Névnapra terítenek Prozorovéknál. Anfissza, az öreg cseléd (Lázár Kati) csengőcskével vezényeli a nagy létszámú szobalánycsapat terítési balettjét. Nyári Oroszország nyári egyenruhájában, kivont karddal kezében jön jobbról, katonai temetési parádét vezénylőn az elholt Prozorov ezredes. Körbemasírozik a szalonon. Valószínűleg az ezredes vezeti saját temetése menetét. Abból gondolhatjuk, hogy arcát tüll borítja. A lányok észre sem veszik túlvilági látogatójukat.

Olga (Spolarics Andrea), Mása (Szabó Márta), Irina (Varga Gabriella) mintha a nagyothalló Ferapont elöljárósági szolgával ordítanának, úgy kiabálnak a nézőkkel. A Prozorov-ház ebédlőjében váratlanul ott ül egy tüllruhás nő. Nem Szergej Prozorov árváinak egyike. Sem Andrej arája (Kovács Vanda). Ismeretlen nő. Szót sem szól. Meghall mindent, meglát mindent. Erősen figyel. Keresztüljárnak rajta. Mintha kísértet volna. Valóban kísértet. A három nővér meghalt édesanyja. Végigkíséri a négy felvonást. Időnként négykézlábra ereszkedik. A dada leül mellé a kanapéra: és mintha fűtőzne a számára láthatatlan szellemtest szeretetének melegétől. A kísértet különös figyelme az ezredorvos iránt tájékoztat beteljesületlen vonzalmukról. Pálmai Anna játssza az anya árnyát. A múltból a jelenbe átlátogató szellemalakot. Nem reagálja le a hallottakat. Nincs véleménye utókoráról. Megrendülten figyel. Csodálkozva észlel. Voltaképp az előadásban az a legérdekesebb, ahogyan ez a szellem összpontosít a hátrahagyottakra. Nem kevesellhető az előadásban a szellem: a közjátékokban a fölnyílt sírok lakói táncolnak, némelyikük halotti gyolcsban, mintha múmia volna. Koreográfia: Malina Andrei. Dorina Crian Rusu kissé vastagon alkalmazott kísérőzenéje A szűz imájától Wagnerig terjed.

A Bárka Színházban vendégrendező román Catalina Buzoianu nemcsak az elmúltat idézi színre. Megjeleníti a jövőt is. A tűzvész jelenetei alatt a szín hátterében rabruhás koncentrációstábor-foglyok keserves munkát végeznek - piripócsi Tragédia-előadásokban a statiszták így hurcolnak kasírozott köveket a piramishoz. Katonák puskatussal verik a rabokat, majd leölik mindegyiket. Azután vörös zászlókkal futkároznak a háttérben a statiszták. Más katonák végeznek más foglyaikkal. Ez hát a jövő, ahová vágynak a Prozorov lányok. Ljubimovnál a Három nővér előadásán elhúzták a nézőtéri függönyt, belátszott a kivilágított valóságos Moszkva. Ide vágytatok! Ezt akartátok? De Ljubimov ezt még akkor kérdezte, amikor működött a cenzúra.

Mára közhellyé lett a Három nővért folytatni. Nálunk Lukáts Andor megrendezte filmen a kiürült szovjet laktanyából elkívánkozó testvérek történetét (1991). Ugyanaz évben Nagy Andrástól bemutatták a Magyar három nővért. Jeles András Valahol Oroszországban címmel Három nővér-töredékeket írt és rendezett Kaposvárott (1989). Kiindult az adornói mondat parafrázisából: lehet-e Csehovot játszani Magadan után? A Gulág történeteinek megismerését követően másként nézi a közönség Csehov katonalányainak meséjét. A Bárka előadása elébe megy a nézők aktivitásának lapos gondolatokkal. Szépeket töprenkedtek a XIX. század végén, de a történelem válaszol: közli egy másodkézből dolgozó vezércikkíró szellemességével a rendező asszony. Hogy mi lesz a jövővel, azt jobb színházakban, jobb színészek egyetlen pillantásukkal bonyolultabban tudatják, mint a Bárkában három óra ötven perc alatt. Gaál Erzsi, ez a valóban erős rendezői tehetség Petrusevszkaja Három nővér-variánsával összemontírozta Csehovot. A beletörődő reményekről, az elhantolt várakozásokról beszélt előadásában (1995), mert tele volt közlendővel a világról és irtózott a nyűtt közhelyektől.

A román rendezőnő munkája sok élcelődésre adna alkalmat. Az olcsó vicceket most kihagyjuk. A jobb vicceket is. Mert nem az a legkínosabb, amit a színpadon elkészített, hanem az, amit nem tudott megrendezni. Elmulasztotta meggyőzni a Bárka társulatát, hogy Csehov Három nővér című drámáját elő kell adni, nekik kell eljátszani, és ebben a színházban kell eljátszani. A színen látható ezáltal néhány színész, aki még nem tudja eljátszani, néhányan már nem tudják eljátszani, s akadnak, akik sosem tudják eljátszani egy Csehov-dráma bármelyik szerepét is.

Tudatnunk kell az olvasóval, hogy a próbák végkimenetelekor a rendezőnő régi munkatársával, Romulus Fenes díszlettervezővel konfliktusba került: nem készült el a díszlet, azért is késett 20 napot a premier. Helyettesítették az eredeti díszletet. Vagyis nem a rendezőnő képzelete szerinti színpadi foglalatot láttuk, mégis azt az eredményt, amit létrehozott.

A szereplők közül megemlítendő, hogy Spolarics Andreának van egy nagyon szép jelenete, amikor fivére elkéri tőle a kulcsokat, hogy házisárkány feleségének átadja: Spolarics tekintete elmondja közös életüket, véleményét a sógornőjéről, véleményét fivéréről, és életük reménytelenségéről; ilyen az, amikor a színházat rábízzák egy erős tehetségű színészre: játssza el ismereteit az életről, nem pedig valami előre kigondolt sínre terelik a színészáldozatot. Tuzenbachként Balázs Zoltán az első felvonásban többet szökdécsel a kelleténél, bár magánszáma a zongoránál egy halott madárkával megkapó; a negyedik felvonás szerelmi jelenete és halni induló búcsúja hiteles. Szikszai Rémusznak (Andrej) van három szép, őszintén (halkan) elmondott mondata. Nem tudnám megmondani, mi lehetett a rendezői szándék a Lucskay Róbertre osztott Versinyin-szereppel. Ugyanis nem történik színészet. Kardos Róbert (Szoljonij) ímmel-ámmal van jelen. Csebutikin ezredorvost mintha már láttam volna ugyanígy Sinkó Lászlótól. Kőmives Sándor elöljárósági szolgája közhelyként becsoszog. Újdonság azonban, hogy a siket küldönc ellenséges, rosszindulatú, suttyomban lázadó.

Az előadás utolsó negyedében (az eredeti negyedik felvonásban) a Ludovika (színházzá még mindig nem domesztikált) vívótermében a magasból szekérderéknyi falevelet szór le a műszak a szereplőkre. 1956 őszén vendégszerepeit a Nemzetiben a Moszkvai Művész Színház. Bemutatták egyik alapítójuk, Nyemirovics-Dancsenko 1940-ben megrendezett Három nővérét. Popov, a színház trükkmestere néhány falevelet hullatott le a magasból. Kiszámított ballisztikai pályán lebegtek alá a falevelek. Megtestesítették az elmúlást, a leszáradást. Az alászálló avar nem helyettesítette a színész költészetét, csak hozzáadta a magáét. A román vendégrendezőnő előadásának végén a levélhullás után a műszak áttér műhó potyogtatására. A finálé ultimóban sűrűn hull a hó. Hálásak lehetünk önmérsékletéért, hogy a szárazjég ezúttal elmaradt: nem telítették a színt kéjgázzal is. Az előadás befejeztével még sokáig hatása alatt vagyunk. Tüsszentgetünk a leszórt mesterséges hótól.

Molnár Gál Péter, Népszabadság, 2003