Mindegy, hogy a kényszer vagy a rendező szülte azt az ötletet, hogy a Bárka Színház legutóbbi előadásán Stuart Máriát és Erzsébetet is Spolarics Andrea játssza; a lényeg, hogy ilyenformán a darab részben erről a színházi helyzetről szól, részben meg arról, ami ebből következik. Szóval úgy néz ki: nem is lehetett volna másként.

A díszlet még "tekintve a tekintendőket" - azaz Zsótér Sándor rendezőt és Ambrus Mária tervezőt - is meghökkentő: a zöld műanyag (zuhany)függöny mögött fehér doboz, benne egy masszázságy, a hátsó falon a megfigyelő-vezérlő szoba hatalmas üvegablaka. Lehet ez börtön, kórházi intenzív szoba, de hát trónterem is, miért ne? Sőt, akár egyszerre mindhárom.

Amiként Benedek Mari jelmezei is egyszerre több mindent jelentenek, illetve inkább jeleznek. A férfiak deréktól fölfelé hivatalnokzakót, inget és nyakkendőt viselnek, deréktól lefelé korhű buggyos nadrágot - az idő így nemcsak átível Schiller kora és a mi korunk közt, hanem mintegy szublimálódik: mindegy, mi mikor, még a nem is mindegy: a két fõszereplő hűséges famulusát játszó Varga Gabriella Mária dajkájaként például nő, Erzsébet mellett viszont férfi: Georg Talbot (ráadásul eljátssza Mária őrzőjének, Amias Pauletnek kis szerepét is).

A Kálnoky László fordításában játszott darabot alaposan és főleg koncepciózusan meghúzta Ungár Júlia dramaturg. Ilyenformán a szöveg is a puritán, majdnem steril térhez tapadt, a drámai akciók és szereplők csökkenésével fölgyorsult a belső tempó, húzása, sőt huzata lett az előadásnak. Amelyből legerősebben a két részre osztott kiszolgáltatottság kiabál, de nemcsak az, hanem rengeteg érzelem is, igazságok és életek, valahogy a József Attila-i módon, így: "mert megoszlik, mint az egy-élet / az egy igazság maga is."

És éppen ezt játssza el Spolarics Andrea. Erzsébet és Mária ilyenformán nem egymással ütközik elsősorban, hanem ki-ki saját démonaival - melyekből kétségtelenül Erzsébetnek van több, de a Máriáéi sem kevésbé veszedelmesek. A Schiller-darab leghagyományosabb paradoxona - a börtönben is szabad, illetve a trónteremben is rab asszony - most egy alakításban, gazdagon kel életre, de változatlanul két alakban. Fizikai és lelki szabadság és rabság mosódik egymásba, de úgy, hogy a két különböző személyiség mindvégig integer marad. Spolarics alakításának az voltaképpen "csak" a szakmai, mondhatni manuális része, hogy minden pillanatban világos és egyértelmű, ki ő éppen. Pedig a jelenetek s benne a szerepei igen nagy erővel torlódnak egymásra, tehát ez sem lehet egyszerű. Ráadásul nincsen semmi külsődleges jelzés, de színészi trükk sem, Mária van, meg Erzsébet.

Spolarics az előadás nagy részében hanyatt fekszik a kényelmetlen és keskeny ágyon, elegáns, op-artos ruhában, tűsarkú cipőben - királynői jelenség (angol és skót). Máriaként szűk élet- és cselekvési térrel szeretetet, hűséget szomjazva vizslatja környezetét, nagy érzelmi amplitúdóval csapong remény és reménytelenség közt, majdnem mozdulatlanul is vibráló, élénk, karizmatikus asszony. Az alaposan technicizált környezetben - magnó, mikrofon, gépek, furmányos eszközök sorakoznak föl az őrző emberek mellé, hogy közvetítsék számára a külvilágot - maga a kételkedő, életvágyó ember, akit persze meg lehet ölni (meg is teszik), de nem lehet elpusztítani. És ez már Erzsébet csapdája.

A másik okos és szenvedő asszony; ő is fekszik, ő is a steril kis szobában, ő is csapódik, ő is fogoly. Nem annyira Máriának, mint inkább a saját hatalmi akrobatikájának van kiszolgáltatva; s mert az előadás igazi trouvaille-a, hogy mindig van Erzsébetben egy kicsi Stuart Mária (és nem kizárólag a színészi egybeesés okából, inkább annak ellenére), az explicit döntési helyzetben bravúrosan egyensúlyozik a nem cselekvés és a cselekvés között.

Mert hát a végén persze hogy cselekszik. Durva, kemény poén, hogy egy friss Népszavára (mint a nép szavára, mely maga a halálos ítélet) firkálja oda nagy mozdulatokkal az aláírását. Ilyen durva színházi poénból amúgy több is van; az előadás szövetéből kitüremkedő éneklős-mikrofonos királynő-találka a bemutatón például "túlsikerült": formájával fölülütötte a lényeget. Egy másik kemény megoldás - amikor a masszázságyon vágott lyukon át megfojtják a fekvő Máriát - ugyanekkor például "arányos" maradt, s mint ilyen a kiszolgáltatottság egészen legfölső fokát tudta megjeleníteni.

Spolarics játéka gazdag, erőteljes, tiszta - szóval remek. És jók a figurák körülötte - a személyzet arctalansága, hangtalansága súlyosan megképződik; úgy vannak jelen, hogy szinte nincsenek is. Közben persze létrehozzák azt a masinériát, melynek működése nélkül manipuláció nincsen is: a függések és érdekek szövevényes hálóját. Nekem legjobban talán a William Cecilt játszó Gados Béla tetszett, és mindjárt mellette a zsúrfiúra vett Robert Dudley: Balázs Zoltán. Ollé Erik alaposan elrajzolja Mortimer szerelmes nekihevülését, Varga Gabriella élesen váltani tud a különféle figurák karaktere közt.

A vége katartikus - méltó az előadáshoz. Amikor Erzsébet dilemmája látszólag megoldódik (azaz Mária, a skótok királynője már halott), valójában kiteljesedik. Egy végtelenül hosszúnak tűnő mozdulatsor végére bőrönddé lesz az ágy, Mária megemeli, menni kéne kifelé, a személyzet eltűnt, már csak ő van és a nagy baj: az üres tér üres belsőt vetít ki. Spolarics sugározza a magányt és a semmit. Nincs hátra más, mint a fohász - és ebből lett a britek himnusza.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2004