Két Trisztán és két Marke király ül a színpadon. Oldalt hajolnak, visszaegyenesednek. Karjukat emelik, fejüket forgatják. A lassított minimálgesztusok egyből álomszerű lebegést adnak a szótlan cselekvésnek.

Balázs Zoltán nem felejtette el hajdani revelatív stílusát, (Theomachia, Négerek, A vámpír), legsajátabb nyelvezetével alkotta meg az archetipikus történetet. Izolda itt két alakban is megjelenik, a legszebb jelenet a szőkehajúhoz kapcsolódik. Franz Schubert Szerenádja von romantikus dallamíveket a térbe, a jobbról-balra, fel s alá futkosó primadonna mozgását fekve gördüléssel követik a mohó férfi-tekintetek. Nemcsak irányban rezonálnak a látványra, vízszintes piruettekkel könnyedén szökellnek át egymáson is.

A csoda nem szünetel, apró gesztusok, egyszerűségükben artisztikus jelzések érzékeltetik az eseményeket, híven rajzolva meg a belső történések modulációit. Nem baj, hogy ismerjük a szerelmesek legendáját, de akkor is maradéktalan az élmény, ha csak a látvány szuggesztióját éljük át. - Vagy talán még erőteljesebb!!!

A dramaturg Góczán Judit érdeme, hogy a párhuzamos szerepek, kettőződések és a tömörítések ellenére, megőrizte a cselekmény fővonalát, stiláris egységét. Sokkal jobban átélhetővé vált az eredeti történet, ellentétben a rendező utóbbi alkotásaival, melyekben a tonnányi szótömeg agyonnyomta a produkciót.

Nagyon szeretnénk, mi Vámpír-imádók, Négerek-fanek, hogy a jövőben a Maladypével, avagy más formációkkal, itt nálunk is szülessenek hasonló indíttatású művek, hiszen ezek fémjelzik leghitelesebben Balázs Zoltán kivételes alkotóképességét.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2013

11 cérnával összeerősített füzetbe írta 19 évesen Csehov a drámát. 200 nyomtatott oldal. Húzás nélkül kilenc órás előadás, ha nem több. 1914-ben akadtak rá az elveszettnek hitt szövegre. Kilenc évvel később jelent meg nyomtatásban.

Az első oldal leszakadt, ezért sokáig Cím nélkülinek nevezték a darabot. Címváltozata - Apátlanul, így neveztetett Gaál Erzsi utolsó rendezése a Várszínházban, ahol a Nemzeti társulata jégre vitte az eladást - közelebb visz a drámamonstrum eredeti szándékához, mint a nálunk szokásos Platonov. Utóbbi leszűkíti egyetlen gyökértelenül tengő-lengő hősre, előbbi a kortársak elárvultságát hirdeti.

Nagyzenekari szimfónia. Nyitány a Csehov összes drámáihoz. Benne foglaltatik minden későbbi műve az Ivanovtól a Cseresznyéskertig. Hamletet játszana benne Vojnyicev, mint ahogy a Sirályban is ott rejtőzik a Hamlet. Vojnyicevnek hívják a birtokos mostohafiát, csak egy szótagnyi nevében a különbség Vojnyickijtől, vagyis Ványa bácsitól, akit ugyanúgy biztat a folytatáshoz Szónya - „dolgozni, dolgozni" - mint Platonovnál visszhangzik a keserű reménykeltés. Ványa bácsi kifakad: Dosztojevszkij vagy Schopenhauer lehetett volna. Itt Platonov panaszolja, ha nem fecsérli el életét: Byron vagy Kolumbusz lehetett volna. A Cseresznyéskert eladása összecseng az eladósodott Vojnyiceva birtokának elkótyavetyélésével. Céltalanul ütköznek bele soha meg nem valósuló vágyaikba, akár a Három nővér. Az idejétmúlt vidéki úri életforma csendes csődje, a lábuk alól kicsúszott lehetőségek, de a megmaradt, beteljesíthetetlen vágyak is a Platonovban zendülnek fel először. És nem ifjúkori zsenge. Nem tollpróba. Sem a színházi törvényszerűségek nem ismerete, ellenkezőleg: biztonságos megtagadása a mű. A nagy összecsapások, nekilendült külső cselekmények nélküli elfonnyadás, ágról leszáradás szól már itt teljes halálba tartó pompájával.

Meggyőződésem, hogy az orosz élet - az élet - teljes szépségében akkor bontakozhatna ki, ha egyetlen estén húzás nélkül játszanák el a teljes darabot. Természetesen csakis a legoptimálisabb körülmények között. Ahol összejátszik a magas színházi kultúra, a társulaté és a társadalomé, ahol pénz (színházé és nézőké), tehetség, befogadói kiműveltség optimálisan létrehozná a színházi szabályokat semmibe vevő és újrateremtő emberi enciklopédiát. Nem volna példátlan a színháztörténetben. Csak mindeddig kívül esett a Csehov-próba. Akkor zendülne föl valamennyi motívum összehangzása. A távoli cselekményrészek szoros összefüggése. Kivilágosodna, mennyi újdonságot hozott a majdnem gyermek taganrogi fickó brutális újat teremtése és másként látása.

Telhetetlenség, belátom. A Budapesti Őszi Fesztivál és a Thália Színház adott lehetőséget a Maladype Társulatnak, hogy Rozsnyainé Miss Arizona lokáljának helyén megteremthesse mostani előadását.

Balázs Zoltán rendezésében a négyfelől körülülhető tér közepén Molnár Bea hatalmas biliárdasztala áll. Az előadás egyetlen halálos parti. (Gaál Erzsi rendezésében a szereplők ormótlan sakkbábuk közt közlekedtek, mint szellemi feladvány játékszerei).

Kilenc nagyszerű szerep mindegyikére a lehető legjobb játékos került. Bár két színészt Balázs Zoltán Temesvárról hozott: Tankó Erikát (aki Platonov feleségét játssza az ártalmatlantól az ádázig), Faragó Zénót, aki éles plaszticitással fogalmazza meg Iszak Abramovics Vengerovot, a Párizsból jött léha, miden lében kanalat, és a jövő lutri nyertes újgazdagját. A szlovákiai Kerekes Vica ugyan hosszabb ideje hazai színházakban tűnik ki, de most szabadúszóként érett be a Maladype összegyalult, egymás pillantását légtornászként elkapó biztonságába. Ligeti Kovács Judit a Vojnyicev birtok tulajdonosa, az özvegy tábornokné: úgy uralkodik a többieken, mintha még a régi jólét támogatná, pedig már csak nőiségének erejét és éles eszét mondhatja magáénak. Mostohafiát Lendvánczky Zoltán szikrázó vidám nevetésekkel kezdi, és amikor összeomlik élete, mintha odafagyott volna arcára a mosolygás, nem önsirató, hanem visszamaradt mosolya azt beszéli el: nem hiszi el szerelmi katasztrófáját. Még nem nőtt hozzá az élet keserűségeihez. Csak azután érik meg benne a reménytelenség. Fátyol Kamilla a csapodár asszony szerepében mind biztonságosabb, elmélyült játékkultúrájával megkapó. Páll Zsolt a gazdagság aranybálványaként magasodik szorongóan a többiek fölé. Tompa Ádám (Trileckij) vidám manóként röpködi körül a termet. Fesztelenül bánik a nézőkkel. Annyira barátságosan teszi, hogy a megszólítottak megolvadva válaszolnak. Nem könnyű mutatvány. Tompa üti meg az előadás elejének felhőtlen derűjét. Ő a játékmester, inni, enni, csipkelődni mindig teljes lényével kész fiú. Mintha ő vezényelné a biliárdasztal körüli vidám vendégsereg balettjét. Félreértés ne essék: a Platonov nem az úgynevezett fizikai színház, sem táncos fogalmazás. A társulat tagjai azonban olyan kiművelt mozgásúak, hogy lépéseik, gesztusaik szigorúan pontosak, akár a klasszikus balettben.

A színlap nem igazít el, de úgy vélem, Elbert János némileg kifényesített fordítását használják.

Utoljára maradt a címszereplő: Orosz Ákos méltatása. Nem tohonya, elzsírosodott vidéki elmerültet látunk. Platonov 27 éves. Orosz Ákos egy hónap múlva lesz 25. A szerep koránál van, de többet tud nála. Női karokból női karokba menekül. Eleinte tartózkodó, azután beleforrósodik a szerelmi hazugságba, amiről nem igazán tudható, mennyi az álság, mennyi az őszinteség. Egy életvidám fiatalember lassú szétomlását, fölbomlását kísérhetjük figyelemmel szinte mikroszkóp közelbe hozott színészi igazsággal. Ellene fordul a becsapott világ. Önmaga is megadóan belátja csődjét. Biliárddákókkal körbedöfködik. Orosz testéből úgy merednek ki a játékbotok, mint Szent Sebestyénből a nyílvesszők. A római gárdatisztet katolikus hitéért gyilkolták le. Platonovot azért, mert a többiek azt hiszik, hogy különböznek tőle. Semmivel nem szilárdabbak, hűségesebbek, ellenállóbbak a csábításnak és nincsenek több belátással társaikra, mint a tengő-lengő tanító. Nekik sincs biztosabb életcéljuk. Csak peregnek bele a világba.

Molnár Gál Péter, Nol.hu, 2010

Van ez a dzsentrivilág Csehov drámáiban, amihez manapság már semmi közünk. Nem is igazán érthető, mit miért tesznek és egyáltalán hogyan képes büszkén mellet domborítani valaki, aki hitelekből és nemesi származásának kétes értékéből tartja fenn magát. Csehov mégis örök, mert annak ellenére, hogy olybá tűnik, drámái középpontjában a pénz áll, az igazi főszereplő mindig a barátság, a szerelem, a rokonság és az ezekkel kézen fogva járó érzések, konfliktusok. Így a rendező kizárólag akkor tud érvényes, mai előadást alkotni, ha a lényeget látja. Balázs Zoltán pedig jó irányból közelített akkor, amikor megfosztotta az előadást a báltermek, étkezők, kerti lugasok csillogásától és a korabeli tenyérviszketően túlburjánzó öltözetektől.

Logikája nem értelmezhetetlen szimbólumok sokaságán alapul, hiszen egy billiárdasztal jelenléte megtestesíti az esetlegességet, a szerencsét, a tudatos okoskodást és mindazt, amivel az emberi cselekedetek leírhatók. Mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, épp úgy, mint a billiárdgolyók, amelyek néha érintkeznek, továbblökik egymást, hogy győzelemre segítsék vagy épp eltérítsék céljától a másikat. Életjáték. Csehov szereplői is az életükkel és néha egymás életével játszanak. Platonov pedig akarva és néha akaratlanul a fehér golyó az élet billiárdasztalán.

A színészeknek kevés tárgyi eszköz jut, mégsem okoz gondot elhitetniük, hogy egy billiárdgolyó lehet szerelmeslevél, egy dákó fegyver vagy a billiárdasztal étkező. Ha valaki nem szerepel egy jelenetben, a nézők közé ülve, kintről figyel. Mert valójában mindenki tud mindent mindenkiről. Nincs titok, csak jótékony elhallgatás. Ha valaki távozik a színről, már pattan is fel a székről a következő szereplő. Nagy sebességgel pörögnek a filmkockák, de még így is nagy falat a majd’ két órás első felvonás. Néhol még ritmuszavar érzékelhető, de szerencsére majdnem mindig segítségünkre siet egy fellángoló pillanat.

Orosz Ákos pedig Platonovként beletörődve figyeli, ahogy forog körülötte minden. Először gyermekien és már-már az őrület határát súrolóan játékos mókamester, hogy aztán szép lassan feladva az alakoskodást, előbújjon belőle az önmagát is gyűlölő mizantróp. E sokpólusú személyiség pedig magyarázatot ad arra, miért tartja vonzásban a körülötte forgó nőket és férfiakat egyaránt. Egy ponton túl egy profilalkotó gondolkodás nélkül ütné rá az öngyilkosjelölt bélyegét, mégis hihető, hogy a körülötte élők életben tartják majd szeretetükkel vagy gyűlöletükkel. Attól valódi, amit látunk, hogy mindenkinek van múltja, jelene, sorsa. Ligeti Kovács Judit Anna Petrovnája nem egyszerűen egy lecsúszott nemes, hanem egy a szálakat okosan mozgató nő, akinek tartása van, a szerelem mégis ostoba libává változtatja át. A Trileckijt játszó Tompa Ádám nem pöffeszkedő orvos, hanem igazi hedonista juppie, aki fél a kötöttségektől. Ahogy Lendváczky Zoltán Vojnyiceve is inkább egy magasan képzett munkanélküli temérdek szorongással, és kevésbé csupán élősködő úri fiú. Páll Zsolt öreg zsidója valami életfélére vágyik a nagy vagyon mellé, miközben hisz benne, hogy ő valójában jó, a fiát játszó Faragó Zénó pedig piperkőc playboysága mellett igazi szeretethiányos gyerek. Tankó Erika Szásaként egyszerre törékeny és erős, buta és okos. Ahogy Fátyol Kamilla Szofjája sem csupán tanult, unatkozó liba, hiszen Platonov láttán eszét vesztő porcelánbabává változik. Grekova sem szemüveges trampli ezúttal, Kerekes Vica vérbő nővé teszi.

Mindenki valódi, így a motivációk érthetőek, az elhangzó mondatoknak valóban jelentése van. És közben folyik a játék, mely előrevetíti az improvizáció lehetőségét, sőt kiköveteli azt, hiszen a golyók többnyire nem ott végzik, ahol kellene, egy rossz lökés pedig mindent megváltoztat. Az előadásban gyakran hangzik el a kérdés: mi a terved. A Maladype társulatnak pedig a Csehovval járó közhelyeket arcul csapva vannak tervei, jóllehet a kivitelezés még itt-ott javítható. De terv nélkül játék se lenne.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor, 2011

Csehov-dömpinggel kezdődött a színházi évad Budapesten. Serban Három nővére (Nemzeti Színház) és Marton László Ványa bácsija (Vígszínház) után Balázs Zoltán a Maladype társulatával a szerző fiatalkori, befejezetlen művét, a Platonovot állította színpadra a Budapesti Őszi Fesztivál keretében, a Thália Színházban.

A darabot, összehasonlítva más Csehov-drámákkal, jóval ritkábban játsszák, Budapesten azonban egészen tavaszig látható volt az Örkény Színházban, Jurij Kordonszkij rendezésében, Széles Lászlóval a főszerepben. Igaz, itt az Apátlanul címet kapta, és az egy másik generáció, a harmincasok-negyvenesek Platonovja volt.

Hogy Balázs Zoltán miért Csehovot, és miért éppen ezt a darabot választotta, mit látott benne, amitől itt és most, ezzel a fiatal társulattal színpadra akarta állítani, arra talán a darab egyik szereplője, Trileckij adja meg a választ, amikor így határozza meg saját helyzetét: „huszonöt éves vagyok, az egyetem óta nem történt velem semmi, és valószínűleg a következő öt évben sem fog." A mai koravén, illúzióit vesztett, alkalmi munkákba és alkalmi kapcsolatokba menekülő huszonéves generációra vélünk ráismerni. Hogy egy Csehov-kortársat idézzek, Asbóth Jánost, aki a Platonovval szinte egy időben, az 1870-es években született regényében, az Álmok álmodójában ezt az életérzést így fogalmazta meg: „Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek, nagy álmaim ti mind?” És hogy mivel lehet elverni a cél nélkül szétfolyó éveket? Játékkal, legyen az a szó szoros értelmében vett játék vagy szerelmi-hatalmi játszmák sora.

Ennek megfelelően az egész előadás egyetlen metaforára épül, a biliárdéra. A díszlet egy biliárdasztalból áll, ezt ülik körbe a nézők, fölötte négyszögben elhelyezett lámpasor függ. (A díszlet Molnár Bea munkája.) Az éppen nem játszó színészek az első sorokban, a közönség mellett foglalnak helyet. A dialógusok közben a színészek biliárdoznak. Ez az a pont, ahol a játékhoz nem értők, mint például a recenzens, számára néhány utalás, árnyalat elvész, de az nyilvánvaló, hogy a játék állásához, sikeréhez képest rögtönöznek is a színészek. A biliárdasztal persze nemcsak játékra szolgál, de szerelmi légyottok és üzleti csatározások helyszínévé is válik. Platonov felesége az asztal szélén egyensúlyoz körbe-körbe, kiemelkedve a többiek közül, majd – összeomlása és öngyilkossága előtt – onnan épphogy le nem zuhan.

Ezen az asztalon „kövezik meg” Platonovot a többiek, nem kővel, hanem biliárddákóval állva bosszút sérelmeikért. A biliárdgolyók folytonos rendezgetése-ütköztetése modellezi a szereplők szintén folyamatosan átrendeződő viszonyrendszerét, őket is hol a tudatos tervezés, hol a vakvéletlen löki egymás felé, vagy éppen taszítja el egymás közeléből. A metafora működik, és a három és fél órás előadás alatt csak néha érezni azt, hogy kezd kifulladni, vagy hogy túlzottan megterhelik, például, mint már említettem, amikor Platonov felesége túl hosszadalmasan egyensúlyoz az asztal szélén. A zárókép azonban a dákókkal agyonszurkált, majd a testéből kihúzott botok megtartó ereje nélkül élettelen bábként összeroskadó Platonovval olyan erős, ami visszafelé is indokolttá teszi a következetes, centrális építkezést.

Orosz Ákos Platonovja az előadás kezdetén gátlástalan, mindent félvállról, könnyedén vevő, néha irritálóan harsány félfelnőtt-félkamasz. Játszik az érzelmekkel és az emberekkel, elsősorban is az őt körülvevő négy nővel. Aztán az egyetlen, akivel tisztességes próbál maradni, a tábornokné, ugyanúgy meggyűlöli, mint a többiek, ő pedig szép lassan megkeseredik, de közben tönkreteszi az együgyűség határáig hűséges és odaadó, Tankó Erika alakította feleségét. A zalaegerszegi színháztól érkezett Ligeti Kovács Judit most csatlakozott a Maladype társulatához. A tábornokné szerepében előbb elegáns, arisztokratikus jelenség, így annál nagyobb a kontraszt, amikor szerelmi szenvedélyében valósággal lerohanja Platonovot.

Ez az előadás jóval nagyobb súlyt ad a két Vengerovicsnak, mint például az Örkény Színház feldolgozása. Páll Zsolt idősebb Vengerovicsa még visszafogottan, méltósággal viszonyul a saját gazdagságához, de miután a tábornokné visszautasítja, előbújik sértett, revánsra vágyó énje. A fia, Faragó Zénó megformálásában, jóval gátlástalanabb, az orosz vidéket párizsi perspektívájából nézi le, de ez nem akadályozza abban, hogy az otthoni lehetőségekből az utolsó cseppet is kifacsarja. Világos színű, a többiek fekete öltözetétől élesen elütő jelmeze is elkülöníti játszótársaitól. (A jelmezek szintén Molnár Beát dicsérik.) Fátyol Kamilla Szofja szerepében széles skálán játszik a merev bénultságtól a szenvedélyes dühkitörésig. Kerekes Vica lágy és bizonytalan Marját formál. Tompa Ádám (Trileckij) könnyed és magabiztos, ő kommunikál a nézőkkel is. Lendváczky Zoltán a tábornokné mostohafiát, Szofja férjét alakítja, akkor lesz igazán erős a játéka, amikor a csalódott, kiábrándult szerelmest kell eljátszania.

A társulat kiváló összjátéka is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szinte végig fenntartsa a feszültséget és a nézők figyelmét. Ebben Góczán Judit dramaturgnak is nagy munkája van, elvégre a jelenlegi három és fél óra duplájánál is hosszabb drámából szerepek kihagyásával, összevonásával, a szöveg átrendezésével létrehozta az előadás drámai alapanyagát. Balázs Zoltán keze nyomán pedig ebből az alapanyagból egy érvényesen megszólaló, karakteres előadás született, amelyben korunk hőse: Platonov

Turbuly Lilla, prae.hu, 2011

A Platonov-komplexus gazdag tünetegyüttesét a Maladype Színház társulata és Balázs Zoltán rendező tiszteletre méltó makacssággal tárja a játszani és gondolkodni nem rest közönség elé.

Közismert tény: első és utolsó dráma a Platonov a Csehov-összesben, hiszen szerzője még húsz sem volt, amikor megírta, de már bő két évtizede halott volt, amikor először megjelent nyomtatásban, s jelentékeny színpadi megvalósításait is csak a XX. század második felétől számítjuk. Az, hogy most a Leonce és Lénától kezdve új, látszólag ismeretlen, valójában alaposan előkészített utakra lépő, arculatában, közönségében és társulati tagjait tekintve egyaránt jócskán megváltozott Maladype Színház elérkezett Csehovnak cím nélkül az utókorra hagyományozott darabjához, egyfelől fontos üzenet, másfelől jelentős tehertétel nézőnek és játszónak egyaránt.

Legelőbb a rendező és Góczán Judit dramaturg izgalmas szövegváltozatáról kell szólni. A kötetben kétszáz nyomtatott oldalon olvasható, a későbbi négy nagy Csehov-dráma számos, utóbb megnövesztett motívumát és szimbólumát előszámláló Platonovban feltűnően sok a fecsegés, a túlbeszélt szituáció, az éles szemű dramaturg után kiáltó mellékvágány. Nem utolsó sorban épp terjedelme miatt a Platonovot húzni, színpadra írni már önmagában művészet.

Az Elbert János fordításához többnyire ragaszkodó, de sok helyen jó érzékkel frissített szövegtengert esetünkben igen határozottan regulázták meg. A Csehovnál még húsz, névvel jelölt szereplőből itt mindössze kilenc marad: Vojnyicevék földbirtokos szomszédai, a cselédek és egyéb járulékos elemek teljesen eltűnnek vagy inkább felszívódnak más karakterekben azért, hogy minden energiánkkal a leglényegesebb, szikár precizitással felvázolt viszonyokra összpontosíthassunk. Ebből a szempontból a legnagyobb változáson Iszak Abramovics alakja esett át, aki a Maladype előadásában legalább három másik, az eredetiben még meglévő szereplő szövegeiből kap hosszabb részleteket, árnyalt képet alkotva így a gazdag zsidó pökhendi, Platonov ellen lázadó fiáról (például a színlapról hiányzó Oszip is Iszakban teremtődött újjá). A húzások iránya amúgy jól kitapintható: a borongós Platonov-univerzum középpontja körül keringő kisebb-nagyobb bolygók kiszámíthatóbb röppályára állítása sikerrel megtörténik.

Csehovnál az első felvonás elején sakkoznak, a második felvonás kezdetén kuglizás zaja hallatszik be, később kártyacsatára célozgatnak – mintha csak a velejéig unalmas vidéki életet fel tudná rázni a játék és a belőle fakadó öröm! Balázs Zoltán színpadán a játék egyenesen az életet vezérlő elvvé lép elő; igaz, nem úgy, mint a Leonce és Léna választható epizódjai vagy az improvizációk sorában kiteljesedő Tojáséj esetében. A valós nézői közreműködés itt mindössze egyetlen epizódra korlátozódik: Iszak és Platonov pool-partijában kézfeltartással fogadhatunk arra, szerintünk ki győz majd. A véletlen, a kiszámíthatóság, a tervezhetőség (folyton ott kering a levegőben a sokértelmű kérdés: „Mi a terved?”), a komolyan vett játék és a játékká bagatellizált ún. „komoly” dolgok, mint amilyen a szerelem, a házasság, a birtok, a vagyon – e témák köré szervezi Balázs Zoltán az estet.

Segíti és – a három és fél órás játékidő utolsó harmadában – akadályozza ebben a Thália Színház Arizóna Stúdióját uraló jókora, a nézők által négy oldalról körbeült biliárdasztal (díszlet: Molnár Bea). A fölé lógatott több tucat pőre villanykörte értőn és érzőn ragyog vagy elsápad, ahogy a jelenet megkívánja. A fekete keretű asztalt borító bézs anyag színével megegyezik a nézőtér fekete pódiumai által keretezett játékteret fedő parketta színe: ahogy az asztalon a dákók lökdösik véletlen- vagy tervszerűen a fénylő biliárdgolyókat, épp olyan kiszámíthatatlanul, mégis megjósolhatóan csapódnak egymáshoz a szereplők a csupán egy léptékkel nagyobb „asztalon”. A választott közeg és annak obligát kellékei folyton játszanak: a központi díszletelemből ágy lesz vagy ebédlőasztal, a golyóból levél vagy óra, és így tovább. A halálra ítélt, dákókkal körbedöfködött Platonov alakja gyönyörűséges kép: mindenki a maga sérelmeiért áll bosszút a felmagasztosuló címszereplőn. A dákókat Szofja aztán egyesével veszi magához, s bizarr, felmeredő tüskékkel borított lényként bámul az utolsó pálca elvétele után lassan összeroskadó testre.

Trileckij nyitó monológjában jól érthetően ismerteti a 8-as pool szabályrendszerét. Ez csak azért érdekes, mert Platonovnak a Csehovnál még gyakori, monológgá formált sóhajai amúgy hiányoznak a szövegből, s az előbbitől eltekintve tán nem is akad olyan pillanat, amikor csak egy szereplő állna a színen. Feltűnően sok a testi kontaktus, a tréfás vagy erőszakos lökdösődés, a látszólag szerelmes összebújás és a láthatóan dühös felhorgadás: szünet nélkül zajlik tehát a játszma az ember formájú golyókkal. A játszma, amelynek a vége, vagyis a legigyekvőbb játékosnak, Platonovnak a leléptetése ugyan megjósolható, ám addig még sok-sok nem várt kombináció és játékötlet kipróbálható.

Első menet: Platonov és a nők. Az első Ligeti Kovács Judit nemes tartású tábornoknéja, Anna Petrovna, aki hűvös eleganciája, arisztokratikus kisugárzása mögé próbálná rejteni perzselő érzelmeit. Aztán ott a régvolt, egyetemi szerelem nyögvenyelős újjászületése, a Szofja-sztori (Fátyol Kamilla): a férfi oldaláról úri passziónak tetsző, a nő részéről azonban halálosan komolyan vett játék, amelyre legalább két házasság és egy emberélet megy rá. A legkönnyebb áldozat a mindig sértődött, a pirulást sírással váltogató, komolyan nemigen vehető Grekova (Kerekes Vica m.v). A végzet gyermeteg asszonya lenne Platonov felesége: Szása (Tankó Erika) a tűrhetőnél tovább tűri különc ura bogarait.

Második menet: Platonov és a férfiak. Tompa Ádám Trileckije az est első felét ronthatatlan kedvű játékmesterként mókázza és akrobatikázza végig, hogy aztán utóbb átengedje helyét egy háttérbe húzódó, ám mindent pontosan megfigyelő Trileckijnek. A tábornokné fiaként és Szofja felszarvazott férjeként sokszorosan elnyomott Szergej miniatűr tragédiáját Lendváczky Zoltán egész testével közvetíti. Páll Zsolt a tekintélyes, gazdag zsidót, Abram Abramovicsot egyszerre mutatja büszkének és szerencsétlennek. Fia, Iszak (Faragó Zénó) nemcsak apjával és Platonovval, de az egész világgal is haragban van: hűvös és gunyoros szókimondása ruganyosan lendíti alakját a komikustól az infernálisig.

Orosz Ákos Platonovja kisfiús bájú, a spleent még csak hírből sem ismerő, a többiek kicsinyességét és szűkkeblű gondolkodását bohóctréfákkal pellengérre állító jópofa fickó. Nem töpreng és nem filozofál, ehelyett lendületből, svunggal oldja meg a gondjait, s közben észrevétlenül okoz újabbakat magának és másoknak. Energiáinak ideiglenes lekötésében segítenek a hozzá mindig feltűnően barátságos nők és a valahogy mindig ellenfelévé váló férfiak. Nők és férfiak közé szorulva, marakodásukat egyre távolabbról és magasabbról szemléli. A Platonovot folyondárként benövő kisszerűség kellős közepén kozmikussá növekszik magánya.

Jászay Tamás, Revizoronline, 2010

A Maladype Színház első bemutatója ebben az évadban Csehov különös műve, a Platonov.

Ez a dráma viszonylag keveset játszott darabja Csehovnak. Nem véletlenül. Korai darab, húszéves kora körül írta. Olyan mű, amely csak jóval a szerző halála után került elő. A későbbi nagy drámák ismeretében, azoktól visszafelé nézve olyan a mű, mintha Csehov összes drámáinak valamiféle összekevert elegyét látnánk. Számos konfliktus, számos megoldásra váró probléma, számos mondat, számos élethelyzet, életérzés ismerős a Csehov darabjait ismerők számára. Apa-fiú kapcsolat, tehetetlenség, kilátástalanság, vágy egy értelmesebb, dolgosabb élet után, elvágyódás, vidéki porba süllyedés, birtok elvesztése, egy életforma elvesztése, kiüresedése a Platonov fő motívumai. Ezek majd később, letisztulva, kibontva, szétszálazva egy-egy nagy mű alaphelyzeteiként kerülnek a világirodalom nagy drámái közé. (Sirály, Három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert)

A Thália Színház Arizóna Stúdiójába lépve fekete- fehér térbe érkezünk. A fehér parkettával borított játékteret fekete dobogók fogják körbe négy oldalról, ezeken foglalunk helyet mi nézők. A fehér parketta közepén hatalmas fekete, fehérrel borított biliárdasztal, színes golyókkal. Egy folyamatos biliárdjátszma zajlik. Ahogy az asztalon a színes golyók engedelmeskednek a fizika törvényeinek: a dákó lökésére perdülnek, fordulnak, összeütköznek, szétválnak, tovább lökik egymást, az asztal peremének ütődnek, onnan visszapattannak, esetenként a hálóba pottyannak, úgy zajlik az asztal körüli téren, mint egy külső, nagyobb biliárdasztalon, az emberi biliárdparti. A jobbára fekete-fehér jelmezekbe öltöztetett szereplők összeütköznek, szétválnak, közelednek egymáshoz és távolodnak, helyet cserélnek és kiütik egymást.

A drámai helyzet ismerős. Kilenc szereplő, kilenc ember, férfiak és nők, akikről nem tudjuk pontosan honnan jöttek, hova mennek. Élnek, léteznek, vannak. Nincs igazán múltjuk és igazán nincs jövőjük. Egy nagy biliárdparti az életük. Egymás mellé sodródtak, egymás mellet élnek, házasodnak, szétválnak. Mindenki csal, mindenki megcsal, mindenkit megcsalnak. Mindenki valami másra vágyik, mindenki a másikra vágyik. A nők mindegyike Platonovra, a huszonöt éves vidéki tanítóra. Szeretik és gyűlölik egymást. Nincs igazi szerelem, nincs igazi barátság, nincs igazi apa-fiú kapcsolat, nincs igazi élet.

Balázs Zoltán rendezésében így válik a biliárdasztal a kilenc szereplő életének szimbólumává és valós helyévé. Néha étkezőasztallá, néha titkos, vagy nem titkos szerelmi aktusok terévé, végül a főszereplő halálának helyszínévé. A drámának nincs hőse, nincs főhőse. Ezek az alakok, figurák nem hősök. Szereplők. Nem tudjuk igazán szeretni őket, nem tudjuk igazán gyűlölni őket, még csak sajnálni se nagyon tudjuk őket.

A Maladype társulata az eddigi tagok mellet most néhány új színésszel bővül. Megismerhetjük az özvegy tábornokné, Anna Petrovna szerepében, a fiatal Básti Julira emlékeztető Ligeti Kovács Juditot, Grekova szerepében Kerekes Vicát, a többszörösen megcsalt Alekszandra Ivanovna, Platonov feleségének szerepében Tankó Erikát.
Szofja Jegorovnát, a férjét megcsaló, Platonovért bolonduló asszonyt Fátyol Kamilla alakítja.

A férfiakhoz csatlakozott Iszak Abramovics alakítójaként Faragó Zénó. Apját Abram Abramovicsot a társulat régebbi tagja Páll Zsolt játssza. Szerencsére az unalomig ismert sablonos zsidó figura helyett egyenes tartású, szikár, kemény, robosztus férfit mutatva meg. Kár, hogy a kettejük konfliktusa, az egyik elvarratlan szála a darabnak. Nem tudjuk meg az apa-fiú ellentét, gyűlölet eredetét és végső kimenetelét.
Ledvánczky Zoltán és Tompa Ádám a két reménytelenségbe, kilátástalanságba, alkoholba süllyedt falusi fiatalember tehetetlenségét, lehetetlenségét mutatja meg.

A főszerepet Platonovot Orosz Ákos alakítja. Ebben az alakításban összeolvad a vidéki fiú mindent feladó reménytelensége, kamaszos humora, életidegensége, a neki felkínálkozó nőket gátlás nélkül elfogadó és tönkretevő férfi cinizmusa, világfájdalmát alkoholba fojtó céltalansága, majd végül értelmetlen életére értelmetlenül pontot tevő halála.

A nézők közelsége, bevonása a játékba a darab elején, a színészek kiszólásai, a szűk játéktér, Balázs Zoltán rendezése - ahogy az, tőle várható volt-, szerencsére megmenti az előadást a Csehov darabokban mifelénk szokásos szenvelgéstől, hamis pátosztól és szentimentalizmustól.

Talán valamivel több humor és kissé rövidebb szöveg még élvezhetőbbé tenné ezt az emberi biliárdjátékot.

Gold György, Szabadidő Magazin, 2010

Letisztult formakultúrájú, világos gondolatvezetésű, formátumos Csehov-értelmezést van szerencsénk látni.

Pőrére csupaszított, mégis artisztikus, a dráma lényegére redukált előadásban mutatta be a Maladype társulata Csehov remekét. Elnézve a sallangmentes, egyszerű eszközökkel operáló produkciót, hallgatva a szereplők tisztán hangzó beszédét, legelőbb az járt az eszemben, mennyire modern is ez a színmű, s nemcsak a nyelvhasználata, a világképe, hanem az emberábrázolása, az élethelyzetei, egyszóval mindaz, ami vitathatatlanul ma is alkalmassá teszi kortárs tartalmak közvetítésére.

Balázs Zoltán egy biliárdasztal köré, fölé, s annak felragyogó, majd fakuló erejű fénykörébe szervezte a játékot. Négy oldalról üljük körbe a színteret, a színészek az első sorban, a nézők között foglalnak helyet, s onnét lépnek be a jelenetekbe. Van az egész produkciónak egyfajta könnyed, frivol, játékos, fiatalos és meditatív fílingje, mintha nem is Csehov gyilkos párbeszédei és szótirádái hangoznának föl a szereplők ajkán. Elég sokat foglalatoskodnak a játékosok a Csehov-textusok közé illesztett biliárdmenetekkel, a színes golyók számozásával, elhelyezésével, a lökések technikájával, ami majdnem mindig elsőrangú humorforrás, s az irónia eszköze. A ragyogó lámpafüzérrel megvilágított méretes biliárdasztal pedig maga a játék színtere; rohangásznak körülötte, lépkednek, dulakodnak rajta, s dramaturgiailag kitüntetett helyeken gyakorta döntik rá a nőket a férfiak (vagy fordítva). Elég sok, erotikusan átfűtött jelenetsor pereg a világos posztóval fedett asztalon, heves szerelmi szcénák is zajlanak, és sokszor fonódnak össze érzéki, kitartott csókban a párok. A könnyed és folytonos játszadozás a biliárdasztal körül, s valamennyi darabbeli helyszín és jelenet koncentrálása erre a felfokozott drámaiságú térre kiváló lehetőséget ad a rendezőnek arra, hogy létrehozza a játék tiszta és egynemű gondolati közegét. Nincsenek zavaró mellékzöngék és mellékkörülmények: az alapelemeire redukált dráma szólal meg, s a meztelenre vetkeztetett jellemeket látjuk, amint föltárulkoznak, egymásnak feszülnek. Balázs Zoltán végtelenül szikárrá csupaszította a játékot, sok szereplőt, jelenetet elhagyott vagy összevont. S alaposan „ráterhelt" színészei játékára, többek között azzal, hogy roppantul dísztelen, ám intenzív játékmódot követelt meg tőlük. Az előadásban nincsenek a hagyományos értelemben vett „alakítások": a játékosok keresetlen egyszerűséggel élik figuráikat, s jószerével úgy mondják szövegeiket, mintha civilek hétköznapi beszédét hallanánk. A Maladype szívós kitartással folytatott művészi kísérletezése és a korábbi előadásaikban is gyakran látott játéktréningje maximálisan gyümölcsözőnek bizonyult e produkcióban. Letisztult formakultúrájú, világos gondolatvezetésű, formátumos Csehov-értelmezést van szerencsénk látni.

Fiatal, dinamikus színészcsapat viszi sikerre az előadást. Nemcsak nagy erőbedobással, de láthatóan élvezettel merülnek alá szenvedélyeik labirintusába. A nyitóképekben szinte felelőtlen derűvel viháncolnak és vadulnak. Harsányak. Önfeledtek. Vadak. Belemenősek. Aztán lassan kezdik adagolni figuráik sötétebb színeit. Első közülük a címszerepet adó Orosz Ákos robbanékony Platonovja. Nem mélabús értelmiségi: masszív erőtolulás, színtiszta energiabomba. Szögletesen ironikus. Nyeglén groteszk. Szelíd fiúarca mögött tagolatlan, nyers indulatok dúlnak. Apránként fonja körbe valami édeskés, burjánzó szövevény. Sodródik, menekül; lassan veszíti el önmagát. Orosz súlyos Platonovja végül szobormereven áll a dúlt harci terepen, dákókkal cövekelték körbe a végtagjait, s úgy dől el, mint egy felrobbantott, lassan leomló épület. Nincs csattanó pisztolylövés, a test és a lélek valahogy szétszálazódik; szétmállik, megsemmisül. Ligeti Kovács Judit nagyszívű Anna Petrovnája féktelen és rutinos szerelmi játékos. Magához ölelné a fél világot, kitartóan munkálkodik Platonov megszerzéséért. Megalázkodik, ha kell, s könnyedén vedli le asszonyi méltóságát. Az elcsavart fejű, megszédült Szofját Fátyol Kamilla játssza, érzékletesen. Valósággal belemerevedik Platonov birtoklásába: egyre öntudatosabb lesz, lábaival hangosan doboló, fennhéjázó nő válik belőle, hogy annál csúfondárosabb legyen bukása. Páll Zsolt délceg tartású, önérzetes Abram Vengerovicsot formál, aki mindig pontosan tudja, meddig terjed a mozgástere. Aztán kőkeményen benyújtja a számlát. Fiát, Iszakot lendületesen és szenvedélyesen adja Faragó Zénó. Mikor összecsapnak Platonovval, mereven áll egymással szemközt a két férfi az asztal magasában (s az akarnok Iszak ajkán hangzanak el a szereplők sorából kiiktatott Oszip halálos fenyegetései). A Platonov butácska, jószívű feleségét adó Tankó Erika Szásája maga a megtestesült alázat: ez az érzékeny nő mindenestől alárendeli magát urának. Míg Szofja és Platonov vad szerelmi duettje bonyolódik a biliárdasztalon, az asszony óvatosan körbe-körbe egyensúlyoz az asztal peremén. Ahogy beszól férjének, az egyszerre mulatságos és dermesztően groteszk. A gunyoros Platonov élceitől szenvedő Grekovát, a csúnya lányt a színpadon rég látott bájos Kerekes Vica játssza illúziót keltően: öntudatos fiatal nőként, revánsra készülve, de a férfi vonzásától végül nem szabadulva. Tompa Ádám tüzesen lobogó Trileckije a játék galvanizátora és olykori rezonőre, Lendváczky Zoltán megcsalt Vojnyicevjének arcéle haloványabb.

Az előadást végig erős kézzel tartja egyben a rendező; az apróbb ritmushibák a későbbi előadásokban korrigálhatók. Bár a színlap nem tüntet föl fordítót, a jócskán átgyúrt-átszabott szöveg vélhetőleg Elbert János fordítása alapján készült. A kortársi viseletektől csak árnyalatnyira elemelt jelmezek Molnár Bea munkáját dicsérik.

Kovács Dezső, szinhaz.net, 2010

Kellemes meglepetéssel ért véget az idei Budapesti Őszi Fesztivál – Balázs Zoltán Csehov Platonov című előadását mutatta be saját társulatával a Maladype Színházban. Intellektuálisan hatásos és érzelmileg éles előadást láttunk, amely némi kockázattal egyensúlyoz a komédia és tragédia között, éppen úgy, ahogy egy biliárdasztal peremén az alvajáró Szása egyensúlyoz. Azon az asztalon, ahol donjuani kalandozásait éli csapodár férje.

Balázs Zoltán néhány évvel ezelőtt valóssággal berobbant intellektuálisan igényes előadásaival a rendezői szakmába. Akkor még előadásainak színvonala messze meghaladta színészei képességeit. Ma azt látjuk, hogy fiatal színészei érettek és lenyűgözőek, a rendező pedig kifinomultabb és nagyobb mesterségbeli tudással dolgozik. Még mindig előszeretettel használja az egyszerű geometriai megoldásokat: a cselekvést a biliárd játék köré összpontosítja, egy biliárdasztal másolata határozza meg négyszög alakú színpadi terét. Ebből a parányi játéktérből a rendező a maximális lehetőségeket hozza ki. Még mindig szereti a pontos lélektani ábrázolást (a francia Eric Rohmer-féle példázatokhoz hasonlót), ugyanakkor tudja, hogy a játékban a kockázat és a véletlen lehetősége is benne van - a színészei valóban biliárdoznak.

A nézők örömmel nézik a játékukat és teszik meg a fogadásaikat. Talán itt az ideje, hogy fogadjanak rájuk a nemzetközi fesztiválok vezetői is.

Natalia Jakubova, Nezavisimaya Gazeta, 2010

Ha Csehov első, sokáig elveszettnek hitt darabját, melyet tizenkilenc évesen írt, teljes egészében előadnák, csaknem tíz óra lenne a játékidő. Ilyen vakmerőségre még senki nem vállalkozott, de ha Kovalik Balázs képes volt a Mozart maratonra, három Mozart opera ugyanazon nap egymás utáni előadására, akkor Balázs Zoltán a Maladype Színházzal lehet, hogy képes lenne egy Platonov maratonra.

Az a röpke három és fél óra, amit a Budapesti Őszi Fesztivál keretében, a Thália Színház Arizóna Stúdiójában most bemutattak belőle, meglehetősen bíztató. Éreztetik a darab sokszálúságát, élvezetesen szertelen polifóniáját, zabolátlanságát. Nem szép, lekerekített, szenvelgően könnyes-bús Csehovot látunk. Sok tekintetben kiszámíthatatlant. Amit az is elősegít, hogy Molnár Bea jókora billiárd asztalt tervezett az általunk körbeült játéktér közepére. Platonov hazárdírozva, pillanatnyi hangulattól is vezérelve, meg zsigeri ösztönöktől is, szinte végig lökdösi a golyókat. Ahogy a környezete is szerencsejátékot folytat az életével, és ebben az esetben a billiárddal is. A színészek, akik például annyira rögtönzésre épülő előadáson edződve, mint az egy-egy jelenetet akár négyféleképpen is előadó Leonce és Léna, jó improvizációs készséggel lereagálják, hogyan sikerült lökniük a dákóval, a szöveghez passzítva a váratlan helyzeteket. Magabiztosnak látszani akaró alak például összerezzen, amikor totálisan mellé lő, miközben folytatja fellengzős mondatait. Látható összeomlás előtt célba találó golyóbis lehet pillanatnyilag erőt adó momentum. Versenyizgalma lesz a játéknak, a billiárd növeli a kiszámíthatatlanságát, miközben persze tudjuk, hogy a Csehov által ábrázolt emberek nem a boldog révbe érés felé haladnak.

Magyarországon a leglegendásabb Platonov előadás az Ascher Tamás által a Katona József Színházban rendezett Platonov, Balkay Gézával a címszerepben. Ő szinte maga volt az a vonzó-taszító önsorsrontó, az a karizmatikus ön- és környezetére veszélyes, saját képességei alatt maradó ember, akit játszott. De ebben a szerepben, amit mondhatni, hogy vérre menően alakított, vagy talán jobb kifejezés, hogy élt meg, nagyon is kifutotta a formáját. Orosz Ákos játékosabb nála. Kicsit kívülről nézi a figurát. Ha úgy tetszik, hazárdírozik vele. Már-már vásári elemeket, széles karmozdulatokat, erős mimikát használ, villanásnyi idő alatt más-más hangulatra vált, nemcsak a környezetével bolondozik, hanem velünk, nézőkkel is, majd amikor rájön arra, amit egyébként valószínűleg a kezdetektől sejt, hogy nem babra megy a játék, a legtragikusabb szituációkban is igyekszik ökörködni, mint Mercutio a Rómeó és Júliában.

Bár nyilvánvalóan sok munka van a produkcióban, a játékstílusból adódik, hogy nem egyenletes az összességében nagyon inspirálóan izgalmas előadás. Vannak elnyúló szituációk, leülő jelenetrészek, akad néhány álmosító momentum. Hogy aztán újra fölvillanyozódjak, a szereplők is megint erőre kapjanak, és talán társaikat, vagy akár magukat is meglepő momentumokkal rukkoljanak elő. Ligeti Kovács Judit, Lendváczky Zoltán, Fátyol Kamilla, Tompa Ádám, Kerekes Vica, Páll Zsolt, Faragó Zénó, Tankó Erika nem rutinból dolgozó szériajátékosok. A színház lehetőségei mellett saját lehetőségeiket is kutatják. Törekszenek a váratlanra. Ez teszi általában Balázs Zoltán munkáit érdekessé. Fantázia párosul alkotókedvvel. A Platonov előadása feltehetően mind jobban összecsiszolódik, beérik majd, mint a jó bor...

Bóta Gábor, Népszava, 2010

Két lábon járó, jól kifejlett, alaposan működtetett színészi tanulmánymunkák élnek és játszanak egy billiárdasztalon, szó szerint, vagy éppen csak a golyókat lökdösve, a Maladype Színház Platonovjában. Hogy tulajdonképpen mit keres az a biliárdasztal a színpad közepén, arra sokkal könnyebb válaszolni, mint arra, hogy mi működteti ezt az előadást. Pedig szemmel láthatólag valami nagyon hajtja a színészeket, akik pedig minket igyekeznek hajtani. De hová?

Nyikolaj Ivanovics Trileckij golyókat lökdösve várja, hogy helyet foglaljunk a színpad körüli nézőtéren, hogy aztán elindulhasson a valódi játék. A többiek fokozatosan, a nézőtérről csatlakoznak be az eseményekbe, újabb és újabb meccseket indítva el, mind az asztalon, mind egymás között. A komplett egy éjszakás kavalkád, és a másnapi események is itt játszódnak, ez a kis játéktermi rész Anna Petrovna Vojnyiceva háza, ez a kert, a nappali, a hálószoba, ez minden. Itt ütik fel a fejüket Platonov kiprovokált nézeteltérései, itt hódítja meg az összes, házban tartózkodó nő szívét, itt kell felcseperednie Szergej Pavlovics Vojnyicevnek, és itt kell összevesznie, majd kibékülnie Iszak Abramovics Vengerovicsnak apjával, Abrammal. Azonban a véget nem érő számítások, szerepjátékok, csábítások, cselszövések, aljaskodások, komplexusok egyáltalán nem tudnak a maguk csodálatra méltó hátborzongatásukban felszínre törni, csak hömpölyögnek és hömpölyögnek a színpadon.

Pedig a színészek szemmel láthatólag és érezhetően nagyon mélyen, egyszersmind biztos kapaszkodók közepette léteznek szerepeikben. A lendületes, néhol túlzónak, kapkodónak ható kezdést később minden alakítás megindokolja és fokozatosan tisztítja le. Orosz Ákos szájából, mozdulataiból és nézéseiből Platonov minden megszólalása szó szerint értendő, nem létezik betű Csehov színművében, amit ne lehetne megtalálni ebben az alakításban. Orosz játékában Platonov szenvedélyes, indulatos, számító és elesett egyszerre, ő tényleg minden nőbe őszintén szeret bele, tényleg szívből képes szerelmet vallani, az már más kérdés, hogy nála a szerelem alatt a szexet kell érteni. Ugyanakkor pontosan ismeri önmagát is, pontosan tudja, hogy mikor mi fog következni, hogy melyik nővel mit fog tenni. Lendváczky Zoltán Szergejként egy komplett felnőtté válást játszik végig, a kezdeti naiv, gyerekesen játékos és energikus gesztusokat egyik pillanatról a másikra, remek dramaturgiai érzékkel fordítja át a kiüresedett, kiábrándult, a kudarcok alatt felnövő férfi világlátásába. Alakításában a legszemléletesebb, ahogyan a kezdeti idióta, de mindvégig szellemes humorelemeket és játékokat egyszerre csak eltünteti a figurából, és egyik pillanatról a másikra csak az összetörtség marad a helyén.

Faragó Zénó igen letisztultan és kevés gesztussal fejti ki Iszak alakját; lágy hangsúlyai ugyanúgy kifejezőek, ha erkölcshuszárról, és ha hatalomtól megrészegült, kegyetlen vagyonosról van szó. Ligeti Kovács Judit Annája elfojtott érzésekkel eltömített, vágyakkal telt, de uralkodó nő. Tankó Erika Szásája az igazi értő és szerető feleséget testesíti meg, maga a két lábon járó, életre szóló társ, aki csak a megaláztatást nem tudja elviselni. Míg Anna gesztusai szinte robbannak, amikor kettesben marad Platonovval, addig Szása végig higgadt és kiegyensúlyozott, ellentétben Fátyol Kamilla Szofjájával, aki azonnal görcsbe rándul a férfi láttán. És bár Fátyol alakítása kezdetben nagyon merevnek tűnik, amint megmutatja karaktere sablonos, szinte kitalált érzelmek mentén létező velejét, azonnal indokolttá tesz minden tévelygést. Kerekes Vica Marjája szenvedély és kimértség között ingadozik, a színésznő szinte az egyik pillanatról a másikra vált a teljes elborulás és könnyezés után a szigorú szabály közé szorított érzéketlenségbe. Ugyanúgy játszik szerepével, ahogyan az Platonovval. Tompa Ádámnak szinte csak egy felvonásnyi idő jut Nyikolaj kibontására, mivel a másodikat szinte végig egy széken ülve tölti, de ennyi idő alatt is képes kibontani a még éretlen, de véresen komoly poénokat gyártó férfit. Páll Zsolt Abramja maga a letisztult hivatalosság és kimértség, csak hangoztatja a konzervatív elveket, valójában azonban ugyanolyan számítás és kicsinyesség bújik meg mögötte, mint fiában.

A billiárdasztal egy jó ötlet, hűen fejezi ki azt, a viszonyokat ide-oda lökdöső játékot, ami a színpadon zajlik, de ahogy képes erre az első pillanatban, ugyanúgy képes rá az utolsóban is. A kettő között pedig semmi változás nem történik. Pusztán annyi, hogy néha koponyává, néha pénzzé, néha rózsává válnak a golyók – lehetne sorolni a végtelenségig, hiszen mindent ez a kis asztal jelent. De ez a végtelen sorolás mindenképpen véget ér még az izgalmasság előtt, mert ugyan az ötletek ímmel-ámmal jönnek, de egyrészt nem képesek változatossá tenni az előadást, másrészt pedig minimális mivoltuk ellenére szétszórtak és rendszertelenek. Molnár Bea ugyanolyan fekete-bézs színűre festi a billiárdasztalt, mint a stílusosan korhű jelmezeket, ez a színtelenség pedig egyáltalán nem képes elfeledtetni az átvitt értelemben vett színtelenséget – igaz, nem is dolga ez.

Mert nem a látvánnyal kéne izgalmassá tenni a produkciót, hanem olyan szervezési kifejezőelemekkel és ötletes sűrítéssel, amit Balázs Zoltán rendező szívesen elkerült. Góczán Judit dramaturggal a maga érintetlen egészében állították színpadra a Platonovot. Hiszen bár minden viszony a maga teljes egészében értelmezve van minden nézőpontból, de pont emiatt a túlértelmezettség miatt nincs értelmezve egy nézőpontból, ahonnan a többi indokolt, megérthető és világos lenne. Hiába a színészek energikus munkája, hiába smárol végig minden nőt Platonov, hiába fetrengi végig velük a biliárdasztalt, és hiába veti fel még a homoszexualitás lehetőségét is. A két lábon járó drámakötetek bár életszerűek, de olyannyira magabiztosak és valójában tét nélküliek, hogy azok, az előadás minden fizikai közelsége ellenére fényévnyi távolságra vannak a nézőktől. Csak zajlik a végtelenre nyúlt udvarlás, aljaskodás, csókolózás – de hogy miért?

Nyulassy Attila, 7óra7, 2010