Az Odeon Színház legutóbbi bemutatójának alapjául Pier Lorenzo Pisano kortárs drámaíró szövege szolgált, A Te érdekedben, amely a kimeríthetetlen család-témát a kimondatlan traumák, a mindennapi feszültségek, az együttélés nehézségei és a családtagok közötti erőviszonyok egyensúlyának perspektívájából közelíti meg. Ahhoz, hogy a fiatalabb korosztály leválhasson a család közegétől, tisztáznia kell kapcsolatát a szüleivel: csak akkor tudsz saját utadon járni, ha előbb megbékéltél a múlttal.

A szereplőket a családi fészken belül elfoglalt helyük és a darabban szereplő elbeszélő (Fiú) segítsége alapján azonosíthatjuk: Apa, Anya, Nagymama, Öcs, Nagybácsi, Lány (az Öcs kedvese). Normális család, ám a normális alatt nem boldogot értek, hanem olyan családot, amely belesimul a boldogtalanság egyetemes normájába. Az Anya az irányítás megszállottja, egyfajta kasztráló, aki kiheréli a körülötte élők személyiségét, különösen az Apáét, aki a szövegben csupán bábuként jelenik meg, ezzel is hangsúlyozva tartalomnélküliségét. A Nagymama a otthon világának megtestesítője, a szülők veszekedéseiből a gyerekek hozzá menekülnek. A legidősebb fiú, aki egyben a narrátor is, a sovány anyai szeretet elsőszámú élvezője, de az általa okozott csalódások miatti frusztráció is őt éri leginkább. A véletlenül világra jött kisebbik fiú láthatatlan, ő a „megtűrt“ gyerek, és miközben bátyját elárasztja az anya mérgező figyelme, ő súlyos figyelemhiánytól szenved. Amikor bátyja elhagyja a fészket, a kisebbik fiú ugyan feljebb kerül a családi ranglétrán, ám rá kell jönnie, hogy a nagyobb figyelem nem feltétlenül jelent több szeretetet. A szeretet más formában viszont rátalál: szerelmes lesz, és alkalma nyílik új fészket rakni. A család tagja a titokzatos Nagybácsi/Idegen, egy lehetséges belső agresszor (felmerül vele kapcsolatban a pedofília vádja, az áldozat az egyik vagy akár mindkét fiú lenne), aki egyfajta sors angyalaként (inkább démonaként) jelenik meg (a rossz híreket, a halálhírt általában az idegenek hozzák). A szöveg formailag a család egészére kiható kommunikáció hiányára épül (a mindennapi rutinná vált beszélgetéseinken kívül mennyit kommunikálunk a családban?): szinkretikus, rövid replikákban, kihagyásos, ismétlődő mondatokban kerül megfogalmazásra a családi univerzum. A szöveg spórol az érzelmekkel, de lehetőséget kínál a nézőnek arra, hogy az elbeszélés darabjait összerakosgatva felismerje önmagát a mondattöredékekben (skandináv drámák sajátos stílusa ez, például Jon Fosse is hasonló módszerrel alkot).

Balázs Zoltán, a budapesti Maladype független színházi társulat vezetője, a szintén az Odeonban bemutatott Gardénia című előadás rendezője, a szöveg szimbolisztikáját felelrősítve erőteljesen expresszionista előadást hozott létre, amelyben a replikák magára hagyatott tévedéseknek tűnnek a képekhez és a zenéhez képest. A család egy hajón jelenik meg (díszlet: Constantin Ciubotariu), amolyan Noé bárkáján, amelyik a jól sejthető vízözön (szétesés) felé sodródik, és amelyből egyelőre csak a Fiú (Silvian Vâlcu) szakadt ki, aki egyensúlyát a családi fészken kívül találta meg (bár a családon kívül állapodott meg, a horgonykötél köldökzsinórként tartja közelükben). Az Anya (Cătălina Mustaţă) egy felfüggesztett kalitkából szórja mérgezett szidalmait. Pozíciója dominanciát sugall, és mivel a távcső is nála van, ő dönt a hajó irányáról. Az edények és a kések, amelyeket a család (szó szerint és átvitt értelemben) vitáik megoldására használ, a Nagymamát (Paula Niculiţă) borító kimonók alatt rejtőznek. Noha nagymamaként jóságos, aki mellett a gyerekek biztonságban érzik maguk, az Anyával együtt mindegyre azt hangoztatják, hogy „szülőnek lenni áldozattal jár”, saját igényeik megtagadása miatti frusztrációjuk pedig a gyerekek iránt érzett haragba fordul. A szövegtől eltérő módon az előadásban megjelenik az Apa (Ioan Batinaş), hajóparancsnoknak öltözve: két gyerek (vagyis életnagyságú bábu) kíséri, akiknek hullaszerű sápadtsága a megkínzott szereplőre utal. Az öcs szerelme a Lány (Simona Popescu), aki egy sellő, a külvilágot jelképező tenger felől érkezik, hogy elcsábítsa a börtön-hajó legfiatalabb utasát. Az öcs kinézetre argonautának tűnik (talán Eduard Trifa egyik korábbi szerepe a Medea’s Boys-ban, illetve a fején viselt arany babérlevelek miatt éreztem így), távozása pedig a hajó elsüllyedéséhez vezet. A gazdag jelmezzel és sminkkel (a jelmezeket Andrada Chiriac tervezte) felruházott Nagybácsi/Idegen (Cezar Antal) a hajótörést fokozó Poszeidón. A darabjaira szedett hajó belsejében véres vacsora tárul szemünk elé: tanúi lehetünk egy bűnténynek, ami egyszerre érinti az egyént és a családot mint csoportot. Az anyakirálynőről való leválás fájdalmas. Minden gyerek szülei „gyilkosává” válik.

A Te érdekedben (a te érdekedben – benne van ebben a mondatban a szülők magyarázkodása, amikor rákényszerítenek valamit a gyerekeikre) bonyolult előadás, amelynek szintetikus stílusú, elbűvölő formával rendelkező szövegéhez szimbólumokkal teli barokk díszlet és rendezés társul (utalások vannak antik szereplőkre, például Pénelopéra vagy Médeiára, de a szövegben hasonlóságokat fedezhetünk fel például a Hamletből vett klasszikus alakokkal is). Az előadás egyrészt félig-meddig zenés költeményhez hasonlít, amelybe a néző beleélheti magát (a darab hanganyaga Cezar Antal munkája, klasszikus zenét és rock operát is hallhatunk, az első szám pedig igen sokatmondóan egy rekviem). Másrészt az előadás olyannyira kriptikus, hogy a szöveg (amely szintén nagyon lírai és nem túl narratív) eltűnik benne, és félő, hogy a néző számára teljesen homályos marad. A probléma a művészi kifejezés, annak koherenciája és a rendelkezésre álló összes erőforrás felhasználása közötti egyensúly megtalálásával kapcsolatos. Néha a túl sok egyszerűen csak túl sok.

Oana Stoica, Dilema Veche, 2019

Fordította: Adorjáni Panna