Az elveszett kalózhajó az örök visszatérés csapdájába esett: Pénelopé nemcsak vásznat sző, hanem érvekkel mesterien alátámasztott gondolatokat, cseleket és kifogásokat is. Odüsszeusz Pénelopé legidősebb fia (nem pedig a férje), aki bejelenti a hazatérését, majd erre a tőle telhető legjobban felkészül: bosszút forral. Visszatérése nem jelent visszautat a családi fészekhez, sem a múlttal való megbékélést, a megtörtént dolgok elfogadását, továbblépést. Nem, Odüsszeusz hatalmat akar, ám ehhez valami értékeset kell feláldoznia; az ár a gordiuszi csomó elvágása, vagyis szakítás a családdal, és ebből következőleg a múlttal is. Talán ezért jelenik meg ebben a most már inkább Noé bárkájához hasonló hajóban két szellem, két manöken, akikben a család többi tagja minduntalan megbotlik, és akiknek rendeltetését talán nem is nagyon értjük. Ők a „szekrénybe rejtett csontvázak”, a traumák és a visszaélések, amelyek a konzisztensen diszfunkcionális, sőt, természetellenes kapcsolatokból maradtak hátra. A pillanatot, amikor a Nagybácsi beismeri, hogy pedofil, zene és felgyorsított színpadi mozgás szakítja meg, különben a kijelentés túlságosan durva lenne ahhoz, hogy a szereplő továbbra is színpadon maradhasson.

A hajó viszonylag kicsi, a család zsúfoltan, kényelmetlenül ül benne, de fontos, hogy nem érintik meg egymást, elkerülik egymás tekintetét (kivéve a legfiatalabb fiút és barátnőjét, az angyali ábrázatú sellőt). Az Anya az előadás háromnegyedében magasabban helyezkedik el a többieknél, de nem azért, mert ő lenne a családfő, sem pedig azért, mert őt tartják a család bölcsének, hanem egyszerűen csak azért, mert minden rendellenesség tőle származik. Nem tudja megszüntetni az erőszak körforgását, a folytonos bántalmazás pedig gyávává és tehetetlenné teszi, mindez pedig azzal párosul, hogy nem képes sem segítséget kérni, sem beismerni hibáit. Az Apa jelen is van meg nincs is, szinte egyáltalán nem szólal meg a színpadon, de a folyamatos horgászása arra enged következtetni, hogy bár mindent lát, képtelen közbeavatkozni. Helyette a Nagybácsi kormányozza a hajót, ő kezeli a vitorlákat is az árbocon, néha úgy tűnik, még beléjük is fúj, csak hogy a kívánt irányba haladjanak, más szóval ő a tökéletes manipulátor. A család legfiatalabbja szerelmével együtt megpróbál kitörni az ördögi körből, de hogy ez bekövetkezhessen, egy utolsó közös étkezésen kell részt vennie a családdal. Ezen a vacsorán idősebb testvére is részt vesz. Közös erővel történik a hajó darabokra bontása, aztán a színpad közepén az asztal felállítása, ahol az utolsó vacsorát fogyasztják el. Egyesek gyorsan tesznek-vesznek, ők minél hamarabb megszabadulnának a múlttól és továbblépnének, mások a jeleket figyelve, gyanakvón, a családi együttléttől tartva pakolnak.

Balázs Zoltán számára különösen nagy fontossággal bírnak a részletek, megszállottan ragaszkodik mindenik összetevőhöz: a jelmezeket díszítő ornamentumoktól a hajó orrán található fényen át, egészen a rendkívüli kreativitással megalkotott, az előadás dinamikájában aktív szerepet játszó és szuggesztív sminkekig, a mozgás legkisebb részletétől egészen a zenei aláfestésig. Tudvalevő, hogy a rendező komoly zenei háttérrel rendelkezik, így nem meglepő, hogy előadásaiban a zene kivételes szerepet játszik. A Gardéniában ezt hibátlanul csinálta. A Te érdekedben esetében viszont a zene konfliktusok forrása, a bűn hordozója. Nem véletlen az operákból felhangzó áriák és a rockoperákból felhangzó dalok ötvözése. A hétköznapi néző számára ezek talán nem a leghatásosabb részek, de biztosíthatom, hogy az előadás elején felhangzó rekviem megrendítő hatással bír. Egy későbbi kulcsfontosságú pillanatban ez a zenei betét majd még visszatér, de arról nem mondok semmit, mert mindenkinek saját szemével kell látnia.

A darab szövege számomra sajnos nagy csalódást okozott. Megdöbbentően rövidnek találtam ezt a (kortárs és többszörösen díjazott!) szöveget ahhoz képest, hogy mennyire súlyos, már-már leküzdhetetlen problémákat tár a néző elé. Kedvem lenne megkérdezni a rendezőt, hogy miért vállalta ezt a felkérést. Mert játékkal kellett pótolnia a szegényes és árnyalatoktól mentes nyelvezetet. Épp ezért értékelendő az, ahogy kimozdította a színészeket a komfortzónájukból, akik játékuk által sokkal kifejezőbbek voltak a szövegnél. Értem, hogy ez egy színházi embernek, szakmabelinek kihívást jelenthet, de csalódást okoz a nézőtéren ülőknek, akik nem hallanak mást pár végtelenségig ismételt szónál. Annál is inkább, minthogy szeme előtt a visszautasítástól az undorig, a féktelen haragtól az elszabadult őrületig a negatív érzelmek szinte teljes palettája megjelenik. Talán ezért is érzem tévedésnek a rituális asztal-jelenetet: amikor egy család különböző generációi egy asztalhoz ülnek, jóval-rosszal, vagyis jó tulajdonságaikkal és hibáikkal együtt látjuk őket; mindenkinek megvan a maga baja, egyiküket sem lehet felmenteni, egyikük sem lehet ártatlan. De különböznek a generációk abban, ahogy a bűneikről vallanak, csakhogy pont ezt nem látni a darabban. A halál nem tesz egyformává, ahogy a szenvedést is mindenki másként éli meg. Ezek kapcsán felmerült bennem pár kérdés: hogyan viszonyulunk a drámákhoz?; a különböző generációk hogyan határozzák meg azt, ami számukra drámai jelentőséggel bír?; a te drámádat én is drámaian élem meg? Ezek a kérdések ugyan színpadi helyzeteket teremtettek, de megválaszolatlanul maradtak, sajnos néhányuk rosszul vagy egyáltalán nem oldódott meg. Ezt hajlamos vagyok inkább a szöveg rovására írni, mintsem a rendezőt hibáztatni azért, ahogy a szöveget felhasználta.

Egyébként A Te érdekedben az a darab, amelyiket minél több embernek meg kellene néznie. Nem annyira jó, mint a Gardénia, de érdemes megnézni, ha nem másért, hát a nagyon is aktuális és mindannyiunkat érintő témája miatt: mit kezdünk a gyerekkori drámákkal, és hogyan tudjuk őket a jövőben értékes tapasztalatok forrásává tenni?

Nona Rapotan: Ne felejts el szeretni! De vajon tudod, hogyan kell?, BookHub, 2019

Fordította: Adorjáni Panna