BookHub: Fekete rúzs, hogy továbbléphess
1920, 1942, 1962 és 1982: ezek a négy nő születésének évszámai. Egy középosztálybeli lengyel család négy generációja (bár az első két generáció inkább szegénységben élt), ahol a férfiak úgy jöttek-mentek, ahogy kedvük tartotta, vagy éppen a nők kedve szerint. A család világában ők képviselték a stabilitást és a folytonosságot, holott valójában egyikük sem jogosult arra, hogy ezt a szerepet (is) betöltse: a hagyományok őrzése és továbbadása nyugalmat és belső békét követel, ám az első három nőnek esélye sem volt arra, hogy nyugalmat találjon, illetve békében legyen önmagával vagy az őt körülvevő világgal. Négy generáció, amely tanúja volt Európa legzaklatottabb évszázadának, négy lengyel nő, akik a világháborúk által visszafordíthatatlanul átalakított Krakkóban éltek.
A számos mantra közül, amivel a nők nehéz helyzetben vigasztalhatják magukat, az egyik közvetlen utalást tesz a rúzsra: egy kis vörös rúzs az ajkakon csodákra képes (más szavakkal: válts nézőpontot). Csakhogy az Odeon Színházban bemutatott Gardéniában a rúzs színe fekete, és merőben más jelentést hordoz. Traumáikon túl, melyek következtében az örök szenvedés semmijében egyesülnek, ez kapcsolja láncszemekként össze a négy nőt és a négy generációt. A felmerülő témához képest a szöveg maga nem elég erős: a szerző ahelyett, hogy a generációkon átívelő traumákra és annak kiküszöbölhetetlenségéhez hozzájáruló (pszichológiai, társadalmi, személyes) tényezőket hozná előtérbe, inkább a négy nő különböző személyiségéhez fűződő szubjektív szálakra fókuszál. A bűntudat személyesen érinti azokat, akik ebben a láncolatban kudarcot vallanak, és mindenkinek le kell töltenie a rá kiszabott büntetést. Így történik, hogy a legfiatalabb közülük elutasítja a bűntudatot és a balsorsot, saját kezébe veszi élete irányítását, és bezárja a kört, sőt, egy lépést is tesz azon kívülre. Igaz, ahhoz, hogy ezt megtegye, el kell távolodnia a családtól, csak így emelkedhet ki a sodrásból. (Nem véletlen, hogy a darabban is egyszer csak minden fölött, a színpad oldalán lévő állványon jelenik meg, ahonnan új nézőpont tárul elé, és ami még fontosabb, láthatja elődeit. De nem megvetéssel és haraggal tekint rájuk, hanem távolságtartással, a temérdek terápián eltöltött óra jóvoltából pedig némi együttérzéssel is.) A kör nem csak szimbolikusan zárul be a hagyományok megszegésével (sok meghívottal tartani az esküvőt, tiszteletben tartani a rituálékat, de csak azért, mert így szokás): az esküvői ruhát az első nő viseli, az a nő, akinek a világháború (és nem holmi belső harc) miatt nem lehetett esküvője, és aki aztán az alkoholizmusban kereste a vigaszt. Fehér ruhát visel és gardéniát – ezt az esküvői virágot, mert ugye, a szokást szentül be kell tartani.
Balázs Zoltán (akinek a munkásságáról semmit nem tudok, de ígérem, pótolni fogom hiányosságom) rájött, hogy a szöveget kiemelendő kifogástalan színpadi konstrukciókat kell a közönség elé állítania. Elismerésre méltó az, ahogy finom részletekből felépítette a négy nő traumájának teljes történetét, hogy az végül egyetlen, négyszereplős traumává váljon. Az előadást két szín uralja, a sárga és a fekete. Az első dominánsabb (a színek jelentései ismertek, azokat most nem részletezem), hiszen a feketét, amelyet inkább a traumával azonosítunk, minél hamarabb ki kell iktatni... De a rendező ügyesen játszik a színpadképpel, ugyanis a későbbiekben inkább a sárga válik a trauma színévé, míg a fekete a túlélők fölényét hivatott jelezni. Így lesz a negyedik nő jelmezének domináns színe a fekete, a sárga pedig csak nyomatékosító szerepet tölt be. A díszlet minimalista, de gondosan kivitelezett, Constantin Ciubotariu a fém erejére és méretére hagyatkozik, a fémrudak közötti rések pedig funkcionális szerepet kapnak. A négy színésznő kifogástalanul kivitelezett, kiváló minőségű anyagból készült jelmezei tökéletesen illeszkednek a színpadképbe, és sorsuktól függetlenül igazán elegánssá teszik a viselőiket. Szinte érezni ruháik éles vonalait, de ez a hatás kétségkívül a rendező tudatos húzása. A színésznők jól érzik magukat a ruhákban, az egyes ruhadarabok felöltése nagyon jól végrehajtott rituális gesztusokat jelenít meg. A generációk és a négy nő története közötti váltást általában egy-egy ruhadarab (kabát, pulóver, bunda stb.) levetése/felöltése segíti. Kissé szokatlanok azok a pillanatok, amikor törölközőket hajítanak a színpadra, illetve amikor szépen rendezett sávba helyezik őket. A halom visszarendezése ugyancsak rituális jelleggel bír.
Ritkán történik meg, hogy egy színházi előadás során ennyi nagyszerű áriát hallhatok híres, és a zenekedvelők által kevésbé ismert művek közül. Nagy örömömre szolgált, ahogy a nagy zeneszerzők művei és a színdarab témája így ötvöződött. Igazi és leplezetlen élvezettel hallgattam újra a felhangzó áriákat (azt hiszem, a mögöttem ülő nézők már az első akkordok felhangzása után rájöttek, mennyire tetszett, amit hallottam) a Léo Delibes által szerzett Lakmé (egyik kedvencem), majd Mozart Varázsfuvola, Bizet Carmen, Verdi Macbeth című operáiból, illetve a kevésbé ismert Clori, Tirsi & Fileno Händeltől vagy Richard Strauss Morgenje. A felsorolt áriákon kívül az előadás során sok más remekmű is elhangzik, érdemes megkeresni azokat a műveket, amelyekből a részletek felhangzottak, és teljes egészükben meghallgatni őket. Balázs Zoltán kivételes felvételeket választott, híres előadókkal, amitől egyfajta ünnepélyes hangulat telepedett a színpadra, és a zenei betétek elősegítették a két jelenet, a két generáció közötti váltásokat, megkönnyítve a nézők dolgát. Csakis így válhatott elkerülhetővé a könnyfakasztás, ami a téma keménysége, a replikák és a szereplők közti viszony miatt borítékolható volt. Meggyőződésem, hogy a zenei betétek nélkül az egész előadás alatt csak zokogás és óbégatás hallatszott volna. Nem hiszem, hogy volt a teremben olyan nő (előadástól függetlenül), aki ne ismert volna magára a négy történet valamelyikében. Vagy úgy, hogy ő is hasonló traumát élt át, vagy úgy, hogy családjában találkozott hasonlóval, esetleg segített egy hasonló eset megoldásában. A nézők (akár a férfiak is) egy az életükről szóló történetben vehettek részt, amelyet azonban távolságtartással és a lehető legkevesebb személyességgel mutattak be. Az előadás csakis így érheti el célját. A négy nő története ugyanis nem azért hangzik el, hogy a teremben ülők sajnálkozhassanak és együttérezzenek, hanem azért, hogy a nézők véget vessenek az önhibáztatás és a generációk közti traumák véget nem érő körforgásának.
Ez a nagyon jó előadás nem hagy közömbösen, a négy kiváló színésznőt pedig remekül használja a rendező, aki ebben a munkában teljes mértékben felvállalta a trauma szeletekre bontásának folyamatát: hiszen csakis akkor lehet továbblépni, ha az ember megérti helyzetét, és így elkerülheti, hogy újra megismételje múltbéli hibáit.
BookHub, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
A számos mantra közül, amivel a nők nehéz helyzetben vigasztalhatják magukat, az egyik közvetlen utalást tesz a rúzsra: egy kis vörös rúzs az ajkakon csodákra képes (más szavakkal: válts nézőpontot). Csakhogy az Odeon Színházban bemutatott Gardéniában a rúzs színe fekete, és merőben más jelentést hordoz. Traumáikon túl, melyek következtében az örök szenvedés semmijében egyesülnek, ez kapcsolja láncszemekként össze a négy nőt és a négy generációt. A felmerülő témához képest a szöveg maga nem elég erős: a szerző ahelyett, hogy a generációkon átívelő traumákra és annak kiküszöbölhetetlenségéhez hozzájáruló (pszichológiai, társadalmi, személyes) tényezőket hozná előtérbe, inkább a négy nő különböző személyiségéhez fűződő szubjektív szálakra fókuszál. A bűntudat személyesen érinti azokat, akik ebben a láncolatban kudarcot vallanak, és mindenkinek le kell töltenie a rá kiszabott büntetést. Így történik, hogy a legfiatalabb közülük elutasítja a bűntudatot és a balsorsot, saját kezébe veszi élete irányítását, és bezárja a kört, sőt, egy lépést is tesz azon kívülre. Igaz, ahhoz, hogy ezt megtegye, el kell távolodnia a családtól, csak így emelkedhet ki a sodrásból. (Nem véletlen, hogy a darabban is egyszer csak minden fölött, a színpad oldalán lévő állványon jelenik meg, ahonnan új nézőpont tárul elé, és ami még fontosabb, láthatja elődeit. De nem megvetéssel és haraggal tekint rájuk, hanem távolságtartással, a temérdek terápián eltöltött óra jóvoltából pedig némi együttérzéssel is.) A kör nem csak szimbolikusan zárul be a hagyományok megszegésével (sok meghívottal tartani az esküvőt, tiszteletben tartani a rituálékat, de csak azért, mert így szokás): az esküvői ruhát az első nő viseli, az a nő, akinek a világháború (és nem holmi belső harc) miatt nem lehetett esküvője, és aki aztán az alkoholizmusban kereste a vigaszt. Fehér ruhát visel és gardéniát – ezt az esküvői virágot, mert ugye, a szokást szentül be kell tartani.
Balázs Zoltán (akinek a munkásságáról semmit nem tudok, de ígérem, pótolni fogom hiányosságom) rájött, hogy a szöveget kiemelendő kifogástalan színpadi konstrukciókat kell a közönség elé állítania. Elismerésre méltó az, ahogy finom részletekből felépítette a négy nő traumájának teljes történetét, hogy az végül egyetlen, négyszereplős traumává váljon. Az előadást két szín uralja, a sárga és a fekete. Az első dominánsabb (a színek jelentései ismertek, azokat most nem részletezem), hiszen a feketét, amelyet inkább a traumával azonosítunk, minél hamarabb ki kell iktatni... De a rendező ügyesen játszik a színpadképpel, ugyanis a későbbiekben inkább a sárga válik a trauma színévé, míg a fekete a túlélők fölényét hivatott jelezni. Így lesz a negyedik nő jelmezének domináns színe a fekete, a sárga pedig csak nyomatékosító szerepet tölt be. A díszlet minimalista, de gondosan kivitelezett, Constantin Ciubotariu a fém erejére és méretére hagyatkozik, a fémrudak közötti rések pedig funkcionális szerepet kapnak. A négy színésznő kifogástalanul kivitelezett, kiváló minőségű anyagból készült jelmezei tökéletesen illeszkednek a színpadképbe, és sorsuktól függetlenül igazán elegánssá teszik a viselőiket. Szinte érezni ruháik éles vonalait, de ez a hatás kétségkívül a rendező tudatos húzása. A színésznők jól érzik magukat a ruhákban, az egyes ruhadarabok felöltése nagyon jól végrehajtott rituális gesztusokat jelenít meg. A generációk és a négy nő története közötti váltást általában egy-egy ruhadarab (kabát, pulóver, bunda stb.) levetése/felöltése segíti. Kissé szokatlanok azok a pillanatok, amikor törölközőket hajítanak a színpadra, illetve amikor szépen rendezett sávba helyezik őket. A halom visszarendezése ugyancsak rituális jelleggel bír.
Ritkán történik meg, hogy egy színházi előadás során ennyi nagyszerű áriát hallhatok híres, és a zenekedvelők által kevésbé ismert művek közül. Nagy örömömre szolgált, ahogy a nagy zeneszerzők művei és a színdarab témája így ötvöződött. Igazi és leplezetlen élvezettel hallgattam újra a felhangzó áriákat (azt hiszem, a mögöttem ülő nézők már az első akkordok felhangzása után rájöttek, mennyire tetszett, amit hallottam) a Léo Delibes által szerzett Lakmé (egyik kedvencem), majd Mozart Varázsfuvola, Bizet Carmen, Verdi Macbeth című operáiból, illetve a kevésbé ismert Clori, Tirsi & Fileno Händeltől vagy Richard Strauss Morgenje. A felsorolt áriákon kívül az előadás során sok más remekmű is elhangzik, érdemes megkeresni azokat a műveket, amelyekből a részletek felhangzottak, és teljes egészükben meghallgatni őket. Balázs Zoltán kivételes felvételeket választott, híres előadókkal, amitől egyfajta ünnepélyes hangulat telepedett a színpadra, és a zenei betétek elősegítették a két jelenet, a két generáció közötti váltásokat, megkönnyítve a nézők dolgát. Csakis így válhatott elkerülhetővé a könnyfakasztás, ami a téma keménysége, a replikák és a szereplők közti viszony miatt borítékolható volt. Meggyőződésem, hogy a zenei betétek nélkül az egész előadás alatt csak zokogás és óbégatás hallatszott volna. Nem hiszem, hogy volt a teremben olyan nő (előadástól függetlenül), aki ne ismert volna magára a négy történet valamelyikében. Vagy úgy, hogy ő is hasonló traumát élt át, vagy úgy, hogy családjában találkozott hasonlóval, esetleg segített egy hasonló eset megoldásában. A nézők (akár a férfiak is) egy az életükről szóló történetben vehettek részt, amelyet azonban távolságtartással és a lehető legkevesebb személyességgel mutattak be. Az előadás csakis így érheti el célját. A négy nő története ugyanis nem azért hangzik el, hogy a teremben ülők sajnálkozhassanak és együttérezzenek, hanem azért, hogy a nézők véget vessenek az önhibáztatás és a generációk közti traumák véget nem érő körforgásának.
Ez a nagyon jó előadás nem hagy közömbösen, a négy kiváló színésznőt pedig remekül használja a rendező, aki ebben a munkában teljes mértékben felvállalta a trauma szeletekre bontásának folyamatát: hiszen csakis akkor lehet továbblépni, ha az ember megérti helyzetét, és így elkerülheti, hogy újra megismételje múltbéli hibáit.
BookHub, 2019
Fordította: Adorjáni Panna