Stuber Andrea: A híd, amely nem vezet sehová

Csányi János kilenc évvel ezelőtt lefordított és megrendezett egy Shakespeare-vígjátékot, a Szentivánéji álmot, amely produkció megmelengette és felderítette a néző szívét. Ezután kapott, létrehozott, felépített Csányi egy színházat, a Bárkát. Abban többször nekiveselkedett, hogy lefordítson és megrendezzen egy Shakespeare-tragédiát, a Rómeó és Júliát. Mostanra sikerült közönség elé bocsátania művét. Ha ez is szívet melengető és felderítő volna, akkor mi jöhetne az érdemek elismeréseként? Még egy színház? Költői a kérdés.

Csányi az első világháború előtti Boszniában játszatja a darabot. Alighanem Mostarban, hiszen a Neretva folyó híres hídját idézi Csányi és Bozóky Mara díszletének megfelelő eleme. (Ezt a hídat legalább kétfelől ismerheti az is, aki sosem járt arra: egyrészt Csontváry festményéről, másrészt a tévéhíradóból. Láthattuk egy XX. század végi háborúban lerombolva.) A Capulet és Montague családok közti ősi ellentét ezúttal vallási/nemzetiségi gyökerű: az előbbi família bosnyák és muzulmán, az utóbbi szerb és pravoszláv. Következik ebből valami érdemleges a játékra nézve? – kérdezheti az ismeretlen néző. – Ad ez valamit hozzá Shakespeare darabjához? – folytathatja a tudakozódást. – Megoldást, kulcsot kínál a jelenetek valamelyikéhez, netán egész sorához? – firtathatja mind lelkesebben.

Hát nem – vagyok kénytelen válaszolni. Probléma viszont adódik belőle bőven. (Mint a vallási és etnikai konflikusokból általában.) Hogy mást ne mondjak, például Lőrinc barát figurája. Őt valószínűleg cakompakk ki kellett volna hagyni a darabból, mert jelen körülmények között voltaképp nincs helye benne. Végtére is az elképzelhetetlen, hogy egy hithű mohamedán leánynak és egy rendes pravoszláv fiúnak ugyanaz az egyházfi legyen a lelki atyja. Ugyancsak zavaró, hogy számos figuráról nem derül ki: voltaképp kicsoda ebben a változatban. Annyit közre bocsáthatok, hogy Escalus herceg az Osztrák-Magyar Monarchia magyar származású hatalmi képviselője, de ha ezt nem olvastam volna valahol, magam sem tudnám. Ugyanakkor rokona, Paris – akit hol bégnek, hol grófnak mondanak – nyilván iszlám hitű, hiszen Capuleték hozzáadni készülnek Júliát (méghozzá Pasina Dzsámijában), különben is: kis sapkát hord, akárcsak a Capulet-házbéliek, akik így ütnek el a Montaguéktól.

Ha a szereplők kiléte után a viselkedésüket is vizsgálat tárgyává tesszük, például megfontoljuk, hogy az utcán fekete lepleket hordó muzulmán lányok-asszonyok otthon mutatkozhatnak-e fedetlen arccal és alig zárt ruhában a férfiszolgák előtt, vagy hogy János barát mekkora valószínűséggel áll le rugdosódni az utcán egy nemzetiségi villongás során, akkor előbb-utóbb azzal szembesülünk, hogy a játéknak sokkal kevesebb eleme passzol bele a rendező koncepciójába, mint amennyi kínosan kilóg belőle.

Mit nyert akkor az előadás az idő és térbeli áthelyezéssel? Néhány hangulati elemet. Mediterrán életkép helyett balkánit, táncban tresca helyett kólót, zenében áradó Csajkovszkij vagy lírai Nino Rota helyett élvezetes, Faragó Béla szerzette umca-umcát. (Nota bene: amikor ifj.Kőműves Sándor jól felszerelt kerekesszékkel színre hajtja magát Prológusként, egy pillanatig fennáll az esélye annak, hogy még Kusturica is bejön a képbe). Továbbá gazdagodott egy erős és hatásos jelenettel, amelyben a két gyászoló tábor behozza vállán a holtában is egymásnak eső Mercutiót és Tybaltot. Ez a kép attól mellbevágó, hogy ismerős: rákopírozódik a híradókból belénk rögződött temetési felvételekre. És illeszkedik ahhoz, hogy Csányi verziójában nincs könnyes-bús vég, megbékélés, örök ellenségek kézfogása, egymás halottjának felajánlott arany emlékmű. Egy ártatlan kisfiú elveszése a tömegben, az van.

Kiteljesítendő a produkció szerény érdemlistáját, még két szép jelenettel lehet előhozakodni. Az egyikben a Dajka megtalálja az élettelen Júliát, a másikban pedig az eksztatikusan és esztétikusan gyászoló Rómeó kicsomagolja a halotti lepelből a lányt, s addig görgeti, forgatja a testét, mígnem összetemeti vele saját magát. A többi – tartalmilag – néma csend. Kuszaság és elnagyoltság, s az idő múlásával mind jobban átüt az előadáson a tanácstalanságból fakadó színészi kétségbeesés. Hová lett Csányi színházából a Szentivánéji álom költőisége, életöröme, játszi könnyedsége? A darabbal, az előadással, a szereplőkkel tovaszállt, és sosem látjuk többé?

A Rómeó és Júlia láthatóan agyon van terhelve instrukciókkal – szaladj ide, mássz fel, ugord át, csússz le -, a jelenetek mégis rendezetlenek, a viszonyok kidolgozatlanok, a helyzetek tartalmatlanok. Mindazonáltal Balázs Zoltán és Varga Gabriella – akárhogy is – eljátszhat egyet s mást a veronai szerelmespárból. Kinek mihez van affinitása. Balázs a sportos fizikumra látszik alapozni, lendületet és dinamizmust ad a maga nyeretlen kétévesnek látszó Rómeójának. (Az antréja némiképp visszariasztó; amint bebódorog a hídon félmeztelenül, virágkoszorúval a fején, mint egy eltévedt Ophelia.) Varga jól hasznosítja finom, törékeny alkatát, üde báját. Kedves jelenség, bátor, képességes ifjú színésznő. Finom bohóság, ahogy áhítatos szerelmükben fújdogálják egymást ők ketten. A többiek körülöttük jobbára vergődnek. A legfeltűnőbb talán a kiváló Spolarics Andrea, aki Dajkaként hadari sivalkodással igyekszik minél hamarabb túljutni az este nehezén. Ujlaki Dénes és Ráckevei Anna mint Capulet-házaspár intelligensen belül marad kis szerepén és kívül a színpadi létharcon. Ollé Eriktől – milyen kirobbanóan tehetséges Amadeus volt Komáromban! – Mercutióként most nagyjából egy nyűgös Pál utcai fiúra futja. Kovács Lajos nem veszi magára Lőrinc barát felelősségét a két fiatal életéért, meg talán az előadásét sem – legalábbis a bemutatón nem jelent meg a tapsnál a Kárpáti Enikő tervezte ujjatlan kis nyári csuhájában. Ifj. Kőműves Sándor színészi erejéről sokkal többet árult el egyetlen kicsi szerepe az Ilja próféta előadásában, mint ebben a produkcióban három különböző figura megformálása.

Mármost például az, hogy a mantovai (itt: raguzai) kép végén percekig tart, mire Patikáriusként Kőműves kikeveredik a színről, nem pusztán rendezői ügyetlenség, de udvariatlanság is. A néző ugyanis ekkor már három és fél órája ül az amfiteátrumot idéző tribünön, amely nem csupán kényelmetlen, de egészségkárosodással (derékleszakadás, aranyér-kijövetel, koraszülés) fenyeget. Ilyesfajta kíméletlen nézőtér esetében roppant mód kívánatos volna, hogy legalább maga az előadás ne fokozza a közönség kínjait.

Stuber Andrea, Napló, 2003