Fülbemászó zenék, csodálatos táncok, látványos színpadkép, lenyűgöző jelmezek és nem utolsósorban átlényegült színészi alakítások. Röviden így lehet jellemezni a Nine (Kilenc) című musicalt, amelyet a hétvégén mutattak be a Budapesti Operettszínházban. Túlzás nélkül állíthatjuk: Balázs Zoltán rendező olyan nagyszabású, összművészeti előadással kápráztatta el a közönséget, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét.

Arthur Kopit és Maury Yeston Nine (Kilenc) című musicaljét Rob Marshall nagy sikerű filmje révén már ismerheti a magyar közönség. Ám a színházi előadás hazai ősbemutatójára egészen múlt hétvégéig várnunk kellett, a Jászai Mari-díjas Balázs Zoltán vitte színre a Budapesti Operettszínházban, hármas szereposztásban.

A majdnem háromórás előadáson egyik ámulatból a másikba estünk. Elsősorban a látványos, monumentális lépcsősorokból álló színpadkép, a lenyűgöző jelmezek, a fülbemászó dallamok és csodálatos táncok miatt.

Balázs Zoltán elrepített bennünket Párizs és az egész világ egyik leghíresebb mulatójába, a Folies Bergère-be, de volt, hogy egy karneváli kavalkád elevenedett meg a színpadon különféle akrobatákkal.

Amikor pedig felcsendült az előadás egyik leghíresebb dala, a Folies Bergère, kitört a taps. A rendező a történet helyett az érzések közvetítését helyezte a középpontba. És milyen jól tette! Hiszen amellett, hogy megidézte az ártatlanság korát, a gyermekkort, képes volt valami nagyon egyedit, nagyon átütőt alkotni, s megmutatni a lelki mélységeket, magasságokat. Így túlzás nélkül kijelenthetjük: olyan nagyszabású, összművészeti produkció született, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét.

A történet szerint Guido Contini alkotói válságban szenved, s miközben éppen legújabb filmjének témáját kutatja, az életében fontos szerepet betöltő nők veszik körül és kuszálják össze még jobban az életét, érzéseit. A darab kitűnően ábrázolta, hogy ezek a nők – a feleségtől a múzsáig – milyen szerepet töltenek be Guido életében, melyikükhöz milyen viszony fűzi, s mit tanul tőlük.

A Guidót megformáló Dolhai Attila természetesen ezúttal sem okozott csalódást. Színpadi jelenléte, éneklése magabiztos, mégsem az ő játéka nyűgözött le leginkább, hanem három színésznőé: a producerét alakító Siménfalvy Ágotáé, a szeretőt megformáló Gubik Petráé, valamint a prostituált bőrébe bújó Peller Annáé.

Hiszen nemcsak hihetetlen energiákat mozgattak meg, amikor elénekelték dalaikat, hanem teljes egészében eggyé is váltak a szereppel. Mindhárman olyan oldalukat mutatták meg a színpadon, amit kevés alkalommal láthatunk. Emellett az összes szereplőt hatalmas elismerés illeti azért, mert megtanultak járni-kelni a veszélyes lépcsőrendszeren. Ráadásul mindezt úgy, hogy könnyednek tűnjön.

Három dologról kell még mindenképp szólnunk: Szendrényi Éva páratlan díszletéről, Németh Anikó divatlapokba illő jelmezeiről, valamint a fülbemászó dallamokról. Ezek mind az előadás fontos pillérei. Több ikonikus sláger (Cinema Italiano, Take It All, Guarda la Luna) is elhangzott a muicalben, de attól vált egészen egyedivé, hogy minden dal más-más karakterű: a nagyívű lírai dalok mellett swinget és latin zenéket is hallottunk.

Balázs Zoltán a főszereplő vívódásait érzékletesen jelenítette meg, s az őt körülvevő miliőre is legalább akkora hangsúlyt helyezett. Azt viszont minden kétséget kizáróan leszögezhetjük, hogy a rengeteg csillogás, s mindaz, amit a felszínen láttunk, egy pillanatra sem vált erőltetetté vagy ízléstelenné. De ahhoz, hogy megfejtsük a darab mélyebb rétegeit, üzenetét, többször érdemes megtekinteni. Úgyhogy aki teheti, mindhárom szereposztásban nézze meg az előadást.

Petrovics Gabriella, Magyar Nemzet, 2021