Le dobengo glaso (A dobok hangja)
Kilenc óra elõtt pár perccel érkezem meg a Bárka Színházba, amely, mint minden színház, csendesnek és kihaltnak tûnik a reggeli nap fényében. Odabent, a "kulisszák mögötti" büfében családias a hangulat, a Maladype társulatának egykét tagja álmosan üldögél az asztaloknál, Fátyol Kamilla citromot vág teájához, Horváth Kristóf újságot olvas.
Aztán kilenckor megkezdődik a nap, vagyis a készülődés és a próbák az esti előadásra, Wyspiański Akropoliszára. A társulat kilenc tagja egyórás dobtréningen vesz részt; az Akropolisz egyik felvonását ugyanis végigdobolják a külön erre a célra vásárolt derbukákon.
A színház stúdiójában félkörben ül a csapat, szemben Mogyoró Kornél ütőhangszer- oktató. Pár másodpercre teljes csönd lesz, majd megszólal az első dob, aztán még egy, végül az összes többi. A ritmus és a tíz derbuka összehangolt játéka újra meghozza a kedvet az egyszer már látott előadáshoz. Mogyoró Kornél egyszer-kétszer megismételtet egy-egy részt ("De miért?" - kérdezi az egyik színész. "Mert szétestetek. Itt nem lehet szétesni" - feleli a zenész.), de aki játszott már hangszeren többedmagával, így is elképed az "olajozott" együttműködésen. Az oktató nem is győzi dicsérni őket: "Senki másnak, akár színésznek, akár zenésznek, nem tudtam volna ezt másfél hónap alatt abszolút nulláról megtanítani. Akkora alázat van bennük, hogy le a kalappal - mindent megtesznek az előadásért..."
Ahogy telik az idő, érezhetően fokozódik a hangulat, míg végül egy utolsó ütés után a zene énekbe vált át. Wyspiański sorai, amelyeket Sáry László zenésített meg, a kis teremben a kilenc torokból még erőteljesebben szólalnak meg, mint a Bárka Vívótermében.

Ando kezdipe (Kezdetben)
A Maladype - Találkozások Színházának története 2000 márciusáig nyúlik vissza. Ekkor alapította meg Dragan Ristic a Maladype "előzményének" tekinthető Vareso Aver (Valami Más) cigány színházi társulatot, azzal a céllal, hogy cigány nyelven játsszanak színházi előadásokat a nagyközönségnek. Bemutatkozó előadásukat, García Lorca Vérnászát a Magyarországi Roma Parlament épületében, annak belső tereiben, lépcsőházában, gangján és az épület előtti téren mutatták be.
2001-ben új próbafolyamat vette kezdetét. Ionesco Jacques vagy a behódolás című drámájának megrendezésére több rendezőt is felkértek, de senki nem látott fantáziát abban, hogy cigány nyelven, nagyrészt amatőr színészekkel csináljon színházat. "Aztán azt mondták Risticnek, hogy van a főiskolán egy őrült, a Balázs Zoli, aki most végez, azt próbálja meg - és bejött neki. Megnéztem a Vérnászt, és nagyon tetszettek az emberek" - mesél a kapcsolat kezdetéről Balázs Zoltán, aki 2002 óta a társulat művészeti vezetője.
Ekkoriban vált meg a csapat addigi vezetőjétől, a Jacques így csak az egyébként igen sikeres főpróbákig jutott el. A vezető nélkül maradt Vareso Aver tagjai eldöntötték, mindenképpen folytatni szeretnék, amit elkezdtek - a magyar és a cigány kultúra közelítését, a cigány nyelv ápolását és a cigány előadóművészet népszerűsítését -, így a régi tagokkal, de új néven, Balázs Zoltán vezetésével megszületett a Maladype - Találkozások Színháza.
A régi-új társulat első közös munkája - a korábban díjakat és fesztiválmeghívásokat is elnyert Vérnász felújítása után - a Jacques vagy a behódolás bemutatója volt, szintén a Roma Parlamentben. Ezt követte a 2003-as új bemutató, Ghelderode itthon alig ismert műve, a Bolondok iskolája, amivel a Maladype kiérdemelte a Színikritikusok díját "Az évad legjobb alternatív előadása"-ként.
Ekkorra vált égetővé a kérdés: tudja és akarja-e folytatni működését a társulat, s ha igen, ehhez ki tudnak-e törni a (fél)amatőr létből.

Romani teateri (Cigány színház)
Hosszú út vezet a Vérnász cigánytémájú, cigány zenével kísért, cigány nyelvű előadásától az Akropoliszig. Az eltelt majdnem hét év alatt rengeteg minden megváltozott, ez törvényszerű. Arra a kérdésre keresem a választ a társulat tagjainál: 2007-ben a Maladype színtársulat vagy cigány színtársulat?
A társulat tagjai közt a kezdetekben sem volt mindenki cigány származású. A lemorzsolódott roma tagokat mindig igyekeztek romákkal helyettesíteni, "...ám ez nagyon nehéz" - mondja Demeter Andrea, a társulat produkciós vezetője. "Egy kezemen meg tudnám számolni, hány végzett roma színész van ma Magyarországon. És ez nagyon nagy probléma."
A társulat a szó "klasszikus értelmében" tehát nem cigány színtársulat - ám amennyiben ez a népviselet, cigány zene és cigány nyelv használatát, valamint roma szerzők műveinek bemutatását jelenti, Magyarországon jelenleg nem működik állandó cigány színtársulat.
Bakos Éva úgy érzi, már nem a cigány kultúra közvetítése a fő motiváció. "Fontosabb az, hogy a színházi nyelv és a színház mint művészet, mint kifejezésmód működjön" - mondja. "Ugyanakkor minden előadásunkban megjelenik a kisebbségi életforma és életérzés, a kirekesztettség, másság témaköre..." - teszi hozzá Demeter Andrea. "A szellemiség tehát nem változott." "De mindez nem azért van benne az előadásainkban, hogy a roma kultúrát ápoljuk, hanem azért, mert ott helyük van" - folytatja Bakos Éva. "És amíg megtaláljuk mindennek a helyét, addig használjuk."
"A magyar cigányság 50 éve akar saját színházat, ám valamiért ezt a mai napig nem sikerült létrehozni" - mondja Demeter Andrea. "Az egyébként oly gazdag kulturális életükben kicsit háttérbe is szorult a színház, pedig nagyon nagy szükség lenne rá..."

Pharo drom (Rögös út)
Hogy megértsük, miért kérdéses, vagy miért volt kérdéses a társulat "életben maradása", muszáj néhány szót ejteni a Maladype működési körülményeiről és anyagi lehetőségeiről.
A Találkozások Színháza alternatív, azaz a magyarországi kőszínházi struktúrán kívüli társulat, tehát nincs önálló épületük, valamint nincs egy olyan állandó pénzösszeg, amit minden évben megkapnának költségvetési támogatásként a minisztériumtól a működés finanszírozására, így tehát kizárólag pályázatokból tudják fenntartani magukat. Ilyen körülmények között - más segítség nélkül - pedig szinte lehetetlen egy társulat létezése. Tervezhető költségvetés híján képtelenség évadtervet összeállítani, a befolyó pénzből tulajdonképpen lehetetlen a tagoknak fizetést biztosítani, és nem is vehetik alkalmazotti státusba őket.
Mindez sokáig azt eredményezte, hogy a színészeknek és más közreműködőknek muszáj volt más munkát is vállalniuk, más színházakban játszaniuk, ami nagyon megnehezítette a szervezést - csakúgy, mint az állandó játszó- és próbahely hiánya. Egy próbát csak akkor tudtak megtartani, ha mind a 15-20 közreműködő ráért, az egyéb elfoglaltságok miatt pedig este tíz előtt lehetetlen volt elkezdeni a havi egy vagy két előadást.
Ezeknek a körülményeknek, köszönhetően Genet Négerek című művének bemutatóját kilenc hónapos próbafolyamat előzte meg, legtöbbször éjjelente, az előadásban közreműködő énekesek vagy a korrepetitorok lakásán, de zajlott próba egy kocsmában is. "Kilenc hónapig dolgozott huszonöt ember ingyen, pénz nélkül" - emlékszik vissza Demeter Andrea. "Erre én ma nem látok példát máshol. Ahogy arra sem, hogy ez a fajta elkötelezettség, szeretet és kemény munka ilyen magas művészi minőséggel párosuljon. Biztosan vannak máshol is ilyen szívvel-lélekkel dolgozó csapatok, és van máshol is magas művészi produktumot létrehozó együttes, de ez a kettőnek valami olyan furcsa és különleges kombinációja, amit én teljesen egyedinek tartok."
A Négerek próbái körül ismerték fel, hogy ha a társulat együtt akar maradni - ez pedig nem volt kérdéses -, akkor egy állandó helyet kell találniuk. Ez a hely Balázs Zoltán révén a Bárka Színház lett, mivel ő ott színészként és rendezőként is dolgozott. Az együttműködés azóta is tart.
A következő bemutatót, Hölderlin Empedoklészét a Bárkával koprodukcióban hozták létre. Az előadás sikeres volt, bemutatójára a Budapesti Őszi Fesztivál keretében került sor, s újabb fesztiválmeghívásokat hozott a társulatnak.
A következő változást a Bárka igazgatóváltása hozta. Az új direktor, Alföldi Róbert érkezése még jobb körülményeket teremtett: Parti Nóra, Kálid Artúr, Dévai Balázs és Horváth Kristóf a Bárka társulatába szerződött, Fátyol Kamilla pedig ekkor stúdiós színész volt. Mindez egzisztenciális szempontból is fontos: a Bárka állja a társulati tagok fizetését. Ezen kívül Alföldi a próbalehetőségek mellett havi hat előadást biztosít a Maladypének. ("A Robi nagyon szereti ezt a társulatot" - fogalmazza meg a lényeget Fátyol Hermina.) Ilyen körülmények között mutatta be a Maladype az Akropoliszt Balázs Zoltán és Zsótér Sándor közös rendezésében, sőt, a Bárka Szentivánéji álom előadásában is játszik a társulat hét tagja.
Ne higgyük azért, hogy az elmúlt években minden probléma egy csapásra megoldódott. Mit sem változott például a cigányszervezetek és alapítványok hozzáállása a Maladypéhez. Az olyan intézmények, melyek a cigány kultúra támogatására jöttek létre, nem segítik őket. A Roma Kulturális Alap például az utóbbi években egyetlen forinttal sem támogatta a társulat működését. Valószínűleg azért, mert - mint említettem - nem klasszikus értelemben vett cigány színház, amit létrehoznak. Demeter Andrea azt is elmondja, megesett már, hogy mindezt "kevésbé hivatalosan" fogalmazták meg...
Ugyanakkor Demeter Andrea igenis egyedülállónak tartja, hogy társulatuk cigány színészeket fedez fel és munkaalkalmat valamint megmutatkozási lehetőséget biztosít nekik. Oláh Zoltán, a társulat egyik roma tagja jó példa erre: őt a Maladype kereste-fedezte fel 2001-ben, és 2007-ben már havi 10-12 alkalommal játszik a Bárka színpadán. A Maladype az amatőr színészek képzését is biztosítja; az "órarendben" a próbákon és a dobtréningen kívül rendszeres mozgás- és énekóra, valamint személyre szabott beszédkészség óra is szerepel, 2007 februárjától pedig beindulnak a színészmesterség órák is.

Kamipe (Szerelem)
Talán nem csak engem foglalkoztat a kérdés: hogy maradhatott együtt a társulat a fentebb vázolt körülmények ellenére?
"Több olyan dolog van, amik közül szerintem egy is elég lenne ahhoz, hogy öszszetartson egy társulatot. A Maladype nagyon következetesen épít ki és használ egy színházi nyelvet, ami Balázs Zoltán rendező nevéhez kötődik - mondja Demeter Andrea. - Első helyen említeném tehát azt, hogy a társulatot összetartja az ő személye iránt érzett emberi, és az általa képviselt színház iránti szakmai elkötelezettség. Ezenkívül összetartja a társulatot az egymás iránti mély tisztelet és szeretet. De ezt csak akkor írd le, ha te is ezt fogod tapasztalni!" - teszi hozzá. Magam is kíváncsi vagyok - őszintén szólva a szeretetet mint összetartó erőt kicsit közhelyesnek tartom (nem mintha egy közhely nem lenne igaz).
Ám később Fátyol Hermina is erről beszél: "Nézz meg más társulatokat, bekerülnek egy kőszínházba, mindenféle ember mindenhonnan, és nem alakul ki semmiféle közösség, sőt, sokszor inkább széthúzó erő alakul ki, és azért úgy nem könnyű együtt állni a színpadon, meg próbálni... Itt nagyon megkönnyíti a dolgokat, hogy nincs köztünk ellenségeskedés..." "Nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolat van közöttünk, és ez nagyon fontos" - folytatja Fátyol Kamilla - "Szeretet nélkül nem menne. És hát a kíváncsiság az, ami még összetart..." "Igen, hogy ez valami más, mint amit általában az ember lát, vagy csinálhat..." - veszi át újra a szót Hermina.
meg, majd hozzáteszi: "De nemcsak az emberek fontosak, hanem az is, hogy olyan színházat csináljak, amiben hiszek, hogy higgyek abban, amit a rendező mond..."
Legvégül Balázs Zoltánt, a művészeti vezetőt faggatom arról, miért csinálja, amit csinál. Tömören, de nagyon érthetően fogalmaz: "Erre nincs magyarázat. Ha az ember szerelmes, akkor szerelmes."

Kovács Bálint, Critikai Lapok, 2011.