Susan Sontag: Alice az ágyban – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Hogyan tudja a lét és nemlét közt ragadt ember bejárni a világot és saját szellemének mélységeit, ha ágyhoz kötött állapota megfosztja őt a tapasztalástól?

Balázs Zoltán és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 2020-ban végzett színészhallgatói Alice James világában merültek el, hogy egy minden ízében kidolgozott, élesen sziporkázó előadást hozzanak létre az egyetem színpadán.

Különleges díszletépítmény a játéktér közepén. Alice a tetején ül, mint a tér uralkodója. És bár a külvilág egyfajta leereszkedéssel viszonyul hozzá, Alice mégis magaslatból figyeli a dolgokat. Mozgásképtelensége nem csak korlátokkal sújtja, de szabadságot is ad neki. Időt a gondolkodásra, az önfejlesztésre, időt arra, hogy igazán megismerje önmagát, hogy belső világát folyton színesítse. Olyan kiváltságos helyzetbe kerül, hogy a társadalom kirekesztése nélkül térhet el a hagyományos, nőknek szánt életmodelltől (igaz, ebben egészségi állapota játszik szerepet), melynek egyes részei ugyan kecsegtetőek, más részei azonban taszítják őt. Mivel alapvetően felülről kémleli környezetét, mindent tisztán átlát, azonban az emberi közelség nem ismert számára. Alice rendkívül izgalmas, bátor és öntudatos személyiség, kivételesen gondolkodik az életről és az emberi kapcsolatokról, ám amikor valódi, hús-vér emberekkel találkozik, különösen kezeli a helyzeteket. Unja látogatóit, mert nem szereti azt az énjét, akit ők látnak, ám amikor egy idegennel, egy betörővel találkozik, teljesen új pozícióban találja magát. Mennyire teremtjük mi a világunkat, mennyire teremt a világunk minket? Hogyan formáljuk a másikat a hozzá való viszonyulásunk által? Az előadás ezen kérdések mentén dolgozza fel Susan Sontag drámáját Porogi Dorka fordításában, melyet dinamikus és egyben rendkívül koncentrált színészi alakítások jelenítenek meg.

A Rákosy L. Anikó által alakított lázadó, ám érzékenységében teljes Alice James közönsége figyelmét végig fenntartva uralja világát, egyetlen pontatlan levegővétel, egyetlen kidolgozatlan mozdulat nélkül. Az előadásban nincsenek indokolatlan szünetek, a színészek fáradhatatlan energiával segítik Alice-t az utolsó jelenet döntéséhez, mozgatják a díszlet egyes elemeit, lógnak, másznak rajta, különös mutatványokat hajtanak végre, mindezt olykor beszéd közben is. A karakterek pedig nemcsak betöltik Alice világát, hanem építik is azt. Ők formálják, sőt részben ők alkotják azt a makettet, melyben a lány élni kényszerül és melyben a létrák olykor rácsokká válnak. Különös tekintettel gondolok a szabad szellemű, de mégis tétova, lányának állapotát rosszul kezelő, sikerorientált apára (Czüvek Loránd), a húgát beskatulyázó, titokzatos bátyra (Ádám Kornél), vagy a külsőségekhez ragaszkodó, felszínes és barátságtalan nővérre (Barkó Judit Réka) akik a lányt körülvevő szellemiségükkel, bárgyú akaratukkal formálják a légkört és valamelyest Alice önmagáról alkotott képét. Hamis világ ez, melyet a protokoll, a társadalom elvárásrendszere, a hiúság és a funkció határoz meg, melyben, ha egy nő nem képes szülni, sem sikeressé válni, egyszerűen funkciótlanná válik. Alice azonban máshogy gondolkodik, nem csoda hát, hogy jobban szereti a „szellemek” társaságát. Emily Dickinson és Margaret Fuller (Zádor Fanni és Vadász Bernadett) tapasztalt és sikeres nők, akiknek főhősünk által képzelt álomképei nyújtanak társaságot a lánynak. Alice felnéz rájuk, mert olyan életet élhetnek, melyre neki esélye sincs. Vágyik a tapasztalásra, ugyanakkor akár csak betegsége, személye is meg nem értett, és amikor a külvilággal való tapasztalás maga jön el hozzá egy betörő képében (Pál Zoltán), a várt találkozás értetlenkedésbe fullad. Megéri-e a fizikai és a szellemi fájdalmat, hogy magunk éljük, érezzük a történéseket, vagy elég-e gondolkodni arról, ami megtörténhet? Alice küzd – nemcsak betegségével és a rá erőltetett szarkofágszerű előítéletekkel, de saját mentális korlátaival is. Egyáltalán nem biztos abban, hogy jobbá, értékesebbé tehet valamit, sem abban, hogy megéri küzdenie. És mégis, van valami, ami az utolsó jelenetben végtelen reményt és hitet áraszt: a kép, ahogy Alice minden kilátástalansága ellenére kilép addigi keretei közül, lemászik sötét tornyából és félelmei ellenére vállalja küzdelmét.

A Balázs Zoltán által tervezett állvány, mely a tér egy meghatározott pontjába sűrített bábeli torony, egy megtestesült hasonlat, izgalmas és különleges kontextust biztosít a kiváló színészi játék számára. Az építmény több, mint díszlet, inkább egy, a színészek és a darab által folyton formálódó élettér, akár egy hangyaboly, mely folyton épül és zsizseg. A darabbal kapcsolatban ki kell emelnem a gyönyörű és különleges jelmezeket, melyek Măriuca Ignat munkái. A látvány kiválóan fejezi ki egy beteg nő látomásos világát, egy elvágyódó és mégis, valamiféle félelemben élő lány közegét az általa erőszakosnak, furcsának, ijesztőnek tarthatott karakterekkel.
Az Alice az ágyban egy erős, elgondolkodtató, tömören frappáns előadás, mely megcsillogtatja a színészek tehetségét, sokoldalúságát és Balázs Zoltán rendező kreativitását és érzékenységét. Egy rendkívül telített darab izgalmas és határfeszegető feldolgozását láthattam, melyet méltatlanul keveset játszhattak a járvány okozta intézkedések miatt.

Molnár Flóra, art7.hu, 2021