Emlékszem arra a desztillált, érdektelen, merengő, üresen filozofáló világra, amelyet a középiskolás tankönyv szerzője ráhúzott az orosz klasszikus drámáira, s amely a felszínen valószínűleg uralja is a Csehovval kapcsolatos közgondolkodást. Szász János rendezése ugyanakkor éppen a Sirályból kiolvasható szenvedélyt nagyítja fel.

Csehov mindenkori színrevitelének veszélye a hiány explicitté tétele lehet: vagyis – ahogy a hozzá kapcsolódó paródiák is rájátszanak – az unalom, az esélytelenség, az élet máshol, máskor van toposzának közvetlen és statikus megjelenítése. A Bárka előadása ugyanakkor ezeket a csehovi alapvetéseket nem önmagukban, hanem a figurák zsigeri indulatainak, túlfűtött gesztusainak motivációjaként, magyarázataként exponálja. A karakterek közti viszonyok, az érzelmek vektorai robbanásszerű dialógusokban válnak érzékelhetővé. Szász János előadása ugyanis: érzéki. Érzéki, amennyiben a jelenetek atmoszférájának szaga, tapintása, közvetlen hatásossága, hatni akarása van: nem finom utalásrendszerrel él, hanem brutális közvetlenséggel hozza felszínre a szereplők elfojtásait és a mögötte felizzó tehetetlenséget. Elsül, aminek el kell sülnie: a rendező láthatóan rájátszik a csehovi színpadi fegyverről szóló szállóigére, amikor Samrajev (Gados Béla) a produkció elején falra akasztja a puskát, mielőtt felvonulnak a darab szereplői, hangsúlyossá téve a nyitó képet. Bár a Sirály központi figurája Kosztya, a Bárka előadásának párbeszédei Trigorin, Arkagyina, de még Szorin alakját is drámai hőssé-antihőssé nagyítják, elsősorban a színészi aranyfedezettnek köszönhetően.

A fiatal író, Trepljov alakítójának kiválasztása kulcsfontosságú minden Sirály esetében, mert karaktere, alkata döntően befolyásolja azt, amit és ahogy az előadás el akar mondani magáról a színházi alkotásról. Balázs Zoltán maga is állandó útkeresésben, új formák megtalálásában ügyködik, és önkéntelenül is a produkcióba rántja a személyéhez mint színész-rendezőhöz kapcsolódó asszociációkat. Ez éppen annyira leterhelhetné Trepljov színházelméleti monológjait, mint amennyire evidens támasztékot adhat a szerepnek. Balázs Zoltán azonban épp e legszemélyesebb mondatoknál artikulál finom és okos viszszafogottsággal: vagyis nem játszik rá a magától értetődő referenciális párhuzamra. Zaklatott játéka jólkövethető ívet ír le a szikár és kemény művész-forradalmártól a saját féltehetsége felett kesergő, önsajnáltató hisztis alakig. Hogy mégsem távolítja el a szerepét a nézőtől – egyenesebben és banálisabban fogalmazva: hogy nem teszi ellenszenvessé Trepljovot –, az elsősorban a sebápolós jelenetnek köszönhető. A motorikusan lánglelkű fiú piócaként szívná magába anyja szeretetét. Mimikája, gesztusai mégis inkább egy elesett kamaszéi, aki egész kataton lázadását odadobná egyetlen őszinte anyai mozdulatért.

Varjú Olga Arkagyinája azonban nem egyszerűen szeretettelen díva – sőt, éppen hogy elfojtott szeretetével nem tud mit kezdeni, mikor természetszerűen szüksége lenne rá. Saját magának, a fiának, a testvérének, a szeretőjének. Közeledő öregségében hidegséggel, sminkes kegyetlenséggel, maszkírozott Művésznőként ripacskodja végig saját életét. A színésznő idegesen kapkodó alakítása pontos látlelete a szeretetmegvonás és a pokoli nőiség zsaroló terrorizmusának. Utóbbinak csúcsa Trigorin visszahódítása. Varjú Olga játéka szinte észrevétlenül csap át a valóban kétségbeesett, valóban összetört nő segélykiáltásából az ördögien-ösztönösen tudatos stratéga ellentámadásába. Úgy tépi le magáról a ruhát, olyan természetességgel áll meg a színpad közepén egyetlen bugyiban-harisnyában, mintha tényleg nem is egy középkorú nő szánalmas komplexusát látnánk, hanem egy olyan asszony sugárzó szépségét, aki képes Nyinával felvenni a versenyt. A Trigorin írásművészetét feldicsérő kígyóravasz taktika már szinte felesleges is: pillanatokon belül már újra teljes fölénnyelés gőggel veszi vissza melltartóját.

A nagyjelenet persze csak olyan Trigorinnal működhet, aki tényleg hitelesen legyőzhető, akinek legyőzetése téttel bír. Márpedig Alföldi Róbert eddigre felépítette a legelső megszólalásaiban még puhány, sikerességében is érdektelen író figuráját. Nyinával folytatott első hosszú párbeszéde alkalmas talán a leginkább az elfojtás-kitörés színpadi ábrázolására, amit Alföldi nagyon jó ritmusérzékkel old meg. A színpadi megformáltságában is jelentéktelen Nyina (Bognár Gyöngyvér) naiv rácsodálkozása úgy nyitja meg Alföldi-Trigorin személyiségét, hogy a zaklatottság dinamikája hitelessé teszi a jelenet zárógesztusát: Nyina ölének megmarkolását.

Az említett két páros mellett a Medvegyenko–Mása kettős csupán mellékszál marad: Tompos Kátya érzékeny gesztusai, tekintete és Kardos Róbert egyszerű jámborsága visszafogott háttércselekményként árnyalják a produkció dinamizmusát. Seress Zoltán Szorinjának elkeseredett, izgatott tenni akarását a test görcsös tehetetlensége fogja le.

Kérdéses ugyanakkor, hogy a kisrealista elemekből összeállított tér és a környezet miért akar egyszerre konkrét és esetleges lenni. Mert a szórólap szerint ugyan a darab a bárhol-bármikor kontextusában játszódik, de az orosz nyelvű betétdalok, a cirill betűs újságok mégis megszabják a néző asszociációinak irányát. A produkció ezúttal nem tudja belakni Khell Zsolt díszleteit sem. A selejtes fürdőszobacsempék, az ágy kihasználatlanok maradnak, de a háttérszínpad funkciója is bizonytalan: előbb a tóparti színpadot jelzi, később Trigorin és Arkagyina nagyjelenetének függönyszaggató helyszíne. Ugyanígy kérdéses a második fel-vonás grandiózus ikonvetítése: atmoszférát teremt ugyan, különösen Balázs Zoltán koncentrált jelenlétét ellenpontozva, de a gyertyákból, kiselejtezett zsöllyékből és a többi kellékből kialakuló bensőséges környezethez képest túlságosan is nagyszabású eszköz.

Szász János Sirálya ebben a furcsán esetleges közegben mégis működni látszik, elsősorban azért, mert tisztességesen teljesíti, amit vállal: a darab zsigeri tartalékainak felturbózott megmutatását. Magyartanárként ezért sürgősen elvinném osztályomat a Bárkába, mert az ilyen szenvedélyes interpretációkra fogékony nézőnek keresetlenül képes bizonyítani, hogy Csehov: izgalmas.

Székely Szabolcs, Színház, 2008