Berkes Erzsébet: A rajongó belehal, a realista kiegyezik

Ritkán játszott darab az Athéni Timon, és nem véletlenül. A címszereplő egysíkú alak, a konfliktus szétkenődött, a kifejlet és a megoldás felemás, ráadásul fontos szereplőkről menet közben egyszerűen elfeledkezik a szerző. A szerző, aki – épp a fent sorolt fogyatkozások miatt – lehet, hogy nem is Shakespeare. Addig is, amíg a filológia többre nem megy, érdemes egyetlen bizonyosságra hagyatkozni: a szövegkönyvre. Ezt tette Zsótér Sándor, aki különösebb rendezői változtatások nélkül érvényes mondandó kifejezésére látta alkalmasnak a drámát. Mit olvasott a szövegkönyvben? Kiolvasott egy szép mesét, bizonyos Timon nevű athéni polgárról, aki komolyan vette a barátságról fennszóval hirdetett önzetlenséget. Számolatlan osztotta javait szeretett barátainak, tudva, hogy viszontszeretik, s tudva, hogy a szeretet mit sem ér, ha a viszonzást nyomban méricskélik. Az igaz szeretet határtalan. Mi sem természetesebb ezek után, hogy vagyona elúszik, nyakán a hitelezők, ütött a viszontszeretet órája, de – s ez is természetes! – segítő barát sehol. Timon megrendülve látja, hogy méltatlanokra pazarolta pénzét és szívét. Ezen úgy elkeseredik, hogy vadembernek áll, s amikor ehető gyökerek után kaparva kincsekre bukkan, már csak arra használja aranyát, hogy a bűnös várost megbüntesse: fegyveres hadat és fertőző cédákat küld városa ellen, megfogalmazza sírfeliratát, és várja a halált. A mese főszála mellett fut egy másik – inkább Shakespeare-re valló – szál is: Timon egyik barátját, Alcibiadest még Timon csődvallása előtt száműzik a szenátorok, mivel egy méltatlannak ítélt fegyvertársa érdekében kilincselt. A száműzöttel összeakad az elvadult Timon, talált kincseivel neki segít hadat szervezni, bosszújának eszközéül így szolgál. Alcibiades meg is hódoltatja a várost, de az általános vérfürdő elmarad. A győztes hadvezér kijelenti ugyan, hogy “Timon ellenségei s az enyémek, akiket magatok is elítéltek, veszni fognak”, de lényegében elfogadja az elöljáróság nézetét: “Nem mindenki bűnös, s azért, aki volt, sújtani nem illő azt, aki van.” Ebből pedig az következik, amit a dráma utolsó szavaival kizenget: “Nemes barátunk meghalt; lesz gondunk emlékezetére. Vezessetek be, kardom olajág lesz; harc, szülj békét; béke, fékezd a harcot: egymás gyógyírja s orvosai vagytok.”

Azt nem látjuk ugyan – a szövegkönyv nem láttatja! –, hogy a bűnösök meglakolnának, minek következtében azt látjuk, hogy ugyanaz a polgár hozsannáz a győzőnek, aki sertepertélt Timon vagyonának széthordásán. Akkor meg mi változott? Egy halott idealistával több, egy illúzióval kevesebb. Az eszményeit meggyalázó, rossz athéni demokráciát fölváltotta a jó diktatúra; az önös érdekek szerint százfelé húzó kompániát közös érdekre tanítja a kardvillogás. Lám, mit tesznek a meggyőző érvek!

De mi mást tehetne Alcibiades? Timont holtában nem nyilváníthatja baleknak, mert akkor meg kellene tagadnia a barátságról vallott magasztos eszméket. Ha kardélre hányná mind a vétkeseket – elnéptelenedne a város. Ha idő haladtával “leszalámizná” ellenségeit, hamisan ígérne békét. Megbocsát tehát, spongyát a múltra, tiszta lappal indít, s hogy általános lesz a tisztulás, arra ő maga is garancia. Meg – gondolom – a hadserege. A megoldás ekként reális, de nem éppen üdvös. Ezt gondolja a rendező is, mert a szövegkönyvet megtoldja egy össznépi hozsannával: “Ez van!” – zengi a ki-fel-megszabadítóit ünneplő tömeg.

Vagyis mi mind. Nézők is. Zsótér ugyanis az előcsarnokban kezdi a játékot, az agorára gyűlő tömeg maga a publikum, mi statisztálunk a Timonnak hódoló mihasznák gyülekezéséhez, és mi részesülünk közkegyelemben. Tényleg: csináltunk mi bármit is? (Azt csak kajánságból kérdezem: mit csinálna a rendező, ha a jó modor és szokás törvényeit elvetve tettlegesen beavatkoznánk a cselekmény alakításába? Elvezetnének, mint a peleskei nótáriust, aki nem engedte, hogy a velencei mór őnagysága mórnéból kiszorítsa a szuszt?)

Átlátva és helyeselve a rendezői akaratot mégis azt kell mondanom, hogy helyenként dögunalmas az előadás. Pedig minden jelenetbe sziporkát tűzött a rendezés. Játszó személyek mozognak a nézőtéren, videokamerák szélesítik a látványt, újgazdag eleganciájú nagyságák variálják a szenátorok testületét, cicaléptű fiúcskák dorombolnak a végrehajtók között, kéjvágyó matrónák vetkőztetik Timon inasait, tollbóbitás táncosnők kelletik magukat a baráti lakomán, s még a kincsein kotló vadembert is csillámló bikiniben kerülgetik a zsoldos cédák; de a bujdosó Timon is figyelmet érdemel: a még mindig szép korpuszú Cserhalmi György vagy egy órán keresztül nem visel mást, mint szolid méretű fürdőnadrágot. Szóval: van mit nézni gusztus szerint. A nyüzsgésből azonban hiányzik a célirányos mozgás, a sziporkák hátterében nincs tűz. Röviden: nincsenek kibontakozó jellemek.

Nincsen valódi jelleme Timonnak. Még annyi se, mint egy jobb mesében, ahol mégiscsak megmondják, kisbojtár-e vagy elcsapott királyfi, első- vagy harmadszülött-e, s jócselekedetei miatt segít rajta a róka három szál bajuszkája. Inkább sejtjük, mint tudjuk, hogy aki hozzá hasonlóan kezeli vagyonát, az inkább örökölte, mint maga szerezte vagy kiérdemelte. A szerző nem törődik vele, de önerőből mégis azt gondoljuk, hogy aki filantrópiából mizantrópiába zuhan, az képtelen az önvizsgálatra. Timont még csak meg se kísérti a kétely, hogy talán maga sem vétlen. Előbb rajong, aztán pukkadozik. Intő szóra akkor se figyelmez, amikor már megégette a száját. Elvakult mániás, aki nem ismer mértéket, és semmiből sem tanul. Aki ennyire erőszakos, az tényleg jobb, ha magára húzza az anyaföldet.

Cserhalmi György tehetségéből futotta volna, hogy ezt a szörnyű-jó embert megábrázolja. Csakhogy a rendező átlátta, ha szörnyűnek mutatja ezt a kedélyt, nem olyan egyértelmű Timon jogos bosszúja. Akkor esetleg az is kiderülhetne, hogy az ilyen baráttal nem felhőtlen együtt élni, az adakozás gesztusai alatt fékevesztett akarat tombol: úgy és akkor szeressetek, ahogyan én azt elképzelem. Alcibiades is megérdemelte volna, hogy bölcsebb, súlyosabb egyéniségnek exponálja a rendezés, mint most, amikor csak egy a nagyotmondók falkájában. Ezt kell tegye mégis, mert a színrevitel koncepciója szerint nem a Timonért vállalt bosszú sarkallja, hanem a sajátja, s ehhez a vadember Timon aranyaira van szüksége. Ahogy korábban, úgy most is pénzen megvásárolható barátja hősünknek. De nem is lehet más, hiszen amikor őt száműzte a szenátus, hol volt a magát hű barátnak képzelő Timon?

Megfeledkezik a szövegíró erről a motívumról, de megfeledkezik Apemantus, az epés bölcselő egész figurájáról is. Mint kedélybeteg udvari bolond morgolódik a bőkezű Timon körül, jó alkalmat kínálva a dramaturgiának, hogy Timon elvakultságát láttassa. Amikor a vademberré lett csalódott hőst felkeresi, nyilvánvaló a szándéka: az igazságot megtapasztalt embertől akarja hallani, hogy bölcsebbé lett. De hősünk nem okult, éppoly végletes, mint azelőtt, csak az elvakult szeretést az elvakult gyűlölet váltotta föl. Apemantus nyíltan ki is mondja, hogy még a rongyokra is méltatlan, mert nem tette bölcsebbé a tapasztalás, most is az arany motiválja, és csak a bosszúra gondol, amit aranyain megvásárolhat. Az epés bölcselőt nem is hozza színre többé Shakespeare, nehogy csorbát szenvedjenek az átkozódó, bosszúéhes Timon indokai. Zsótér azonban pontosan tudja, hogy a további események Apemantus forgatókönyvét követik. Ezért véli helyesnek, hogy a darabzáró “tutti”-ban ő is dalolja az “ez van”-t. Apemantus azonban nem simulhat bele a tömegbe. Ő nem békülhet ki. Ő ugyanis mindvégig azért ágált, hogy ne legyen igaza. Apemantus minden rossz tapasztalat dacára hisz az ember megváltozásának lehetőségében. Keserűség vezeti, de nem cinizmus. Legalább egy némajáték erejéig megkülönböztethette volna a rendezés a zárókép tablóba illő alakjaitól.

A jellemek vázlatos rajzát nem sietett kiegészíteni a rendezés, bíbelődő belső munka helyett látványos külsőségekkel törekedett átlendülni a hiátusokon, ám a fajsúlykülönbség miatt szétválik a két elem. A díszlet- (Ambrus Mária) és a jelmeztervező (Benedek Mari) sem járt kezére a rendezőnek. A második részben fungáló bálákon nemcsak nehéz, de életveszélyes is járni; az athéni hajdant és a kortársi minapot egyként idézni kívánó jelmezek pedig kesze-kuszák, Timon nyakig rántott pliszészoknyája finoman szólva is röhejes. Zsótér Sándor kitűnő érzékkel meglátta az Athéni Timonban rejlő érvényes példázatot: az ember nagyobb eszményeket állít példakánt, mint amilyenek szerint élni tud. Leledzdzünk hát örök késésben ideáljainkhoz képest, és szakadatlan reményben, hogy élethosszig csökkenthetjük a lemaradást. Kár, hogy nem árnyalta e nézetét nemesebb eszközökkel.

Berkes Erzsébet, Mozgó Világ, 2000