A Bárkán előbemutatták a Koldusoperát. Kedvencem az előbemutató és még inkább a preview kifejezés. A játék azzal, hogy mi mikortól számít. Régi idők gyakori esete jut az eszembe róla, amikor a vőlegény előleget vett a házasságból, majd elzavarta az engedékeny leányzót, mondván ilyen büdös ribancot nem vesz el.

A Bárka előbemutatója egyébként két csodával kezdődik. Az egyik, hogy a nézőkkel szemben, a terem bejáratában megjelenik a vörös emeletes busz, Ljubimov 1981-es nemzeti színházi rendezéséből, és az akkori előadásból Törőcsik Mari és Garas Dezső énekel - természetesen felvételről, noha a színlapra is föl vannak írva. A Bárka csapata a nézők emelvénye alatti alagútból érkezik - szemben Ljubimov buszával. Megállnak a játéktér közepén álló kerek pódiumon (díszlet: Menczel Róbert), s ekkor történik a második csoda: Seress Zoltán elénekli Peacock reggeli korálját. Ekkor ugyan még nem tudható, de később kiderül, a főszerep alaphangját üti meg markánsan. A koldusvállalat vezetője ezúttal nem elsősorban gonosz apa, szőrösszívű kizsákmányoló, hanem sokkal inkább éles elméjű bölcs, aki emberismeretét észszerűen kamatoztatja. Jóakaratban ad oktatást a világ menthetetlen rosszaságáról. Gyarmathy Ágnes hosszú fekete köpenyt ad rá, papos külsőt kölcsönözve neki; cinikus prédikátornak mutatkozik.

Kockázatos az ilyen kezdés. Fölhangol, elnézővé tesz, de várakozást is kelt. A színházi idézet, hivatkozás különben is problematikus. Ki látta az akkori előadást? A Bárka előbemutatójának főpróbáján nagyrészt olyanok ültek, akik akkortájt születhettek, amikor Ljubimov emlékezetes előadása is. Vajon mit őrzött meg számukra a kollektív színházi emlékezet?

Alföldi Róbert rendezésében az első kettő után nem szaporodnak tovább a csodák. Hacsak azt nem számítjuk csodának Budapesten, hogy Faragó Béla vezetésével több mint korrekt a zenei kivitelezés, a songok többnyire érthetően és karakteresen szólnak. Az már csöppet sem csoda, ahogyan a színészek végrehajtják a sokszor erőszakolt rendezői ötleteket. Spolarics Andrea kissé túlhisztériázza Peacockné szerepét, Mezei Kinga erős igyekezettel rajzolja a naiv csitriből dörzsölt üzletasszonnyá alakuló Pollyt, Varjú Olga Kocsma Jenny megfáradását, kiöregedését szívszorítóan formálja meg. Balázs Zoltán túl fiatal Bicska Maxi, s főképp nem eléggé jelentékeny.

Csodák helyett a rendezői lelemények szaporodnak. Lucy és Polly nagy börtönbeli veszekedése során a dundi Varga Anikó és a vékony Mezei Kinga dühében testi külsőséggel jelzi a lelki lemeztelenedést, majd a szemérmetlen szövegelés közben szemérmesen igyekeznek elfedni a mellüket. Ez szórakoztatóan fedi el a szöveg avíttságát. Helyénvalóan szemtelen ötlet, hogy amikor Peacock az igazi szegényekkel fenyegetőzik, megvilágosodik a nézőtér, ám mire azt hinnénk, hogy rólunk van szó, a kolduskirály már mondja is: olyan itt egy sincs. A ránk vonatkoztatás kifordítása itt teljesen indokolt. Brecht is a világnak azokra a dolgaira kívánta figyelmeztetni nézőit, amelyek kívül estek a szemhatárukon.

Visszájára fordul viszont a zárójelenet kifordítása. Itt késve, az akasztás után érkezik meg a királyné lovas hírnöke. A szándék világos: a játékos iróniát keserű szatírává fokozni. Amikor arról van szó, hogy összeadják a jelen lévő jegyespárokat, a halott Maxit öleli magához egyszerre Lucy és Polly. Csak hát a Koldusopera végén a fordulat éppen nem szabályos boldog vég, hanem annak a paródiája. A királyi kegy mégiscsak egy bűnözőt jutalmazna. Ezen nincs mit kifordítani, leleplezni.

Alföldi megidézte Ljubimov buszát. Az előbemutatón még elgázolta őt. Kíváncsian várom a további találkozásokat: Gyulán augusztusban, s a Bárkán szeptemberben.

Zappe László, Népszabadság, 2006