Örökletes volna? Vagy a mentalitás volna a ludas, aminek egy évszázad sem elég, hogy alapjaiban megváltozzék? Egyfajta kiengesztelhetetlen érintése a sorsnak, ami meghaladja erőnket, amivel saját életünket irányítjuk? Vagy az a visszavonhatatlan vágy, hogy részesei legyünk gyermekeink jövőjének? Vagyis hogy ezáltal jelen legyünk a jövőnkben?

Négy különböző sors az Anya személyiségének jegyében. Négy nő, négy túlélő és ugyanolyan mértékben a menekülés négy áldozata, akik végül a következő nemzedék traumáinak forrásaivá válnak. A kudarc paradigmájából való kijutásért folytatott harc folyamatos terhe. Alkohol, a ragaszkodás hiánya, közöny, rutin, elhagyás, önzés, bolyongás és a menthetetlenség fájdalmas és lehetetlen érzése. Egy világ, amely nem akar mártírhalált halni, és amelyik – talán pont ezért – nem is váltható meg.

Elżbieta Chowaniec szövege tömör, éles, durva, egy vádirathoz hasonlít vagy helyesebben egy olyan bizonyítékhoz, amelynek célja paradox módon nem az igazság megállapítása és a bűnösök elítélése, hanem önmagunk csábító kihallgatása. Ebben az ellenséges, kaotikus világban, amelyben nincs megbocsátás, együttérzés, és amelyben az illúziók gyorsan és tragikusan vesznek el, az élet továbbra is életet szül. Megdöbbentő, erőteljes szöveg, lelkileg és érzelmileg egyaránt értékes.

Amit a magyar rendezőnek, Balázs Zoltánnak és a négy káprázatos színésznőnek (Antoaneta Zaharia, Paula Niculiţă, Simona Popescu, Mădălina Ciotea) sikerült elérnie, az egy intenzív színházi kurzushoz hasonlítható. Ezt a darabot látva világossá válik, mit jelent, ha van rendezői koncepció (tudja, hogy mit akar a szöveggel, hová akar eljutni, és hogy az oda vezető utat hogyan alakítsa annak érdekében, hogy minél biztosabban, látványosabban elvezessen az ütős üzenetig). A szóban forgó rendező jól uralja szakmájának eszközeit, képes megtalálni azt a képletet, koncepciót, struktúrát, amely segítségével sebészi precizitással építi fel a kapcsolatot a közönségével.

Az operákból felhangzó áriák szépen simulnak bele a rendezői és színészi munkába. Az egész előadásra ritka jó ízlésű sajátos stilisztika, szigorú szerkesztés, magasság és mélység jellemző (dicséret illeti Constantin Ciubotariu díszlettervezőt és Andrada Chiriac jelmeztervezőt), a legkisebb részletekre, a tagolásra, a ritmusra, a hangnemekre, a szünetekre, a gesztusokra is oda van figyelve. Az eredmény egy kifogástalanul hangszerelt, vezényelt, előadott szimfónia, az egyes partitúrák felkavaró felvállalása, ugyanis a színésznők vonzó átalakuláson mennek át (felejthetetlen ragyogást látni a szemükben – a test tömlöcében foglyul esett ártatlanság ez, amit a biológiai óra tart rettegésben).

Az évad végén ebben a hatalmas ajándékban volt részem. A Gardénia lenyűgöző és izgalmas utazás egy család történetébe, amely a tékozló anyák és türelmesen várakozó lányaik szemszögéből íródott meg. Csodálatos előadás, amely elfojtott haraggal beszél a szeretetről, az anyaságról és arról, hogy milyen borzasztóan egyedül lehetünk életünk (már) kitaposott útjain is.

Razvana Niţă, Acta este fabula, 2018

Fordította: Adorjáni Panna