: egy pad, egy szék, egy létra, a háttérben egy nagy, sárga korong, amely elmozdítva utat enged a kulisszák mögé.

A történetek, mint valami Matrjoska-babák, egymásból bontakoznak ki. A múlt behatol a jelenbe. A szeretet hiánya, a bizonytalanság, a kudarcos élet érzése akkor is ugyanaz, ha más élettapasztalatokon alapszik. Az első történet a második világháború kitörése előtt kezdődik, amikor a Nő I. még gyerekként Weststeinékhoz kerül, egy jómódú családhoz, akik magukra vállalják taníttatását. A nyugodt élet és az Ignacy tiszttel való boldog házasság reményét a németek bevonulása foszlatja szerte. Mostohaapjának és férjének letartóztatása, majd saját letartóztatása és szabadulása, az ellenállási mozgalomhoz való csatlakozása, vidékre való kiköltözése a születendő kislánya érdekében, a házasságtörő férjjel való találkozása tíz év után mind olyan tapasztalatok, amelyek megpecsételik sorsát, és ivásra késztetik. Lánya (Nő II.) szenvedni fog anyja miatt, aki elhanyagolja őt, előbb vidéki rokonokhoz adja, akik a hét két napján a tyúkketrecbe zárva tartják, majd árvaházba küldik. A család utáni vágyakozás arra készteti, hogy megházasodjon, de nem sikerül jó partit találnia, a férje ugyanis „dadogós, kancsal, szegény és falusi”.

Minduntalan az anyagi biztonságot keresi, a hiányosságokat legtöbbször alulfizetett munkával próbálja pótolni. Kislányáról gondoskodik, aki egy oltás következtében gyermekbénulást kapott, majd hét éven át kínlódik masszázzsal, különféle gyakorlatokkal, hogy a kicsi normális életet élhessen, de lelki melegséget nem képes adni neki. Nehéz élete megkeményíti, folyamatosan áldozatnak érzi magát, kontrollmániás. Mindent jól csinál, de lányát szemrehányásokkal bombázza, és minden félrelépésért megbünteti. Az otthoni szabályok szigorúsága elleni lázadás lendületében a harmadik nő rengeteg pénzt költ, nyugtalan a kamaszkora, pénzt kínál egy vele egykorú fiúnak azért, hogy teherbe ejtse, de gyerekét pont úgy elhanyagolja, ahogy nagyanyja anyjával tette. Még a nagyi alkoholizmusát is megörökli. A negyedik nő az anyja által keltett bűntudatban nő fel, a szégyenérzettel, amit a családja miatt érez, ha be kell mutatnia őket barátainak, miközben szülei szabados összejövetelei után mindig neki kell összetakarítania. Miután felnő, igyekszik bölcsen begyógyítani a múlt sebeit, terápiára jár, kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik a családdal. Harcba száll egy jobb életért, a nemzedékek óta örökölt minta megváltoztatásáért: tanul, karriert és normális életet épít magának, futni jár, egy vállalatnál dolgozik, barátja van, aki „jóképű, jól keres, főz és takarít”.

Vajon a legfiatalabb nő számára véget ér a fájdalom, a kudarc, a szeretet nélküliség dominója? Az előadás végkicsengése látszólag optimista, így feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy elhiggyük, a hála, a megbocsátás és az önvizsgálat segíthet abban, hogy megbékéljünk a múlttal, hogy megértsük azt, hogy begyógyítsuk a sebeket. A negyedik nőnek azonban szembe kell néznie anyja, nagyanyja, dédanyja közhelyes gondolkodásával, akik amellett, hogy jót akarnak neki, nem képesek megszabadulni előítéleteiktől. Azok a pillanatok, amikor családja számára kiderül, hogy terhes, és tiltakozása ellenére mégis elkezdik szervezni esküvőjét, egyszerre komikusak és valószerűek, könnyen felismerhető pillanatai egy konzervatív, külsőségekre adó társadalomnak. Melyik a legalkalmasabb templom az ünneplésre? Milyen hosszúak legyenek az abroszok? Milyen ruhát kell viselnie a menyasszonynak, és milyen színűek legyenek a virágok? Olyan gondok ezek, amelyektől az anyja, nagyanyja, dédanyja nem tud szabadulni. A hagyomány úgy diktálja, hogy a menyasszonyi csokorban gardéniának is kell lennie, ennek a fehér, finom virágnak, amelynek erős az illata és „szerencsét hoz”.

Az előadás teljes mértékben ennek a virágnak a jegyében áll, vagyis a törékeny, változó szerencsének, amely áthatja mind a négy nő életét. Bár mindenikük erősen szembeszáll saját anyai modelljével, mégis nagyon hasonlítanak egymáshoz. Egy kis részlet segíthet őket jobban elképzelni: a fekete rúzs, amit kényszeres mozdulatokkal kennek fel ajkukra, és amelytől arcuk eltorzul, vonásaik feszesebbé válnak.

Az egyetlen, aki nem festi ajkait, a legfiatalabbik nő. Olyannak fogadja el családját, amilyen, anélkül, hogy megpróbálná megváltoztatni őket, megérti, hogy csak akkor léphet ki az ördögi körből, csak akkor tudja megváltoztatni a sorsát, ha elfogadja a múltját. Az előadás nemcsak vizuálisan, hangilag is nagyon erős, a négy nő monológjait ugyanis híres áriák tagolják Richard Strauss, Mozart, Umberto Giordano, Georg Friedrich Händel, Georges Bizet, Puccini, Leo Delibes vagy Giuseppe Verdi műveiből. Ez a rendezői húzás, amely során a színésznők gesztusokkal és mimikájuk segítségével utánozzák az operaénekeseket igazán sikerült playbacket eredményez, ami mindamellett, hogy rendkívül kellemes a fülnek, az emelkedett hangvételt, a karakterek érintettségét és a korosztályok közötti konfliktust hivatott sugallni.

Anda Ionaş, 2019

Fordította: Adorjáni Panna