„Az év szuperprodukciója.” – mondta az utcán egy ismerősöm. Nem akarok felesleges izgalmat kelteni: a Nine valóban az! Annak idején volt szerencsém látni Békéscsabán a magyarországi bemutatót, utána természetesen széthallgattam az eredeti Broadway verziót, és egyértelmű volt, hogy a 2009-es filmet is megnézem. Pedig a musicalműfaj nem tartozik a kedvenceim közé, de a Nine-ban rengeteg a potenciál!

A jó musicalben a három alappillér természetesen a zene, a szöveg és a sztori. A zenének erős dramaturgiai, kor-, hangulat-, – karakter- és lélekállapot-festő funkciója van. A szöveg sem bugyuta, „fekete-brekeke” rímpárömleny, és a történetnek van lélektani mélysége, vagy legalább mámorító szépsége (lásd. klasszikus musicalek)! Erre már épülhet show: a bravúros hangoktól a bonyolult koreográfián, a színes jelmezeken és az összes külcsínen át a katartikus csúcspontokig. És persze elengedhetetlen a hiteles színészi játék, mert ez nem koncert, hanem színdarab! Jó musical = komoly szakmai tudás és összmunka. A Nine pedig egy jól megírt, összetett zenei szövet, kihívás énekesnek, kórusnak, zenekarnak egyaránt, a szövegek nem közhelyesek, Szomor György kitűnő fordításának köszönhetően a magyar szöveg sem, és a történet is erős pszichológiai mélységekben kutakodik.

A cselekmény Fellini klasszikusán alapul. A saját sorstól ihletett 8 és 1/2 egy rendező szakmai, életkori és magánéleti válságát mutatja be a maga szürreális módján. Az 1963-as film teljesen rabul ejti az akkor húszas éveiben járó zeneszerző-dalszövegírót, Maury Yestont; úgy érzi, ez róla szól, ő maga Guido. Bár Yeston úgy gondolja, a darab a nők hatalmát szimbolizálja a férfiak felett, valójában inkább egy nagyon is általános, a nemi sztereotípiákat leosztó társadalom pszichés kórképét mutatja, mégpedig azt, hogy a férfi lélek hogy szabdalódik szét, őrlődik vágyaiban, képzetei és a realitás közt csapongva, pusztán azért, mert férfi szerepéből adódóan érzelmi elfojtásokban, feldolgozatlan traumákkal, magányosan szocializálódott, és éli önismeret nélküli mindennapjait. Főhősünk, Guido Contini körül három nőalak lebeg, a feleség, a szerető, a szellemi-lelki társ („múzsa”) Szentháromsága, és mert ezek összehozhatatlanul különállók, Guido élete minden téren szétesik, és az eredeti, színpadi verzióban nincs is erre feloldozás. Bár megfogalmazódik a felismerés, hogy fel kéne nőni, a finálé mégis egy bomlott psziché nyomasztó képzeletorgiája.

A rendező-dramaturg, Balázs Zoltán, bár igyekezett pozitív kicsengéssel zárni, olyasmi üzenet formájában, hogy próbáljunk örülni, és a boldogságot a pillanatokban és egymásban megtalálni, ez valójában teljes mértékkel a darabban foglaltakon kívül álló – bár mindenképp szép – gondolat. Balázs Zoltán személye a rendezői feladatokra izgalmas választás: különleges látásmódja, jel-, szám-, szimbólum- és mindenféle egyéb rendszerekben való gondolkozása ismert lehet eddigi rendezéseiből, különösen a Maladype Színház produkcióiból. Számítottunk rá, hogy cirkuszművészet iránti lelkesedése új dimenzióba kapcsolja a musical műfaját. A cirkuszelemek benne is voltak, mégis erősen kiváltak utánozhatatlan műfaji sajátosságaikból adódóan. A rendezés egyik erőssége a Nine pszichés rendszereinek feltárása, elsősorban Guido gyerekkori traumáinak párhuzamba állítása a jelennel (Carla-Saragina-apácák), ahogy a női karaktereket is következetesen mozgatja a hatalmas térben. A tér: ki gondolná, hogy magából a díszletből is humort lehet csinálni (makett, majmok)? Balázs másik erőssége épp a humora, mely több helyen is „kiszól”, általában, mint a darab önironikus, kedves reflexiója. A harmadik erősség pedig mindenképp a lélek! Érződik: Balázs Zoltán szereti ezt a történetet, a karaktereket, a színt, a jelmezt, a csapatot, de leginkább a nézőt: valami szépet, nemeset akar nekik adni ebben a nagyon nehéz témákat feszegető darabban is.

A díszletre visszatérve: az Operettszínház méltán büszke lehet! Szendrényi Éva egy kortárs képzőművészeti remeket alkotott, mely valahol a 60-as évek op-art − minimal art − geometrikus tradíciók tengelyén helyezhető el. A végtelen függőlépcsők, a cirkuszi pózna oszlopok nemcsak a spa-hotel belső terét formálják, hanem a hasadt elme szürrealitását is leképezik. Érdekes a nyomtatott, 2D díszletanalóg előfüggöny a felvonások között, akárcsak a poénként megjelenő makett a második felvonásban. Akár szándékos, akár nem, ez a hármas megjelenés értelmezhető mint szimbólum (háromfelé szakítottság, a szűkülő psziché síkjai), és mint rendezői kiszólás (büszkék vagyunk a díszletre!) is. Egyedül a hosszan benyúló térelem zavarja a nézőtér jobb felén ülőket a középen zajló jeleneteknél. Hogy az ensemble, a tánckar és a művészállomány mit szólt a sűrű lépcsősorhoz, nem tudom, mindenesetre a túl gyors tempót vett nyitány első, lélegzetelállító hangjait sűrű lefelé pillantgatások kísérték, nyilvánvalóan azért, hogy senki se törje a lábát.

Apropó, lábak: ennyi szép művésznőt ritkán lát együtt az ember, és jó volt nézni, hogy a női szépséget ilyen ízlésesen hangsúlyozta a jelmeztervező. Németh Anikó ruhái valóságos költemények! Hogy mit összedolgozhatott rajtuk a varroda, elképzelni is nehéz! Különösen a nyitány aranyozott élőszobrai, a revüjelenetek, és a kar jelenései látványosak, de a Dolce Vita szökőkutas estélyije is feltűnik, utalásként Fellinire.

A művészállomány fantasztikusan ugorja meg a zenei kihívásokat. A kar hatalmas munkát végzett, egyneműen, éteri gyönyörűséggel szól, szopránjai magabiztos fölénnyel uralják a háromvonalasok birodalmát. A szólistáknak sincs egyszerű dolguk. Dolhai Attila, mint Guido Contini, állandóan a színen van, végig magas energiákkal kell létezzen színészileg, koncentrálnia kell a lépcsőkre, póznákra, koreográfiára, miközben bravúros tempót vett dalaiban próbálhat tüdővel helyt állni. Máskor van lehetősége azért megmutatni a hangját is, és nem csak a gyors szövegmondással lehet zsonglőrködnie. Színészileg egy idealista, álmodozó, kisfiús karaktert hoz. Felesége, Luisa, a premieren kifinomult, kimért nő, erős, kissé hűvös személyiség. Főleg megaláztatottsága miatt sajnáljuk, amit rendezőileg más női karakterek játszanak el helyette. Széles Flóra hatalmas hang, az első szólószáma szép színészileg is, a másodikban ő kiválóan énekel, de az ismétlődő, üres tánc teljesen beszűkíti a mozgásterét és a filmből átemelt, remekül sikerült szám dramaturgiai jelentőségét.

A koreográfia (Szőllősi András) amúgy csak félig okolható, valódi showra a szűklépcsős tér kevéssé alkalmas. A szerető, Carla szerepében Gubik Petrát láthattuk. A karaktert a legközönségesebb végletbe tolta ki a rendezés, olyan, mint egy Kiszel Tünde-plakát, de a jelmez és a koreográfia sem segítette meg az amúgy gyönyörű és tehetséges művésznőt; inkább szexuális paródia, mint szexszimbólum. Az eredeti, Broadway változatban szereplő dalát kihúzták, pedig itt mutatkozhatna meg Carla mélysége. A filmes változatban is gyönyörűen kijön a szeretői sors meddő keserűsége, és kétségtelen, ezt Gubik Petra kitűnően el is játszotta volna.

A harmadik nőalak, Claudia Nardi, a múzsa. Füredi Nikolett érzékeny alakításában egy komplex, teljes egészre formált személyiséget látunk: egy értő-érző nőt, aki odafigyel másokra, különösképp nőtársára, és akinek fontosabb a méltóság, mint saját érzelmei. Füredi gyönyörű pianókat indít kényelmetlen magasságon; érzelmesen, stílusosan, hibátlanul énekel. Liliane La Fleur szerepében Siménfalvy Ágota mutat példát, milyen is a kifinomult, elegáns női szexualitás. A Folies Bergère bűvös hangulata elevenedik meg – nem, nem a remek zeneszámtól, hanem Siménfalvy szuggesztív, finom bájtól parfümöző előadói mutatványában. Szerepe következetes, jól követhető az egyébként igen kusza cselekményben. Guido anyját Ullmann Zsuzsa formálta meg olasz mammás szigorral, de szerető gyöngédséggel. Vágó Bernadett az újságíró, Stephanie Necrophorus karakterét alakítja. Nyüzsgő, energikus, csábos, kicsit dilis, ahogy kell, és igen nagy szomorúság, hogy a premieren baj volt a mikroportjával, így az egyik legcsillogóbb szám technikai hibák miatt kevésbé fénylett. Peller Anna, mint Sarraghina, remekelt hangilag is, jelenlétben is, pedig nem lehetett egyszerű dolga a jelenettel, főleg így a friss gyermekvédelmi törvények árnyékában. A koreográfus itt nagyon szépen menti a kellemetlen szituációt (ti. hogy Sarraghina négy 9 éves kisfiúnak mutogatja magát, és a többi...), és egy valóban ütős, vérbő, de ízléses koreográfiát rak elénk. György-Rózsa Sándor a fürdő tulajdonosaként olyan, mint „Dzsini” az Aladdinból, a legváratlanabb helyekről bukkan elő. Kis szerep, de azt határozottan, pontosan hozza. Pálfalvy Attila bíborosáról nem épp a konzervatív katolikus egyház jut eszembe, talán mert a jelenetben szereplő zseniális kép másfelé tereli a figyelmem: a papok, mint oszlopfejek szobrai ülnek a cirkuszi póznákon, hosszú leplük az oszloptest, amit a gyónás végére elengednek, és immár nevetséges, rövid ingecskében meztelenkednek (persze csak azért, mert egy fürdőben vagyunk)! Végezetül nem maradhat el Bolba Tamás karmester, a zenekar, valamint a műszak dicsérete. A Nine valóban szuperprodukció, nem csak a monumentális látvány és szereplőgárda felvonultatása miatt, hanem mert mindenki a legmagasabb fokon végezte feladatát, ez vitathatatlan. Érdemes persze több szereposztásban is megnézni, hiszen a rendezés és a jelmez teret adott rá, hogy mindenki a saját személyiségét vigye bele a karakterébe.

Végezetül kis adalékanyag a címhez: A fiatal Guido a darabban épp 9 éves. Gondolhatnánk, ezért lett Nine – Kilenc a musical. Esetleg számolgathatnánk a Guido körül megjelenő női karaktereket is: Luisa, Carla, Claudia, az anyja, Liliane, Stephanie... itt meg híján lennénk még háromnak. Valójában Fellini analógiáját használta Yeston: a 8 és 1/2 Fellini eddigi munkáinak összege (és összegzése), a Nine pedig a filmklasszikus musicallé bővített változata, ahol a zene még épp egy fél részt tesz ki. Ilyen egyszerű. De nem is ez a lényeg! A lényeg, hogy menjünk az Operettszínházba egy kis pszichoanalízisre, ha férfiak vagyunk azért, ha nők vagyunk, azért, de mindenekelőtt fogadjuk el a rendezőtől ezt a jó szívvel adott kis útravalót: „Az élet teli van örömökkel, örüljünk neki együtt. Ez az egyetlen megoldás, hogy valóban megtaláljuk önmagunkat!”

Nagy Szilvia, Magyarteátrum.online, 2021