Egyetértek a mondással, miszerint „zsák a foltját megtalálja”, vagyis a foltot, hogy ne legyen már olyan lyukas. De remélem, abban már nem kell hinnem, hogy a kedd 13-a szerencsétlen nap.

A fiatal olasz drámaíró, Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című drámájának romániai ősbemutatójára 13-án, egy keddi napon, az Odeon Színház betonpincéjében, vagyis a Stúdióban került sor. Más szerencsétlenségek is történtek már kedden, 13-án. Például Nichita Stănescu is egy ilyen napon halt meg.

De (hogy visszatérjek a korábban említett mondásra), amint arról a programfüzetet helyettesítő lapról értesültem, A Te érdekedben két évvel ezelőtt Riccione–Tondelli-díjban részesült. Lengyelországban és Franciaországban felolvasószínház formájában mutatták be, Modenában el is játszották.

A mű lineáris cselekményét egymásba fonódó, olykor egymást keresztező monológok tarkítják, amelyek az Anya és nagyobb fia, vagy két fia (a kisebb és a nagyobb) között zajlanak, akik a előadás jelenében már mindketten felnőtt férfiak (ebben egy pillanatig sem kell kételkednünk). Feltűnik még egy nagybácsi is, aki egyidőben az Idegent is játssza, aki azt mondja magáról, hogy pedofil (hogy lépést tartsunk a divattal is). A nagymamának be nem áll a szája: végig szóval tartja azt a kevés nézőt, ami abban a kis térben elfér, nem úgy az Apa, aki egész előadás alatt síri csendben van, ám a darab vége felé végül ő is megszólal. Van még egy furcsa lány is, aki értelmetlen mondatokkal ostromolja a kisebbik fiút (aki, mint már mondtam, nem is olyan kicsi). A darab vége felé mind egy asztalnál ülnek, mint egy normális család, holott kicsit sem normálisak. A monológok és replikák az abszurd színházat juttatták eszembe, pontosabban annak atyját, egy röpke pillanatra Eugène Ionesco kopasz énekesnőjének előszobájában érzem magam, de valami hamar visszaránt a megkerülhetetlen jelen igaznak vélt világába.

Mihez is kezdhet a rendező egy ilyen hókuszpókusz szöveggel, amelyben itt-ott megjelenik az abszurd, hogy aztán gyorsan el is tűnjön? Mindenekelőtt Balázs Zoltán úr, aki Magyarországról érkezett, valamiféle hajóra ültette a szereplőket, majd hozzájuk adott két, a többnyire néma Apához (Ioan Bătinaş) megszólalásig hasonlító manökent is, amelyek a madridi Museo de Cerra, a párizsi Musée Grevin vagy a londoni Madame Tussaud panoptikumának hangulatát juttatják eszünkbe. A bábuk azért valamivel idősebbnek néznek ki, és talán nem is viaszból vannak, hiszen Cezar Antal, majd az Apa is roppant könnyedséggel pakolja őket ide-oda. A fentebb említett két fiatalembernek a nem éppen ideális édesanyja, Cătălina Mustaţă egy furcsa valamiben látható: egy a nézők felé kinyitott ketrecszerűségből szórja nem épp összefüggő, amolyan édeskésen abszurd stílusú mondatait, de némi cinizmust is felfedezni véltem bennük, ha azt vesszük, hogy itt az anyát anyucinak, a gyerekeket (na jó, nem épp a darabban látott életkorúakat) babácskának szólítják. A félmeztelen mellkasán és arcán extrémen kifestett Cezar Antal ezen a hajóféleségen kóvályog ide-oda, előbb a tat irányába, ahol egy ideig a Nagymama áll, majd tovább a hajóorrba, ahol senki sem áll, majd a baloldal, végül pedig a jobboldal következik. Vagy mégsem, a hajó jobboldalán, azt hiszem, egyszer sem fordul meg ezalatt a furcsa előadás alatt. Vagy, beismerem, talán egyetlenegyszer, netán többször is. Az idősebb fiú (Silvian Vâlcu) a hajó előtt áll (majdnem azt mondtam, hogy részeg hajó, de cseppet sem az), és „én vagyok a nagy testvér, te pedig a kis testvér” típusú mondatait onnan intézi felénk, vagyis tulajdonképpen Eduard Trifa felé (aki a testvérét játssza), aki a hajó jobboldalán áll, ott, ahol majd a Lánnyal (Simona Popescu) történő idillnek is szemtanúi lehetünk. A Nagymama szerepében Paula Niculiţă látható. Majdhogynem elfelejtettem mondani, hogy az Idegen (netán Nagybácsi?) időről időre eltűnik, majd hol a hajó baloldalán bukkan fel, majd az árboc mögül, amin egyébként az Anya (Cătălina Mustaţă) félketrece csüng, és egy fekete vászondarabot lobogtat (azt hittem, valami kortárs kalózt látok), utána fehéret (nem hittem semmit), végül pirosat (tartózkodom attól, hogy bármit is gondoljak). Viszont ezek a vászondarabok nem mozdítanak előre semmit sem az előadásban, sem a díszletben. De hát világos, hogy mi ennek az oka: az Odeon alagsorában nem fúj a szél.

A szereplőket mindenféle váratlan tárgy díszíti. A két fiú füle mögött például valamilyen – jaj, nem találom a megfelelő szót – micsodát látunk, ami a rendező-tervező felfogásában vélhetően a testvéri kapcsolatot hivatott kifejezni. Mindegyikük öltözéke telis-tele van csillogó, fekete vagy vörös zsinórokkal (ez fokozottan igaz az Apára és két mozdulatlan hasonmására – bár lényegében ő is alig mozog). A köntöseit magáról lefejtő Nagymama azt a benyomást kelti, mintha mindjárt mindent le szeretne vetni (ám végül mégsem teszi: ez egy komoly, bár furcsa előadás, kérem, itt csak ruhás embereket látni), de azért mégis...

Amikor a darab végén a darabjaira szedett hajót arrébb viszik, a szereplők, pontosabban a színészek kibújnak bábjaikból, és normálisabb öltözékben az asztalhoz ülnek. Mivel hogy a helyén maradt árboc köré egy helyes kis asztal kerül. Az asztal körül újabb huncutságok történnek: az idősebb fiú előbb egy vörös szalaggal beragasztja a többiek száját, majd szintén vörös festékkel egy csíkot húz a nyakukra (vagyis úgy tesz, mintha megölné őket, és végül talán önmagát is), csakhogy később leveszi szájukról a szalagot, s azok motyognak még pár szót, a rendező és nyilván a szerző akaratát teljesítve, aki ha itt lett volna a teremben, és részt vett volna az előadás utáni beszélgetésen, biztosan jobban elmagyarázta volna ennek az egésznek a jelentését, már ha jelent bármit is a semmin kívül.

Utólag sem sikerült megértenem, kinek az érdekében íródott ez a darab, és főleg, kinek az érdekében játsszák? Vagyis kicsoda ez a címbeli te?

Nicolae Prelipceanu, Teatrul Azi, 2019

Fordította: Adorjáni Panna