Nézzük, mit ad a darabhoz, ha nem Verona és Mantova a színhely, ha Verona hercege magyar származású kormányzóvá avanzsál, s Párisból (Tausz Péter) nem gróf, hanem bég lesz, hercegi rokonsága helyett pedig fordítói státusára helyezik a hangsúlyt. Lesz-e szerepe a tragédiában mindennek?

Perec- és üdítőitalárusok kínálják saját nyelvükön hangosan ordítva a bebocsáttatásra váró, félórás ácsorgásába már belefáradt közönséget portékáikkal, az ültetés alatt a színpadon balkáni zenekar (Gazda Bence, Orczy Géza, Szabó Zoltán, Faragó Béla), cigány hastáncosnő (Polnauer Flóra), fa propellert forgató komédiás, egész kis cirkusz fogad. "Az előadás 1914-ben, a világháború kitörése előtt játszódik – a Monarchián belül magyar fennhatóság alatt lévő – Bosznia-Hercegovina egyik dél-balkáni, mediterrán kisvárosában" – írja Csányi János rendező és a darab fordítója. Legyen hát. Nézzük, mit ad a darabhoz, ha nem Verona és Mantova a színhely, ha Verona hercege magyar származású kormányzóvá avanzsál, s Párisból (Tausz Péter) nem gróf, hanem bég lesz, hercegi rokonsága helyett pedig fordítói státusára helyezik a hangsúlyt. Lesz-e szerepe a tragédiában mindennek?

A háborús időket talán a túlhajtott zűrzavar hivatott jelezni, s Kovács Lajos Lőrinc barátjának egyszerű barna csuhája alatt a katonai bakancs. A kormányzó magyarsága is csupán szövegeinek folyamatos, kikiáltói fordításaiból látszik, no meg a Capulet-ház estélyén tört magyarsággal neki énekelt Szep vadzs, gyonyoru vadzs Madzsarószág. Utóbbit inkább talán kihagyhatták volna, ha csupán ez igazolja vissza a hercegből kormányzóvá vált Escalus magyarságát.

Shakespeare öreg Capuletje, a ház rokona itt felveszi az eredetiben a kórusnak szánt szerepet is, s ő lesz kézi tekerős tolószékén az ötödik felvonás patikáriusa is (Kőmíves Sándor). A rendezői koncepció szerint származására nézve zsidó, viszont megőrzi a Capulet családdal az eredeti tragédiában ápolt közeli kapcsolatát is, komoly fejtörést okozva a nézőnek: most rokon, vagy nem rokon? Hogyan lesz akkor két-három generáció alatt Júliából "bosnyák-muzulmán", a rendezői elképzelés szerint?

A színen apácaráccsal áttört falak, a színpad hátsó részén egy kiszáradt fa, a levegőben kettétört híd, melyen hol Rómeó érkezik vissza sétájáról, hol a házasságba átlépés metaforikus megjelenítője lesz, hol a szerelmesek éjszakai légyottjának hajnalnéző színhelyévé válik, mintha csak a Capulet-ház teteje volna, lehet választani. Hogy ezzel Bosznia-Hercegovina, a később lebombázott hidak emlékezete és a háborús környezet indokolttá válik-e, kérdéses, de a színpadképnek jót tesz.

A híd alatt a kerítés szürke kőkockákból felépített fala, melyet időről időre valamilyen oknál fogva tömbökre szednek. Mondjuk, hogy kényelmesen elhelyezkedhessenek Lőrinc barát kis természetrajz-órájának végighallgatásához, s a barát az elmélkedés után kecses bakancsában végiggyalogoljon az elé helyezett köveken, s kimondhassa az aduászt. Ami a második felvonás harmadik színében Mészöly Dezső fordításában "Vigyázz, ki vágtat, botlik óhatatlan!", Csányi Jánosnál leginkább a lassan járj, tovább érsz bölcsességére hajaz szövegszerűen, a kőtömbökön sétálással elősegítendő a nehezebb felfogású nézők megértését.

Valahogy nem érezni, miért is került huszadik század eleji bosnyák környezetbe a darab. A szöveg nem változott annyit, ami ezt indokolná, régies, emelkedett nyelvezetét a fordítás javarészt megőrizte, egy-két obszcenitás felé hajló szóvicc, ami erősebb hangsúlyt kapott, talán mert háborús időkben lazul az erkölcs, vagy ki tudja, ettől lesz modern? Egészében azonban a tragédia, hiába igyekszik ráfércelni a rendezés, ledobja magáról a környezet- és korváltást, nem teszi élőbbé a szöveget, mint amennyire élő lehetne e váltás nélkül is.

Balázs Zoltán Rómeója nemigen fejlődik a történet kibontakozása alatt, ugyanaz az álmatag hősszerelmes, akinek kivételesen, most éppen nem a szűzi erényét őrző Rozália, hanem az engedékenyebb Júlia jutott. Nem érezni e szerelem megváltó erejét, ahogy tragédiáját is inkább csupán előzetes tudásunk indokolja. Rómeó hősszerelmes, akinek nem az adott szerelem, hanem a hősszerelmesi szerep jelent valamit. (Külön bájos, amikor Júlia az erkélyjelentben visszautasítja Rómeó holdra teendő esküjét, de nem, mint a Mészöly-fordításban, délceg tenmagára esküdni kéri fel szerelmesét, hanem változhatatlan jellemére, miközben Rozália neve még ott cseng a fülünkben.)

Varga Gabriella Júliája Rómeó mellett megfontoltabban formáltnak tűnik. Ő fejlődik, alakul. Szenvedése indokoltabb, játékából jobban kiérezhető. Tizenéves gyermekből válik nővé a színpadon, s ezt el is hiszem neki.

Spolarics Andrea dajkája megtesz minden tőle telhetőt, néhol talán túl sokat is, s szövegmondása időnként hadaróvá válik, de így is, Szikszai Rémusz Tybaltja mellett az egyik legkarakteresebb játék az övé. Tybalt erőtől duzzadó, önbizalomtelt figurája az egyetlen igazán balkánira sikerített karakter, nála áll meg a rendezői koncepció a legtalálóbban.

Lőrinc barát, a ferencesek istene bocsássa ezt meg nekem, mintha nem tudná a szövegét. Az arcára időnként kiül a komoly gond terhe, de ezt nem az ifjú Rómeó érzelmi életének válságai indokolják, hanem a következő sor felidézésének kínja, így hol nekirohan egy hosszabb résznek, hol álmatagon meg-megáll, de ennek, úgy tűnik, nincs különösebb kapcsolata a szöveg értelmével. Ha épp nem akadályozza a felidézés nehézsége, annyira nekirohan a beszédnek, hogy alig győzzük utolérni.

Benvolio (Végh Zsolt m.v.) személyisége éles kontrasztja a túl fiatal és túl szeleburdi Mercutiónak (Ollé Erik), kinek Máb monológja haladó zefirellis hagyományok szerint az érthetetlenségig gyorsul, evvel igazolandó a szövegrész fontosságát, de halála tragikuma is jelzésszerű inkább. (A Zefirelli-film világát idézi az estély táncjelenete is, itt ugyan kólót járnak az előtérben, míg a színpad háttérben a két szerelmes csókokat vált, de a jelenet egészén ez nem sokat változtat.) Kevéssé érthető az is, miért kell a halott Mercutiót és Tybaltot a két csapatnak, mint marionettfigurákat, vállukra vetve egymás felé lépegettetni, majd repülőztetni a színpadon.

(Jó megoldás viszont az a jelenet, mikor Mercutio Benvoliónak a kútban komótosan mosakvó Pétert (Lucskay Róbert) figurázza, aki felismerve kifigurázott voltát hirtelen cipőkkel kezd dobálózni, melyek eredetéről még nincs tudomásunk, majd megjelenik a Capulet-ház teljes létszámban, mezítláb, hogy megtisztított cipőiket lábaikra húzzák.)

Mintha túl átesztétizált lenne a temetőjelenet koreográfiája, mikor Rómeó a Júlia holtnak hitt testéről letekert gyolcsba tekerve magát csak törzsből mozog, s igyekszik élővé tenni párját, aki épp akkor éledezik, mikor kedvese már nem mozdul. Innen már megy minden gond nélkül: felfedezik a holtakat, az élők mindjárt kibékülnek, majd mindenki (élők, holtak együtt, kivéve Lőrinc barát) egyetlen oszlopsorba rendeződve lassú léptekkel a kijárat felé vonul. Darab vége.

Lassan úgyis indul az első világháború. Vagy az első éjszakai járat.

Győre Gabriella, Litera, 2003