Superadmin: Holdfény a Bárkában

Nem derül ki igazán. Szinte alig lehet tudni, hogy amit látunk, az az ő megbomlott elméjének látomása, vagy éppen azok az események, amelyek miatt elmeháborodott lett. A 72 esztendős Harold Pintert szokás szerint nem érdekli a történet igazi kronológiája, azt rábízza a nézőre, aki pedig ezúttal nem bánná, ha több segítséget kapna. Pinter ezúttal sokkal inkább arra figyel, hogy a hold fényében életre hívott figurák memóriája mit őrzött meg a bomlás folyamatából. Valamikor élt egy derék angol házaspár (Andy – Kovács Lajos és Bel – Csoma Judit) akik a házasság kezdetén lezajlott félrelépés ellenére (Mária – Sebők Klára, az asszony barátnője a csábító) felnevelték három gyermeküket, a holdkóros lányt és két fiút (Jake – Kardos Róbert, Fred – Balázs Zoltán).

Amíg a cselekménytelen dialógustöredékek lejátszódnak, a színészeknek nyelvi agytornára legalább annyira vállalkozniuk kell, mint a jellemek és a történet rekonstruálására, és ebben bizony Forgách András fordítása kénytelen volt megnehezíteni a helyzetüket. Magyarországon eddig nem játszott darabról lévén szó nehéz kihámozni első hallásra, hogy ebben a különös nyelvi anyagban mennyi a szándékos asszociációs zavar, amelyet feltehetőleg Pinter eredetileg is betelepített darabjába, és abból amit hallunk, mennyire tükröződik vissza a fordító kínlódása, hogy ugyanis megpróbálja a nyilván magyarul egyébként nem létező kifejezéseket megtalálni.

A Bárka Súdiójának háromszintes terében a holdfényben bolyongó lány nyitó és zárómonológjának keretében tulajdonképpen páros dialógusokra tördelt anti történetet látunk. A haldokló Apa feleségét gyötri életre-halála és az elmúlás pillanataiban a szeretethiányt obszcén gorombaságok mögé rejtve bomlik ki előttünk.

A két fiú a színpadi tér másik felében és valójában egy másik helyszínen is életük néhány érthetetlen epizódjának emlékromjaiból igyekszik legalább egymáshoz kapcsolatot találni. A harmadik párból a csábító asszony előbb csak a fiúk életébe lép be egy rövid jelenetre, majd férje, az egykori futballbíró kíséretében, mintegy látomásként rátör a haldokló Apára is, de valójában a páros dialógusok is egyfajta egymás mellett elbeszélő monológokból állnak.

A szöveg szétfeszíti a szereplők közötti sejtetett viszonyokat és rábízza a nézőre, hogy maga rakja össze nem csak a történetet, hanem az egész előadást is. A vége fele az Anya megpróbál egyetlen pillanatra telefonon kapcsolatot találni fiaival, de az infantilis családi játék szabályai szerint nem jutnak tovább a kódszavakon. Nincs hagyományos cselekmény, nincsenek egymással igazi kapcsolatban lévő hősök csak egy különös légkörű nyelvi struktúra, amely azt üzeni, hogy már minden megtörtént és ami ebből elmondható az nem igazán színház hanem annak furcsa helyzetgyakorlatokból összerakott viviszekciója. Pinter színpadán Freud és a strukturalista nyelvészet összes mestere randevúzik a szeműnk láttára. Őszintén meg kell mondanom ezúttal nem teljes sikerrel.

A Bárka társulata otthon van Pinter világában, a Hazatérést, egyik legjobb darabját, ha nem a legjobbat (1965) most is műsoron tartják. Itt viszont Bérczes László értő, igyekvő, de a premieren még kissé széteső rendezésében nem igazán kapunk katartikus ösztönzést arra, hogy ezen az estén megpróbáljuk magunktól megfejteni ezt e holdkoros színpadi monológ-dialóg keresztrejtvényt .

Az író szándéka szerint, ahogy az alcím sugallja ” haláljátékot ” látunk egy felvonásban. Ami a halált illeti az rendben is lenne : a színészek pontosan érzékeltetik a bomlott agyak mögött tetten érhető elmúlást, de hát a színház mégis inkább az életről szól s ez csak a nyelvileg is pontos trágárságokkal jelzett groteszk pillanatokban derül ki. Sajnos a nyelvi akrobatamutatványok mögött alig bukkan fel az az erő, amely alapján hihető lenne, hogy ezek az egyébként szánalomra méltó figurák valamikor valóban élő, eleven, hús-vér emberek voltak, akiknek sorsa még ebben a különös nyelvi csomagolásban is figyelemre méltó.

Közismert, hogy Pinter halálos betegségének élményeit próbálta színpadra állítani, de sajnos ez az előadás – és erről valószínűleg inkább tehet maga a darab, mint annak színházi megelevenítése- csak a halálközeli pillanatok abszurditásából képes rekonstruálni bizonyos részleteket és eközben alig derül ki, hogy a szeretet töredékeinek köszönhető gyógyulással mit kezdhetnek a figurák vagy mit kezdhetnénk mi nézők.

Eredeti ötlet az egyetlen mélyhegedűre komponált élő zene (Faragó Béla), amely azonban zavaróan ellentétben áll a fiatalok kedvéért bejátszott gépzenével. Eszköznek világos, az est legvilágosabb pillanata, de hatásában a legsikerületlenebb. Biztos, hogy Harold Pinter nem a Holdfény miatt marad a modern drámairodalom klasszikusa.

Superadmin, Kultúra.hu, 2004