Kedélyesen fütyörésző szereplőket láthatunk egy faház körül, könnyed jazz kíséretében csinosítják a kék-piros épületet, ugyanilyen színű uniformizált jelmezük is. A kezdőkép idilljét és nyugalmát hamar megtöri egy halandzsanyelven előadott ének, Merlin megszületik. Ettől a pillanattól kezdve az előadás csupa szín- és stíluskavalkád, soha szűnni nem akaró, szellemes őrület, melyben megfér egymás mellet az Artúr-mondakör, Mark Twain, John Lennon és Yoko Ono is. Balázs Zoltán rendezése követte Tankred Dorst monumentális anyagát, egyben hozzá is ad, ha élhetek a kifejezéssel: „fölülőrültködi”; minden tekintetben eklektikus, egyedi alkotás. A fiatalok számos karaktert jelenítenek meg, a Merlint játszó Bognár Gyöngyvér az egyetlen, aki végig egy szerepben marad; ugyanakkor a színésznő elkülönül az őt körülvevő elemelt játékmódtól (jelmeze is más színű: fekete-sárga), ő az események irányítója, narrátora.

Nehéz az előadás több mint kétórás egészéről átfogó képet adni, a Merlin rendkívül összetett munka, formanyelve sokrétű. A Balázs Zoltán által megálmodott ház központi díszletelem, és eleve többfunkciós: forgatható körbe, állítható fejjel lefelé, fölnyitható, egyszerre jeleníti meg Merlin otthonát, az Excaliburt rejtő sziklát, a kerekasztalt, voltaképp bármit. A díszlet, mondhatni, leképezi a Maladype új előadásának érzetét is: magával ragadó ötletbörze, melyben egyetlen elem sem tölti be kétszer ugyanazt a funkciót, változékony és felemásan extravagáns világ a kesztyűbáboktól kezdve a konzervdobozig. A másik kulcs – mellyel az előadás valamennyire összegezhető – maga Merlin, aki már születése első percétől kezdve tisztában van saját halálának körülményeivel, a múlttal (trójai háború) és a jövővel (szívátültetés); a Merlin történelmi tények mixtúráját is adja. Azonban a rendező az univerzalitást és történelmi panorámát egészen szerény eszközökkel tolmácsolja: ez egy saját valószerűtlenségében is létező világ; az előadás grandiózus ötletességével hódít.

A társulat csodálatosan játszik, egymásra hangolódva, egyben tartva a megkomponált világot, mindez iszonyatos figyelmet igényel a játszóktól, valódi összmunkát. Az előadásban – mondhatni értelemszerűen – a legendán kívüli, történelmi alakok válnak kiapadhatatlan humorforrássá. A kettéosztott Mark Twain angolból és magyarból gyúrt lengvidzse egy pillanatra sem fárad el, emellett a kerekasztal beszédhibás lovagjai is tündökölnek. Mark Twain egyfajta politikai-kulturális parabolaként kapcsolódik történésekhez, John és Yoko enyelgése pedig érdekes párhuzamot alkot a legenda szerelmeivel.

Az előadás több zenei stílusirányzatot vonultat föl: a már említett jazz mellett pop, kórusmű, rap is megszólal (szinte mindig csak acapella), ám elsősorban Beatles, hangsúlyosan pedig John Lennon dala, az Imagine. Balázs Zoltán rendezése merész munka, melyben a kreativitás, profizmus és a főként a humor izgalmas egységgé lesz, jó volt vele találkozni.

Rosznáky Varga Emma, Kisvárdai Lapok, 2021