- avagy miként lesz esztétikai gyújtóbombából habcsók?

Nemcsak a nézőkön fog az idő, a drámákon is rajta hagyja nyomát. Egyes színművek aggkori végelgyengülésben kimúlnak már az első felvonás közepén. Shakespeare-nek meg kifejezetten jót tesz az idő. Jól öregszik. Nem volt mindig így. A szerző halála után úgy kiment a divatból, mint Darvas József színdarabjai. Egy nagy színésznek - David Garricknak - kellett fölfedeznie az avoni hattyút. Igaz: kordivathoz mérték után igazítva. Happy endlizve. Vagy másfél évszázadig boldog véggel játszották a Shakespeare-tragédiákat.

Brecht drámai életművétől meszet köpött a honi közönség. A színházi szakma pedig pontos érzékkel egyetemlegesen undorodott. Elvette tőlük a könnyes szavakat, elvette a szép, barna, áldrámai hangot, a színpadi bőgést, a szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyeket. Okos, gondolkodó színészeket kívánt, gesztikus tőmondatokban fogalmazókat. A színészek azonban úgy szerettek volna megújulni (akárcsak ma), hogy mindent szakasztott úgy csináljanak, mint addig. BB-t német schulmeisternek tartották. Száraznak, pedánsnak, szenvedélytelen dialektikusmaterializmus-magyarázónak. Egyedül a Koldusoperát bocsátották meg neki.

1929-ben elsöprő siker lett Berlinben Weill és Brecht hetyke, borstörő, szabályokat döntögető igazságtalanelosztás-darabja. Tartósodott az elsöprő siker. Végül a Koldusoperát is elsöpörte. Több mint 10 ezer felújítása lett. Tizennyolc nyelvre lefordítva. Csak a folyó évben világszerte (beleértve a Bárka felújítását is) 75 újrarendezés. Utcagyerek rajcsúrozó, támadó jellegéből ölbéli színházi pincsi lett. Foga veszített színpadi oroszlán, naftalinszagú bundával, MGM-bájmosollyal pillant ki a karikából a kasszára.

Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete című információelméleti könyvében leközli az allensbachi közvélemény-kutató intézet statisztikáját a zenefogyasztó németek legkedveltebb darabjairól: a Radetzky-induló és Sibelius Valse triste-je közt szerepel Kurt Weill a Bicska Maxi különböző átirataival.

A darab első számát (közismerten: Cápa-dalt) egy utcai énekes dalolta a müncheni vásári énekes kikiáltók modorában. A bemutató előtt egy vagy két nappal sebtiben illesztették a darab elé. Ráadásul a Macheat kapitányt játszó Harold Paulsen nem volt hajlandó elénekelni, így a darabban Tigris Brownt játszó Kurt Geron ugrott be helyére. 78 évvel ezelőtt, a Spree-menti, Vilmos császárkori pompázatos Schiffbauerdamm Színházban dermesztő esztétikai nyerseséggel fülön vágta a premier közönségét. Tenyér nem verődött össze. A közönség első oldódása az Ágyú-dal után hallatszott.

Die Morität von Mackie Messer Marc Blitzstein angolra fordításában (1954) mint Mack the Knife népszerűsödött el. Brecht száraz előadásmódjától az 1928-as premiert konzerváló lemeztől egészen Louis Armstrong diadalmas életkedvű rekedt dalolásáig vagy Wolfgang Staudte mozidarabjában Sammy Davis Jr. szórakoztatóipari kacérságáig (1963). 1954-ben Weill özvegye, mint az „elfajzott művészet" prehisztorikus lelete, 54 évesen - 26 évvel a berlini eredeti bemutatót követően, ahol neve véletlenül lemaradt a plakátról - Jennyt énekelte a New York-i előadáson. A daldáma Tony-díjat kapott alakításáért. (1937-ben a párizsi Théâtre de L'Etoile-ban a hetvenéves sanzonmamóka Yvette Guilbert volt Peachumné.)

1999 őszén a Merlin Színházban a Hamburgból jött Dominique Horwitz tréfából többször belefogott előadni a Morität közkedvelt dallamait, de kísérői - Armin Pokorni és Uli Messerschmidt - beléfojtották a slágert. Zúgva zajongtak gitárjaikkal. A rockosított kíséretű Weill-koncertből (The best of Dreigroschenoper) kimaradt a legismertebb szám, a giccsé önállósodott Cápa-dal. Az elálló fülű, pimaszul behízelgő francia-német színész élesen, keményen, mégis játékosan felújította a harmincas évek értelmiségének kedvenceit: a Koldusopera dalait. Horwitz elmondta vacsoránál: ki nem állja magát a darabot. Weill számainak kíséretét áthangszerelték popra. A fiatalokhoz közelítő, 1928-ban bemutatott zenei szemtelenség, esztétikai kesztyűdobás és merénylet a romantikus fülpiszok ellen ma is hat.

Egy sláger önállósodik az előadásban. A nézők várják, beledúdolnak, édes emlékeket ébreszt bennük. Elválik eredeti feladatától. Meghökkentés helyett megelégedést kelt hízelkedően. Mit kezdhetünk egy kizsákmányolásról dühöngő uncili-smuncilival?

A Morität bemutatta dr. Pepusch és John Gay The Beggar's Opera-jának útonálló hősét mint jól öltözött üzletembert. Erich Engel Berliner Ensemble-béli, Pesten is eljátszott felújításának hőse a terjedelmes, tekintélyes középkorú Wolf Kaiser volt.

Muzeális hanganyagként a Bárka előadásának elején Törőcsik Mari és Garas Dezső mondják föl teljes színészi manír-készletükkel. Az akusztikus tisztelgésnek értelme nincs. Fejet hajt Ljubimov - kevéssé sikerült, bár sikeres - Nemzeti Színházi rendezése előtt.

Menczel Róbert tervező falig nyitotta az ily módon lendületes és szép teret. Felső színpadként felhasználja a világítási karzatot. A levezető két vaslépcsőt: a meredeken a nézőtérnek futót meg a jobb oldali csigalépcsőt. (Alföldi kedveli mostanában ezeket a lépcsőszerkezeteket.)

Balázs Zoltán Bicska Maxija fickósan félrevágott puhakalap, bajuszka, elegánsan leszökken hat lépcsőt, csonttalanul lezuhan akasztott emberként a magasból, hogy a továbbiakban tetemként heverjen a diadalmas happy endet ujjongó operai fináléban. Karcsú bonviván, meglehetősen bírja a tizennyolc énekszámát, fiúhangon beszél bandavezérként. Seress Zoltán (tiszteletesnek jelmezezett Peachum) hangsúlyos kimértséggel jár lépcsőt fentről alá. A többiek szünidei iskolásokként iszkolnak fel-le. A játéktér szegélyét rendőrségi terelőkorlátok szegik körül. Jobbra, balra néhány műanyag óvodai szék a metróaluljáróból. Gay balladaoperájának Walpole kora, a Dreigroschenoper Viktória királynő koronázásának ideje helyett ez a vizuálisan hangsúlyozott jelen idő. A játéktér közepén korong alakú kettős tortalap kiemelt hely a játszóknak. Felettük rímelő kerek lámpatest. Maxi akasztása előtt zuhogni kezd belőle a színpadi zápor, mivel a szöveg esőt említ, és mert jól néz ki.

Képzeljünk el egy szigorú rendezővizsgát. Felteszik a növendéknek az utolsó, mentő kérdést: hová rakja a zenekart? Ha a rendezőjelölt azt mondja: a színészek mögé a színpadra - keresztülment a vizsgán, jó lesz rendezőnek. Alföldi gyakorlott munkájában a zenekar a porond hátuljára kerül, mint cirkuszzenekar. Faragó Béla karmester háttal a színészeknek vezényel, a színészek ugyancsak háttal állnak a karmesternek. Elszigeteltségük sok bohó zenei pontatlanságra ad alkalmat.

Egyed Attila London rendőrfőnökeként tisztes honi köztisztviselőnek látszik annyi különbséggel, hogy ő énekelni tud.

Varjú Olga Kocsma Jennyjét elborítja egy kelletlen paróka és Gyarmathy Ágnes színe- és tehetsége hagyott jelmeze.

Spolarics Andrea (Peacockné) remek tragi-bohóci tehetségét túlpörgeti.

Mezei Kinga (Polly), Varga Anikó (Lucy) meztelen mellüket markukban tartó női bohóctréfát adnak elő a veszekedő-kettősben. Mezei kifent kés élességével énekli számait, valamint szabatosan jelzi, hogy a szerep során mikor mit kellene eljátszania.

Továbbá sok vigyori rabló, sedre rendőr, bánatos kurvák hada futkározik a játékban.

A darab egy része színházi hagyománytól önsúlyú, akár a Szentivánéji mesterembercsoportja vagy a Csongor ördögfiai. A sohói rablóbanda tagjait a vélt nagyobb vigasság végett avas vicchányók pofákat vágva, debil félkegyelműnek mutatják. A használt vígságfogások sikert koldulnak a darab morálja helyett. Mintha a darab ál-koldusai mellett ál-banditák működnének. A Koldusopera próbái a színészekből rendszerint penészes új ötleteket váltanak ki. Ezeket sikerrel mentik át előadásról-felújításra, rá nem unva a régi, rossz viccekre, de sikerrel eltemetve a darab előadásának értelmét. Az előjátékban frontálisan a nézőkkel fölsorakoznak a bandatagok. Ahányan annyiféle kényszermosollyal fedett sunyiság, komor alamusziság. Ígéretes mimikai nyitány után elvesztik bemutatkozó arcukat. Biankócsekk-bohócokká válnak.

A Második koldusfinálé után Balázs Zoltán csípősen bemondja: Szünet! A nézőtér mélyéről viszont egy lázadó szakállas néző újrakezdi a strófát. Kecskés Mihály a társadalmi anomáliáktól felhevült egyszemélyes tiltakozóként jelen idejűen ismétli meg az eredetileg haraggal telt, de az előadásban énekkari teljesítményű versszakot. Kecskés elhallgathatatlan. A színészek állampolgári zavarodottsággal szemlélik a rendbontást. Nincs közük ahhoz a fölháborodottsághoz, amit az anarchista felhevült képvisel. Színház és valóság kacéran szembefordul egymásnak. Végül a londoni Bobbyk letekerik a tűzoltólocsolót, és valódi vízsugárral kikergetik a térből a spektákulum megzavaróját. Gondolati értékénél többre taksálandó a cirkuszi írásmódra átváltás stiláris élénkítése.

A rablóvezért végül fölakasztják, s hiába a finálé operaparódiája, a királyi küldött kegyelmet hozó boldog befejezése, a hánccsal bekötött tetem leesik a földre, és ott marad holtan, míg csak be nem jelenti virgonc szemtelenséggel, hogy VÉGE. A költői és a büntetőjogi igazságszolgáltatás összekeveredése, a kötelező boldog vég igazságot szolgáltat a kézműves rablónak, hogy futhassanak a jogilag fedett nagyipari rablók. Mindez nem rendít meg. Nem fölforgató erejű. Csupán színházi incselkedés az igazságszolgáltatás megkérdőjelezhetőségével.

A könnyű műfaj örökzöldjévé vált Koldusopera nehéz darab. Nehéz énekelni Weill kávéházi muzsika, egyházi dalok (Peachum reggeli korálja dr. Pepusch 1728-as dallamát használta fel), amerikai jazz, megzenésített Kipling- és Villon-balladák, szórakoztatóipari zene elegyéből összeálló anyagát. És nehéz megtalálni előadásának nézőt megdöbbenteni tudó időszerűségét, hogy a Háromgarasos operából ne váljék kétgarasos opera vagy fabatkát sem érő előadás. A prózai szöveg nem a szokásos jellemfejlesztő belső cselekmény vonalán halad. Rögtönzésszerűen odavetetett álközmondások és háziáldásszövegek szeszélyes csokra. Az iparszerű kéregetés, az útonállók közös nagyipari vállalkozása a magas politikával, a megbízható tiszteletlenségre épülő társadalom, ahol az idegen javak törvénytelen elvétele törvényszerűen csak abban az esetben tudja átemelni félklasszikusból eleven színházi provokációvá Weill-Brecht darabját, ha a koldusfinálék színészi teljesítmény helyett állampolgári felháborodást szikráztatnak a nézők felé.

A könnyűnek látszó, nehezen megoldható darab ellenállt a felszíni tatarozásnak. Bárkabeli szerepét - feltehetőleg - betölti: zenés darabbal nézőt vonzani és társulattá szervezni a tagságot.

A titokzatos linkséggel összeszerelt Koldusopera ellenállt. Csak félvállal fordult a mához. Tiszteletteljes félklasszikusként némán őrzi tovább titkait.

Molnár Gál Péter, Mozgó Világ, 2006