A kanadai írónő The Penelopiad című könyve szórakoztató olvasmány, bár egyesek szerint nem éri el a szerző többi regényének nívóját, hiszen kusza, nem eléggé átgondolt, és nincs átütő ereje. Atwood történetének színpadi adaptációja főként a rendezőnek és a színészi alakításoknak köszönhetően villanyozza fel az érdekességekre nyitott gyulai közönséget. Pénelopé karakterét ugyanis szellemes, kortárs módon fogalmazta meg a társulat, miközben az eredeti Odüsszeia és az ógörög mitológia történelmi vonatkozásait is beépítette Atwood feminista elbeszélésébe, beleértve a kórusnak az ókori görög drámákban betöltött szerepét. Mivel a kísérőmuzsika zseniális, érdemes kiemelni Kovács Adrián zeneszerző és zenei vezető érdemeit.

Atwood új nézőpontja nemcsak hogy illeszkedik a 21. századi korszellemhez, a woke-hoz, de azt is lehetővé teszi, hogy a szerző erős kritikával illesse és kiforgassa az eredeti, homéroszi történetet. Éles kontrasztba állítja például Pénelopét, Spárta hercegnőjét, Ithaka későbbi királynőjét és a tizenkét szolgálólányt, akik Odüsszeusz családjának a rabszolgájává válnak. Az Odüsszeia őket név nélkül, csak mint hűtleneket és könnyűvérűeket említi, a meggyilkolásukról is csak futólag szól, hiszen nem tulajdonít nekik jelentőséget. A Pénelopéiában viszont megnő a súlyuk, sőt véleményük is van.

Atwood változatában Odüsszeusz posztumusz perében az akasztott leányzók nemcsak Odüsszeuszt, hanem Pénelopét is hibáztatják a halálukért, vizsgálják az általa előadottak hitelességét, cáfolják az állításait. A per kimenetele természetesen a nők bántalmazását, elnyomását domborítja ki, a homéroszi alapműtől eltérően. Atwood ezzel az írói fogással demitizálja a „győztesek által írt történelmet”, és figyelmeztet annak veszélyére, hogy válogatás nélkül elhiszünk mindent, leginkább az abszolútnak hirdetett igazságokat.

A sémákat felforgató történet Pénelopé és az unokatestvére, Helené (Orbán Nelli) közötti látszólagos rivalizálást is részletezi. Helené sokkal szebb, ő a végzet asszonya, de ugyanakkor hiú és ostoba, egy „szkeptikus szuka”, aki Odüsszeusz életét is tönkreteszi. Mondhatnók, tökéletes ellentéte Pénelopé megfontolt, intellektuális személyiségének, aki tipikus nőként cselekszik, amikor megbünteti Helenét a szépségéért. Bár sokáig az alázatos, passzív feleség archetípusának tartották Pénelopét, Atwoodnál erős, határozott és felszabadult női ikonná válik, aki átírja az előítéleteket.

Zseniális megoldása Balázs Zoltán rendezőnek és díszlettervezőnek, hogy a három női szereplőt úgy helyezi el a színen, mintha egy görög stílusú épület oromzatának a díszítőszobrai lennének, az európai kultúra kőbe vésett, muzeális értékű jelképei. Pénelopé egyáltalán nem hagyja el a trónját, ülve mondja el a nem épp könnyű szövegét, amelyet kézlegyintésekkel támaszt alá. Csupán a két mellékszereplő változtat körülötte helyet és pozíciót, ezzel is érzékeltetve Pénelopé jelentőségét, központi szerepét, stabilitását, erejét. A látványelemek, a formák és a tónusok a húszas, harmincas éveket, a szecessziót juttatták eszembe, amikor egyre hevesebben kezdte bontogatni szárnyait a feminista mozgalom.

Fontos megjegyezni, hogy Atwood könyve 2005-ben jelent meg, mára elavult ebben a témakörben, hiszen azóta drasztikusan megváltozott a női szerepeket elemző mainstream diskurzus. Talán pont ezért parodizálta szatirikus, cinikus hangsúllyal az üzenetet Balázs Zoltánelőadása. Bár ha azt nézzük, hogy maga Atwood is nevezte komédiának a művét, az olvasói pedig paródiának, és fordítva, akkor már nem is annyira állja meg a helyét a feltételezésem.