Színek, számok, a gömb tökéletes mértani teste tizenhat változatban: a biliárdasztal, a golyók, a játék tartalmasan sokféle, de közelebbről meg nem határozott szimbolikát rejt. A Thália Színház Arizona Stúdiójában az asztal masszívan helytáll, amíg bírja funkcióváltásokkal, jelentéssel. Három és fél óra neki is sok.

A Maladype Színház legfrissebb választása Anton Pavlovics Csehov legkorábban (még húszéves kora előtt) kezdett, be nem fejezett és végleges címet nem nyert, sokáig elveszettnek hitt színműve, mely a szabad rekonstrukció örömét is megadja a rendező számára. Balázs Zoltán életképes, a kallódó fiatal – vagy fiatallá tett – figurákra koncentráló változatot készített (dramaturg: Góczán Judit). Ha már két szereplő neve is Vengerovics (,magyar’), egy kicsit magyarított az általános érvényű darabon, bár sem a szinte Csehov-kortárs Babits Mihály Fekete ország című versének „Feketegolyó-országként” való citálása, sem Mai Manó nevének a Tháliában lokálisan érthető (és Csehov A manója folytán is dekódolható) applikálása nem a legszerencsésebb. A szövegnek rá kell simulnia a szabályosan vagy szabálytalanul, ügyesen vagy ügyetlenül folytatott biliárdjátszmák véletlenjeire. A golyók kiszámíthatatlan gurulása persze korrigálható ügyes szavakkal, találó rögtönzésekkel, mégis különösen eleinte a mérkőzések változékony izgalma és véletlenszerű derűje szűrődik a replikákba. Az asztal (felette a fényforrás izzói a Fibonacci-sort idézik – a hosszú oldalakon huszonegy-huszonegy, a rövideken tizenhárom-tizenhárom villanykörte) az övező mezsgyékkel együtt: hadszíntér, ring, melybe az egymással és főképp a címszereplővel zöldágra vergődni nem tudó alakok csatározása kivetül (díszlet- és jelmeztervező: Molnár Bea).

A játékterep bármi lehet, étkezés asztalától szerelmi gyürkőzés fekhelyéig. Ugyanígy a dákó (ha kell, fegyver), a kréta (egyszer gyufásdoboz), bármelyik golyó (pénzérme, levél, duplázva okuláré), a golyók összessége (tűzijáték), a posztó, a hat zseb, minden elmaradt vagy létrejött lökés, ütközés, golyóállítás jelképessé válik. Rendre elhangozhat a kérdés: „Mi a terved?”, s a megszólított, kitérve sorsa csapdáinak, tévhiteinek, csalódásainak, eldöntetlenségeinek szorongatása elől, csehovi humorral ilyesmit felelhet: lila teli négyes a bal sarokba, sárga csíkos kilences a középsőbe. Aztán vagy bemegy, vagy nem. Karamboloznak a golyók, dőlnek be a tervezetlen, rosszul tervezett, hazugságba ágyazott, füstbe ment életek. Érezhető, hogy a kezdeti kedélyesség előbb-utóbb eldurvul, kivetkőznek magukból a helyüket, boldogságukat nem lelők.

Hosszú tél után, még a hideg, a hó, a fagy színeiben – fehér, szürke, fekete, barna öltözékben – verődnek össze a nagyjából egyenrangú (anti)hősök. A magát ezúttal huszonöt évesnek mondó, az egyetem félbehagyását követően vidéki tanítónak szegődött Platonov, a „Don Juan és papucshős” környezetében valamennyi nőt (ebben a változatban a feleségét és három másikat) ujja köré csavarja. Hitegeti, dédelgeti, megalázza, extázisba vagy halálba kergeti őket, tényleges cél és vágy nélkül. A férfiak (számuk most négy) szándékainak, támadásainak és védekezéseinek gyújtópontjába is Platonov kerül. Az örökös konfliktusok, a végül visszaverhetetlen lelkifurdalás, az ideátlan létszemlélet elől a főszereplő öngyilkosságba menekül. Minden még élő figurának van oka, hogy dákót szegezzen az asztalon álló Platonov testének (egyet, pisztolyként, a homlokának). Nagyszerű kép: gyilkosságként megy végbe az öngyilkosság.

Korántsem nagyszerű, hogy e furcsa emberszobrot le is kell bontani, a támasztó dákókat visszaszedegetni, hogy a halott összeessen a biliárdgolyók közt, s még szentenciákat is lehessen mondani felette a sötétben. Az asztal az idő múlásával sokszor már nem játszótárs, tértagoló szimbolikus kellék, hanem behemót akadály. A peremén való egyensúlyozás és egyéb mutatványok mesterkéltek. A biliárd-jelrendszer helyettesítése, elhagyása is gondokat okoz. Ha a gyakori részegséget ivás nélkül elegendő szavakkal tudatni, a posztóra borulva jelzetten kiélni, egy hirtelen előkerülő szájharmonika futamai nehezen keltik a borivás képzetét. Valószínű, hogy sokkal rövidebb, ökonomikusabb drámaszöveg kevésbé terelné a figyelmet a jól megtalált centrális tárgy nem törvényszerű elnehezedésére.

A színészek odaadó partnerei az alapos elemzést végző, sokat követelő, a premierre az interpretációval még nem egészen kész, a textussal szemben engedékeny rendezőnek, bár játékuk intenzitása egyelőre szeszélyesen, foltokban nyilvánul meg. Néha úrrá lesz az üresség a termen. Iszak Abramovics tekintete épp nem csillogó, Szofja Jegorovna egyáltalán nem lusta és pipiskedő, hiába mondják. A sok erőltetett mozgás, az olykor túlkoreografáltan, kimérten lapos térkezelés büntető körökre készteti a (passzív perceikben a nézők mellett, az első sorban helyet foglaló) játszókat.

A női kar teljesítménye egyenletesebb a férfiakénál. Ligeti Kovács Judit árnyalatok nélküli, bedaráló nyomatékkal ismétli az akaratos, de akaratának érvényt szerezni a többiekhez hasonlóan nem képes özvegy, Vojnyiceva szavait, Tankó Erika érzékletesen, légiesen mintázza az érzelmi vereségébe, megcsalatottságába végzetesen beleőrülő Szása lelki szétesését, Fátyol Kamilla Szofjája önbecsapás árán is elhihetően lopja vissza a Platonovval közös múltat, Kerekes Vica m. v. tanácstalanság keltette visszafogott egzaltációval jellemzi Marját. Páll Zsolt (Vengerovics) kopogó beszéde, szárazsága nem mindig bizonyul elegendőnek a zsidó pénzember sokáig rendíthetetlen, bánat marta magabiztosságához, Tompa Ádám túlfűtöttsége sem a kölcsönökre kárhoztatott Trileckij orvos karakteréhez. Faragó Zénó kevéssé tagolt alakítása nem fejti fel, az utált apján élősködő Iszak miért úgy érkezik és miért úgy távozik, ahogyan, s Lendváczky Zoltán Szergeje is ki-kifakul.

Orosz Ákos kamaszos-kópés Platonovja még cinizmussal olajozott eszét is zsigerből járatja. A hol brahista, hol sodródó önsorsrontás, a mások mindennapjait, egész jövőjét aláásó aszociális, immorális aknamunka ellenére előtűnik Platonov relatív kivételessége, az Ivanov főalakja felé is mutató tragikus énje. A részleteiben Csehov által sem egészen megokolt emberi csődre egyrészt a környezetét is megfertőző felelőtlen bohóckodást, másrészt fel-felparázsló ítélőerejének az elszalasztott, elszaladt közelmúltat felmérő keservét kínálja magyarázatul. Orosz alkalmas arra, hogy a másik nyolc személyt maga köré rántsa, állandó izgalomban, ellenkezésben, vonzódásban-taszulásban tartsa.

A Maladype rokonszenves, igényes vállalkozása – a társulat legtöbb produkciójához hasonlóan – bizonyára folyamatos munkában, rendezői és színészi önkritikában csiszolódik majd tovább.

Tarján Tamás, Kultúra.hu, 2010

A Csehov-dráma a magyar színpadokon

Az első magyar Platonovo(ka)t Horváth Jenő rendezte, az első nagy siker(eke)t Horvai István érte el a darabbal. Talán mindmáig a legjobb előadást Ascher Tamás rendezte belőle. De érdemes emlékezni Fodor Tamás, Telihay Péter, Rusznyák Gábor, illetve Ivo Krobot és Jurij Kordonszkij, majd Alföldi Róbert és Szász János rendezéseit is. És közben a számos remek színészi alakításra is emlékezhetünk – akár a címszerepben, akár a többi hasonlóképp izgalmas figurában.

Horváth Jenő és Horvai István Platonovjai

Mivel a Platonov eredeti formájában játszhatatlan - a majd' 200 oldalas terjedelme és első felében kuszán szerteágazó motívuma miatt -, ezért minden bemutató a darab egy-egy (többnyire az adott előadásra készített) változatából indul ki. Ez nemcsak a szöveg rövidítését jelenti, hanem szereplők kihagyását, szerepösszevonásokat, néha jelenetek átcsoportosítását is. Márcsak ezért is különbözik minden újabb Platonov-bemutató. Meg azért is, mert közben változik a Csehov hősök megítélése, illetve az a színházi nyelvi is, amely mindezt kortárs élményként próbálja közvetíteni.

Először Magyarországon 1963-ban mutatták be a darabot Egerben Platonov szerelmei címmel (Spányik Éva, Szabó Ottó, Bürös Gyöngyi főszereplésével) Horváth Jenő rendezésében. Ugyanő (és ugyanezzel a címmel) 1967-ben tév éjátékot is rendezett a műből. (Platonov: Darvas Iván, Vojnyiceva: Bara Margit, Szofja: Tordai Teri). Horváth Jenő 1980-ban Szolnokon is színre vitte a művet (Téri Sándor, Bordán Irén, Ivánka Csaba főszereplésével).

A Platonov magyarországi népszerűségéhez nagyban hozzájárult az, hogy Nyikita Mihalkov 1977-ben elkészítette az Etűdök gépzongorára című filmet, amely nagyrészt a Platonov szereplőire, helyzeteire, motívumaira épül. A filmet 1978-ban a magyar mozik is bemutatták és értelmiségi körökben kultikus népszerűségre tett szert. „Az Etűdök gépzongorára (a cím magyarul pontatlan, oroszul Befejezetlen darab gépzongorára) Csehov novelláiból és Platonov című korai színművéből készült..." – írta a filmről Spiró György –

„Csupa nagyszerű színész, akik valamennyien tudják, hogy a Csehov-alakok személyes igazsága korlátozott érvényű, egyszerre tragikusak és nevetségesek, s e tudásukat a realista hagyománynak megfelelően kikacsintgatás, illusztrálás, lábjegyzetelés nélkül képesek megjeleníteni. Csupa félresiklott élet, megvalósítatlan törekvés...Valaminek a hiányáról szól a film, a Kaljagin által alakított Platonov, a hajdan szépreményű szerelmesből középszerű tanítóvá hízott értelmiségi megöregedéséről és reményvesztéséről, miközben minden szereplő sorsa az övét variálja. De hogy e veszteségnek mi az oka, az a filmből, a Csehov-dramaturgia szabályai szerint, nem derülhet ki, sőt, itt a kérdés feltevése is értelmetlen. A zárókép tovább relativizálja az egyébként mindvégig jelenidejű történetet. A fényképezés mellett a historizálásnak ez a másik fogása a filmben, amely a távolságot a címben is kiemelt gépzongora (a technika) fogadtatásának ironikus bemutatásával is megteremtette már egyszer. Többszörösen idézőjeles tehát mindaz, amit látunk, állandóan új és új szempontból látjuk ugyanazt, s ez a dinamizmus a lassú, naturalisztikus játékmódnak hallatlanul feszült, tökéletes ritmust kölcsönöz."

Ugyanebben az időben állította Horvai István színpadra a Platonovot. Először 1978-ban a főiskolán Dörner György, Jakab Csaba, , Bán János, Frajt Edit, Kovács Krisztina, Görbe Nóra főszereplésével. Az 1978-as, „fergeteges sikerű főiskolai előadás"-t így idézte fel a Színház című folyóirat: „Színpad nélküli szobában ültek olyan szoros testközelben a nézők és a szereplők, hogy a játék közben szinte integrálódtak: aki beszélt, cselekedett, csak egy volt a jelenlevők közül, valami esetleges kiválasztódás alapján szólalt meg éppen ő, s nem a mellette helyet foglaló néző. Következésképpen az elhangzó szóért, az elkövetett mozdulatért érzett felelősség is közös volt: a publikum nem hessegethette cl magától egykönnyen Platonov jelenvalóságát."

Horvai főiskolai rendezésének különlegessége volt, hogy az egyik változatban Dörner György játszotta Platonovot, Jakab Csaba Vojnyicevet, a másik változatban viszont szerepet cseréltek, hasonlóképp történ ez Szofja és Grekova szerepe esetében is, amelyet Kovács Krisztina és Görbe Nóra játszott felváltva. Anna Petrova szerepében pedig hol Frajt Edit, hol Pataki Erzésbet volt látható. Így lényegében két különböző felfogású előadás született, annak ellenére, hogy a többi szerep állandó volt. (Trileckij: Gáspár Sándor; Izsák: Bán János, Oszip: Földi László,. Szása: Leviczky Klára, Kátya: Pap Vera.) „Különös feszültséget adott a produkciónak, hogy a fiatalok nem feltétlenül lenyesegetni akarták a vadhajtásokat, hanem jókora élvezettel vetették rájuk magukat, és belőlük csiholtak ki eszelősen vehemens előadást. Megrendítő volt, hogy már ilyen ifjan mennyire átélték a totális reménytelenséget" – emlékezett vissza az előadásra Bóta Gábor.

1981 áprilisában Horvai a Pesti Színházban is megrendezte a Platonovot. „Magyar színpadokon Horvai István kezdte a legkövetkezetesebben újrarajzolni Csehov-képünket" – írta a bemutató kapcsán Mészáros Tamás. „Már Ványa bácsijából, Három nővéréből is elhagyta a kötelező »pasztellességet« és fáradt melankóliát, majd a Cseresznyéskertben jutott a legtovább egy kemény – bárha helyenként kissé »sarkosan« becketti felfogás felé. A Platonov bemutatója most a Pesti Színházban méltó betetőzése ennek a sorozatnak – s hadd szögezzem le mindjárt a magam véleményét: mestermunka. Ez az előadás-alkotás az utóbbi évtized kevés olyan produkciója közé sorolandó, amelyek valóban előrébb vitték a hazai színjátszást."

„Régen született Magyarországon ilyen egységes, dinamikus előadás" – vélekedett Balogh Tibor, kiemelve a szerepértelmezések összetettségét és az együttes színészi játékot. „Az előadás nagyszerű színészi munkával valósul meg" – írta Morvay István. „Felsőfokú jelzőkkel kellene egyenként minősíteni minden alakítást. Ennek a szereposztásnak egyszerűen nincs gyenge pontja. [Szása: Halász Judit; Trileckij: Tordy Géza; Anna: Szegedi Erika; Vojnyicev: Lukács Sándor; Szofja: Béres Ilona; Grekova: Venczel Vera.] Tahi Tóth László Platonovja a teljes azonosulás magasiskolája. A színész ennek a gazdag jellemnek egyetlen vonásával sem marad adósunk, és úgy hasonítja karakterét saját alkatához, hogy minden felhördülését, minden kaszáló mozdulatát hitelesnek érezzük."

Balogh Tibor azt írja, hogy „Tahi Tóth László szerepformálása – Horvai páratlanul érzékeny és értő színészvezetése révén – megteremti azt a varázslatot, hogy e jellegzetesen orosz, jellegzetesen magyar, jellegzetesen közép-európai, jellegzetesen XIX. századi s ugyanakkor jellegzetesen mai figurát a maga teljes összetettségében tudja megmintázni. Amikor hirtelen elhal a zene, s ő fölébred, ócska köntösében olyan lompossággal vackolódik elő, mint Oblomov, de a zene emléke és szemének egy-egy villanása rögtön Viszockijt is fölidézi bennünk. Amikor provokál, leleplez, fantommáglyákat gyújtogatva tehetségéből ég porig, olyan fölénytudattal szól, mint Csackij, s olyan agresszivitással, mint Bazarov, ám legjobban mégis a Házmestersirató Herceg Pistájára emlékeztet." (Csurka István Házmestersiratóját 1978 decemberében mutatták be a Vígszínházban Horvai rendezésében.)

Horvai Platonovja az 1980-81-es évad legjobb előadásának választották a színházi kritikusok. (De a díjátadásra nem került sor, mivel a kultúrpolitika irányítói megtiltották, hogy Kornis Mihály Hallelujáját a legjobb drámaként díjazzák abban az évben, így a kritikusok úgy döntöttek, hogy egyik díjat sem adják át. A Platonov is csak 1988 decemberében kapta meg a színikritikusok díját.)

1989-ben került újra magyar színpadra a Platonov: Szatmárnémetiben Kovács Levente rendezte. (Platonov: Czintos József, a felesége: Földes Kati, a tábornokné: Méhes Kati, Vojnyicev: Parászka Miklós.)

Ascher Tamás rendezése

1990 májusában mutatta be a Katona József Színház – előbb Párizsban, majd Budapesten – Acher Tamás rendezését. A Platonov a Katona első nagy korszakát méltó módon lezáró nagyszerű előadás volt. (Platonov: Balkay Géza, a tábornokné: Básti Juli, Szofja: Udvaros Dorottya, Vojnyicev: Blaskó Péter, Trileckij: Máté Gábor.)

„Ez nem politikai színház, ez nem egy politizáló előadás. Ez csak rólunk szól, szívbe markoló őszinteséggel, megrendítően, és annyi kegyetlenséggel és iróniával, amennyit megérdemlünk" – írta róla Szántó Judit. Majd Horvai rendezésével is összevetette a produkciót: „Ascher egészen mást mond Horvaihoz (és alighanem minden eddigi Platonovokhoz) képest. Az idősebb mester volt az optimistább, vagyis a Platonovhoz szigorúbb. Ő mintegy kívülről tudta nézni és megítélni Platonovot, a mai magyar értelmiség Platonovjait, akiknek szerinte módjuk lett volna értelmesebben élni, képességeikkel a maguk és a köz javára jobban gazdálkodni. A meglőtt Platonov végül maga mond ítéletet önmaga fölött, amikor letörli nevét a fekete tábláról: nem érdemel még egy krétafirkányi halhatatlanságot sem. Ascher egyszerre nézi hősét kívülről és belülről, s a Libérationnak adott interjújában az elveszett lelkű embereknek emelt emlékműről beszél.

Csehov mondatja hősével: ... megöltem ezt a két ártatlan, gyönge nőt.. Nem is sajnálnám, ha valahogy másképp öltem volna meg őket, vad szenvedéllyel, mint a spanyolok... De így... ilyen ostobán, orosz módra..." Öt perc van még ekkor hátra a darabból és Platonov életéből; még nem sejti, hogy öt perc múlva ő is így, „orosz módra" végzi. Mint ahogyan orosz módra is élt. Ő, az értelmiségi. Abban a Csehov-korabeli lélekgyilkos, puhán korrumpáló stagnációban, amelynek kortársi, mindnyájunk által megélt változata oly fantasztikusan, kísértetiesen élővé teszi Csehov világát. Az utolsó pillanatban ragadta meg Ascher Tamás a párhuzamot, amikor az áldozatok még köztünk, még bennünk vannak".

„Ascher itt még egy lépéssel tovább megy, mint immár legendás Három nővér-előadásában" – írta a Platonov berlini vendégjátéka kapcsán egy német kritikus. –„Hihetetlen kíváncsisággal vetette magát a figurákra, testtartásukon, gesztusaikon, beszédritmusukon át életrajzokat talál ki számukra, amelyek tovább írják, feltöltik Csehovot. Az alakok olyan félelmetesen életszerűek és jelenvalóak, hogy akkor is megállják a helyüket a színpadon, ha éppen nincs semmi mondanivalójuk. Ugyanakkor a néma együtt- és továbbjátszás soha nem tolakszik előtérbe, igazából csak a végén ébredünk tudatára, s valósággal beleborzongunk, mert a mozgó, önmagukba gabalyodott, de egyszersmind leselkedő nézők jelenléte mindenfajta egyértelműségtől eloldozza a drámát.

Ennek a rendezőnek sikerül egyszerre beteljesítenie és megtörnie a Csehov-játszás Sztanyiszlavszkij óta kodifikált konvencióját. A befejezés: az emberekre hirtelen rátörő frenetikus erőszak, minekutána ijedten, kijózanodva, sápatag maszkokként húzódnak vissza az előszoba üvegfala mögé.

Az előadást páratlanná a színészek intenzitása teszi, akik a hétköznapi életből préselik ki a meztelen iszonyatot. A legkomikusabb jeleneteket is olyan tragikum roncsolja, amely a múlt század végi oroszországi állapotokat jelen idejűvé, általánossá emeli. Az előadás sűrű szövedékéből, valósággal fizikai fájdalommal járó hevességéből olyan »realista színház« rajzolódik ki, amelyben a színészek a szó legszorosabb értelmében embereknek adnak testet, s az, amit eljátszanak, magává az életté lényegül, nem illúzió, hanem a színészek egész lényét magának követelő, a nézőt is próbára tevő játék formájában. Az előadás közös remekműve pontosságnak és szabadságnak. Íme, ilyen messzire juthat az, aki valóban elmélyed egy adott színdarabszövegben."

Telihay Péter és Rusznyák Gábor előadásai

1996-ban kerül sor a következő magyar Platonov-bemutatóra: Csiszár Imre rendezi Pécsett. Majd a következő évben Apátlanul címmel Gaál Erzsébet készített előadást a darabból a Várszínházban. (Ez volt a rendezőnő utolsó munkája.)

1999-ben Szegeden Telihay Péter állította színpadra. (Platonov: Seress Zoltán, Anna Petrovna: Fekete Gizi, Szofja: Czifra Krisztina.) A szegedi előadás hangsúlyozottan más színházi eszmények nevében készült, mint a Katona realista előadása. Telihay rendezésében a színészi játék egyértelműen jelzi a jelenetek emberi tartalmait, világossá teszi a figurák közti viszonyokat is. De a rendezés – a szövegváltozat jellegzetességeivel összhangban – nem törekszik a jelenetek aprólékos megépítésére. Itt nincsenek részletezve a szituációk, kibontva a mikrohelyzetek. Mindez már csak azért sem lehetséges, mert a díszlet sem törekszik illúziókeltésre. A szegedi tér a falakig lecsupaszított nyitott színpad, amelyet különféle apró lejtők és dobogók tagolnak. A térben szétszórva bútorok, többnyire székek, kisebb mennyiségben fotelek. Ezek egy-egy hangsúlyos pontot jelölnek ki. Baloldalt középen egy tálalószekrény áll, jobb hátul egy emelvényen egy zongora, a színpad mélyén egy hosszú étkezőasztal. Ebben a hangsúlyozottan teátrális közegben Telihay az életképi szituációkra utaló szövegrészleteket sem életképi jelenetként állítja színpadra. Ez már a legelső jelenetből kiderül, amikor Telihay párhuzamosan, egymást váltva mondatja Anna Petrovna és Trileckij (Jakab Tamás), illetve Glagoljev (Andorai Péter) és Vojnyicev (Fazakas Géza) szövegeit, mintegy szimultán jelenetet szervez belőlük, így nem a vendégekre való várakozás helyzetét építi meg (mint ahogy ezt Csehov teszi), hanem inkább a mondatok emblematikus tartalmait hangsúlyozza.

Az előadás más pontjaira is jellemző ez a szimultanizmust absztrakcióval vegyítő színpadi építkezésmód. Itt a különféle szereplők felbukkanásai nem a szituációkat bővítik és építik tovább újabb és újabb mozzanatokkal, inkább csak újabb és újabb témákat és szólamokat hoznak be a hangsúlyozottan teátrális világba.

1999-ben a főiskolán is bemutattak egy vizsgaelőadást a Platonovból Lukáts Andor rendzeésében. A következő évben a még főiskolás Rusznyák Gábor rendezte Kaposvárott a darabot „Nagy műgonddal kidolgozott az előadás" – írta róla Sőregi Melinda. – „Feltűnő, hogy mindkét felvonáskezdetkor valaki alszik a nyílt színen. Az első felvonás elején Trileckij, a másodikban Platonov. Mindez nem véletlen, jelzi, hogy melyik szereplőt látjuk majd a felvonás végén erősen »átalakult« állapotban. Trileckij a szokásosnál is jobban lerészegedik, Platonovnak pedig a halállal kell szembenéznie. Az első rész gyönyörű tűzijátékkal zárul, a másodikat egyre fokozódó intenzitású eső tetőzi. A színek/fények játéka is ellentétes a két részben. Az első felvonás sugárzóan világos, valószerűtlenül fehér fényben zajlik, a második odú-sötétre vált. A két felvonás ritmusa megegyező: a lassú, álmos tespedtségből indul és egy megrendítően drámai befejezésben éri el csúcspontját.

A színészi játék a legtermékenyebb kaposvári hagyományokhoz nyúl vissza. Lélektani realizmus ez, kellő iróniával vegyítve." (Platonov: Keszég László; Vojnyicev: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bodor Erzsébet, Szofja: Fekete Kata.)

2001-ben Rusznyák a marosvásárhelyi főiskolán készített vizsgaelőadást a darabból (Előadás cím nélkül). Itt csak a fiatalok történetére koncentrált. A főszereplőkön kívül csak Oszip és az ifjú Vengerovics jelenik meg az előadásban. (A kaposvári változatban Rusznyák több figurát hagyott meg az idősebbek közül.) Marosvásárhelyen az életképi figurák elhagyásával lényegében kamaradarab jön létre, amely elsősorban a szereplők közti szerelmi bonyodalomra koncentrál. (Platonov: Szabó Eduárd, Trileckij: Zayzon Zsolt, Szofja: Szabadi Nóra, Anna Petrovna: Péter Hilda, Vojnyicev: László Csaba, Grekova: Berekméri Katalin) Telihay Péter szegedi előadáshoz hasonlóan a marosvásárhelyi produkció is tágítani, sőt szétfeszíteni igyekszik a darab kínálta realista színpadi építkezésmód kereteit (amelyet korszerű játékkal tölt ki a Katona produkciója). Rusznyák Gábor egyrészt fölerősíti a groteszk elemeket, másrészt hangsúlyozottabb szerepet szán a hangulati elemeknek, amelyek megteremtésében különösen a zenei motívumoknak van kulcsszerepük. Például többször visszatér a Moszkva-parti esték dallama, amely majd az első felvonás záró képében teljesedik ki. Előbb csak a három férfi kezd el inni. De aztán előkerülnek a vodkásüvegek, mindenki kezébe egy. Közben megszólal a Moszkva-parti esték dzsesszesített, nekivaduló változata, amelyre általános táncolás, duhajkodás, örömködés kezdődik. Beindul a gátlásokat levetni igyekvő buli, amelyben mindenki szabadulni próbál a frusztráltságától. Rusznyák itt szabadon gondolja tovább a szituációt. Ez az előadás más hangsúlyos pontjain is megtörténik. A játékötletek többször merészen elszakadnak a valóságos helyzettől, azokat asszociatív módon építik tovább, önálló értékű, sokszor szürreális jeleneteket bontanak ki belőlük.

2003-ban a budapesti színművészeti főiskolán Szász János készített vizsgaelőadást a Platonovból (A szereplők: Czukor Balázs, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Száraz Dénes, Vajda Milán, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Péter Kata, Szandtner Anna.)

2004-es előadások (Ivo Krobot és Fodor Tamás munkái)

2004-ben Ivo Krobot rendezte a darabot Nyíregyházán. (Platonov: Schlanger Andres, Anna Petrovna: Varjú Olga, Szofja: Széles Zita, Vojnyicev: Petneházy Attila, Trileckij: Avass Attila.) A nyíregyházi előadásban a címszereplő inkább céltábla s nem nyílvessző. Schlanger András Platonovja nyugodt, jókedélyű, bohóckodásra hajlamos figura, akinek nincs túl sok baja az élettel, így másokkal sem. Ezért el is hagyja az előadás azt a játékot, amelyek többnyire kulcsszerepet kapnak az előadásokban: vajon Szofja felismeri-e a Platonvoban egykori egyetemista ismerősét (és szerelmét). Ivo Krobot nyíregyházi rendezésében egyszerűen odaáll Platonov Szofja elé, széttárja a karját (a bohócos póz üdvözlést éppúgy jelölhet, mint visszafogott sajnálkozást). Igen, ez én vagyok – mondja, s magától kezdi el mesélni, hogy mi lett belőle – harsányan, nevetgélve, bármiféle mentegetőzés nélkül. Közben átöleli a felesége vállát is, mint aki természetes büszkeséggel vállalja nemcsak azt, hogy tanító, hanem azt is, hogy családapa.

A nyíregyházi előadásban természetes módon alakul át egyik szituáció egy másikká, némileg mozaikos technikával fűződik egyik jelenet a másikhoz, többnyire csak a felvonás egészére meghatározott életképi keret tartja őket össze. A gyors váltások eredményeként nem alakulhatnak ki az egyes szituációkban aprólékosan meghatározott, pillanatról pillanatra alakuló viszonyok az eseményekhez, mint ahogy az a Katona előadásában történik. (A nyíregyházi előadás tartja meg a legtöbb szereplőt a darabból, itt mindig jelen van egy-két olyan figura – akárcsak Csehovnál – akiket nem lehet természetes módon bevonni a szituációba.) Jóval hangsúlyosabbá válnak viszont a hangulati elemek. Itt zongoratus köszönti Szofja belépőjét, később érzelmes-játékos dallamok festik alá a játékot. A férfiak sorban állnak az asszonynál, hogy csokraikat átadhassák. Scserbuk (Gyuris Tibor) – mint afféle öreg házibohóc – a szemét eltakarva tréfás szavakkal igyekszik maga elé bűvölni a ház új asszonyát. Vojnyicev (Petneházy Attila) mosolyogva pördíti a ház régi barátja elé újdonsült asszonyát, majd amikor az hagyja megcsókolni a kezét, bravózva megtapsolja őt. „Cupido, mikor mész katonának" – köszönti nevetve Platonovot Scserbuk. „Gyönge a mellem" – mondja az, s egy gyors mozdulattal be is áll a tüdőbajos pózába. Krobot ezekkel a miniatűr bohóctréfákkal a szöveg olyan humoros pillanatait teszi láthatóvá, amelyekről a magyar előadások többnyire elfeledkeznek. (Ezek a rövid példák egészében is jellemzik az előadás hangulatképeket és gesztusfoszlányokat középpontba állító építkezésmódját.)

Ugyancsak 2004-ben Fodor Tamás is rendezett egy Platonovot Pojáca címmel az újvidéki színházban. (Platonov: Balázs Áron, Anna Petrovna: Szorcsik Kriszta, Vojnyicev: Nagypál Gábor, Szofja: Mezei Kinga, Trileckij: Magyar Attila.) „A sorozatos veszteségek ellenére az előadás nem tragédia, csupán a komikumot némi szomorúsággal vegyítő tragikomédia, ahogy erre a címváltoztatás is utal, s ahogy ezt az előadás alakulási íve példázza" – írta az előadásról Gerold László az Ellenfényben. – „Ha abból indulunk ki, hogy ebben a történetben mindenki vesztes, sőt inkább vesztes, mint az életét elfuseráló falusi tanító, akinek nem marad más vigasza és (ön)igazolása, mint hogy előbb az alkalmi Don Juan, majd az ugyancsak alkalmi Mizantróp szerepét játssza el, akkor joggal arra is gondolhatunk, hogy ez az előadás elsősorban nem a pojácának nevezett Platonovról, hanem a többiekről szól. S mikor a záró jelenetben a magát vak Ödipusznak képzelő Platonov a három féltő/ragaszkodó nőtől közrefogva kibotorkál a színről, akkor nem ő, hanem a hölgyek szánalmasak. Öncsalás áldozatai lettek, amikor azt hitték, hogy az öregek, pipogyák, önkelletők között, mert másmilyen, mint ezek, Platonov az igazi, a számukra megmentést jelentő férfi. Holott csak egy pojáca, s az sem biztos, hogy férfi, ahogy a nők képzelték róla, vagy csak játssza az ellenállhatatlan, letaglózó hímet."

2004-ben volt még egy harmadik magyar nyelvű Platonov-bemutató is, amelyet Andreea Vulpe rendezett a Csíki Kátékszínben. A következő év nyarán Galambos Péter készített előadás a Zsámbéki Nyári Színházban. (Platonov: Horváth Lajos Ottó, Anna: Csarnóy Zsuzsa, Trileckij: Debreczeny Csaba, Szofja: Naszlady Éva.)

Örkény Színház, Maladype, Marosvásárhely

2007-ben Jurij Kordonszkij készített előadást a darabból az Örkény Színházban Apátlanul címmel. (Platonov: Széles László, Anna Petrovna: Kerekes Éva, Vojnyicev: Debreczeny Csaba, Szofja: Für Anikó, Trileckij: Mácsai Pál.) „Az Örkény Színház előadásának egyik legfőbb újdonsága és egyik legnagyobb erénye az az erőteljes, groteszk színeket használó hangütés, amely végtelenül komikusnak mutatja az ábrázolt világot" – írta az előadásról az Ellenfény.

A komikus játékötletekhez hasonlóan a szituációk és a figurák rajzát is a groteszk színek uralják. Az előadást uraló groteszk játékötletek nemcsak mulatságosan esetlennek, hanem sokszor menthetetlenül komikusnak is mutatják az ábrázolt figurákat, akikben az emberi nagyságnak legfeljebb csak az illúziója él. Mindez azzal a megkötéssel igaz, hogy az előadás egésze egyáltalán nem kérdőjelezi a szereplők emberi igazságait. Mindannyian mélyen átélik és megszenvedik érzelmi viharaikat, szerelmi szenvedélyeiket. Dilemmáikban, kétséges döntéseikben valamennyien a sorsukkal néznek szembe. Mindez azonban egy külső nézőpontból gyakran kisszerűnek, sokszor nevetségesnek hat. Ez az összhatás (a játékötletekben megvalósuló) rendezői irónia és a színészi játékban megvalósuló hitelesség kontrasztjából adódik.

A Kordonszkij rendezte Apátlanul egyik legfőbb erénye, hogy meggyőző színészi alakításokat látunk benne, amelyek alapvetően a figurák belső igazságaira épülnek. Így a színészi játékban nyoma sincs annak az eltartásnak (ha úgy tetszik: komikus hangoltságnak), amelyet a rendezői ötletek tesznek hozzá a figurákhoz. Ennek eredményeként egyszerre kétféle nézőpontból is láthatjuk őket. Egész személyiségük tevődik próbára az előadásban megjelenített magánválságokban, amelyekben rendre el is buknak. Valahogy kisszerűnek bizonyulnak a saját sorsukhoz képest, amelyet rendkívül intenzíven és mélyen élnek át."

2010-ben a Maladype Színház mutatta be Balázs Zoltán rendezését. „A Maladype előadása zárójelbe teszi az eredeti Csehov-szövegben meghatározó nemzedéki problémát. Sőt hangsúlyozottan nemzedéki előadást teremt belőle" – írta az előadásról az Ellenfény. - Ez a Platonov alapvetően a fiatalokról szól, a még a harmincon innen lévők világáról. Csehov szövegében az apák nemzedéke is erőteljesen képviselteti magát, a Maladype előadásában viszont csak egyetlen harmincon túli szereplő jelenik meg, Vengerovics (Páll Zsolt), aki azonban több idősebb Csehov-figurát is magába olvaszt (elsősorban Glagoljevet). ... Ebben a 30 év alatti szereplők uralta fiatal »drámában« nyilvánvalóan a szerelem lesz a főszereplő, az érzelmek zűrzavara, a vonzódások és választások káosza, mely csupa nyugtalansággal és kiszámíthatatlansággal tölti meg az életet."

2011-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Harsányi Zsolt rendezett előadást a Platonovból. „Harsányi Zsolt rendezése is a mű örök, kortalan problémájára koncentrál: a felesleges ember(ek) kívülről röhejesnek, gyakran kisszerűnek vagy akár animálisnak tűnő, törvényszerűen pusztulásba vagy lassú rohadásba fúló sorsára. Ebből adódóan háttérbe szorulnak a szöveg politikusabb, társadalmi problémákhoz közvetlenebbül kötődő aspektusai" – írta az előadásról Urbán Balázs. – „Az előadás első felvonása – amely a művet voltaképpen a farce felől értelmezi – ennek komikusabb oldalát mutatja; a gegek, a mosolygásra késztető játékötletek közé azután egyre gyakrabban kerülnek fenyegetőbb, komorabb tónusú jelenettöredékek, hogy végül a második felvonásra a felesleges emberek groteszk haláltáncává sűrűsödhessen a játék." „A tiszta és következetesen megvalósított értelmezésnek egy feltűnő hiátusa van: Harsányi addig fokozza az események kisszerű komikumát, míg az önreflexió és az életképes alternatíva mellett a formátum is tovatűnik. Nemcsak a szánalmas mellékalakokból, de még a saját helyzetükre többé-kevésbé rálátni képes főszereplőkből is. A szétesés mögött nemigen jelenik meg a valamikori egész, a legörgetett vodkahegyek mögött alig-alig sejlik fel a kárba veszett tehetség."

Alföldi Róbert és Szász János rendezései

2014-ben Alföldi Róbert rendezett előadást a darabból a Radnóti Színházban Apátlanul címmel. „Ennek a jól megtervezett és jól működő színpadi világnak a középpontja Platonov: László Zsolt, aki úgy sejtet formátumot (nem is tehet mást) vagy a formátum maradékát, hogy egy pillanatra sem fordul nyavalygó, szenvelgő önsajnálatba. A maga módján küzd, de nem remél. „Mi van?" – így szól a darab nyitómondata, Radnai Annamária fordításában. László Zsolt Platonovja a létezésével azt mondja, hogy „ez van". Közben mintha mindenki (nők és férfiak, szerelmek és barátok) tőle várná a megváltást, mintha mindenki rávetítené a saját vágyait – vagy rajta kérné számon a saját kudarcait. Szása, a felesége – Andrusko Marcella – is, akinek az élet egyet jelent a reflektálatlan valósággal, a valóságot keretbe foglaló egyszerű szabályokkal: ebből táplálkozik Platonov iránti feltétlen odaadása, és ebből fakad csalódása is" – írta az előadásról Ölbei Lívia az Ellenfényben.

„Az előadás csúcspontja Kováts Adél és László Zsolt búcsújelenete a zuhanyzófülkénél, zuhanyzófülkében, a virtuóz lerészegedéssel. Eláznak, több értelemben és szó szerint. Ebben a jelenetben koncentrálódik és megmutatkozik mindaz a gazdagság, aminek okán Csehovot nehéz – és Csehovot muszáj játszani. A vörösborral megtöltött üvegek bohózati rugóra kerülnek elő a szekrényből (és micsoda szépség, ahogy a rubinpiros folyadékkal megtöltött üvegek megcsillannak a fényben), miközben föltárul a totális reménytelenség, az igazi fájdalom az elvesztegetett életért. Mindig több minőség van jelen: az álomba bóduló csodás Anna Petrovna például horkolni kezd; hát ennyit az álmokról."

2017-ben Szász János rendezett Kecskeméten Platonovot. A címszereplő Kocsis Pál volt, Trileckij: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bognár Gyöngyvér. Vojnyicev: Zayzon Zsolt, Szofja: Märcz Fruzsina. „Szász János rendezése ugyanis nem egy egyszerűen olyan társaságot, környezetet ábrázol, amelynek a tanító a központja, vagy ahol ő a történések katalizátora, hanem Platonovon keresztül láttat mindent és mindenkit, a többi szereplő szinte csak a vele való viszonyában értelmezhető" – írta Urbán Balázs. – „Az előadás gondosan és okosan kever realizmust teatralitással: a játék a színházi próba alapszituációjából, magánbeszélgetésekkel, privát telefonokkal indul, hogy aztán rövid idő alatt megteremtődjék a történet természetes közege. Gyarmati Dóra gazdag, látványos díszlete az aprólékosan berendezett, szobányi térben a Csehov-darabok játszási hagyományaihoz, illetve az orosz mindennapi élet ábrázolásához kötődő rekvizitumok sokaságát halmozza fel (egyes elemeiben szellemes teátrális utalásokat is megjelenítve: a nyugágyakat például Csehov portréja díszíti), miközben a padlón elterülő gyepszőnyeg rögvest stilizálja is a játékot. A gyepre azután sínpár is kerül, amelyen hajtány közlekedik. A finom irónia egyes szerepformálásokon is érződik ugyan, de a játék alapvetően realisztikus – és a koncepcióhoz illően a Platonovot játszó Kocsis Pál határozza meg. Kocsis robusztus, egy tömbből faragott figurát játszik, sokszínűen. Alakítása nem hagy kétséget afelől, hogy Platonov menthetetlen; kiútkeresési kísérletei, félbehagyott szerelmi viszonyai, kekeckedései és durva sértései voltaképpen az agónia fázisait mutatják."

A legutóbbi Platonovot Nagyváradon mutatták be 2018 júniusában Apátlanul címmel, Botos Bálint rendezésében.

Sándor L. István, Ellenfény, 2019

Kockázatos dolog egy uralkodó színpadi tereptárgy, ugyanis az uralkodó színpadi tereptárgy elsődleges természete az uralkodás - a játék csak utána jön.

A Maladype Színház Platonov-előadásában az uralkodó tereptárgy egy biliárdasztal, s az előadás úgy is kezdődik, hogy Trileckij - röviden és érthetően - bevezet bennünket a játék szabálydzsungelébe. Aztán rövid és váltakozó összetételű játszmák következnek - ügyesen spontánok a színészek, hiszen a golyó a legöntörvényűbb ezen az estén, kicsit sem engedelmes -, majd a dráma és az előadás mégiscsak felülkerekedik a biliárdasztalon. A szó legszorosabb értelmében is.

Balázs Zoltán rendezése e legelső Csehov-zsenge dramaturgiai "megdolgozásával" kezdődött: Góczán Judit dramaturggal alaposan átcsoportosították a szereplőket, húztak és dúsítottak, míg végül megmaradt kilenc figura, négy nő és öt férfi - másként nézve négy nő és négy férfi veszi körül a főszereplő Platonovot. A dramaturgiai munka a konstrukció tekintetében meggyőző, a szöveg tekintetében már kevésbé, mert az kissé kócos maradt: bizonyos tulajdonságok, apróbb momentumok sehogy sem passzolnak az adott szereplőre.

Nagyjából fiatalok története a Balázs Zoltán-féle Platonov; Orosz Ákos a főszerepben hangsúlyosan "valahonnan ismerős" kortárs alak, egy srác a szomszédból, akinek valahol valamiért félbemaradt a szocializációs nevelődése, ezért aztán furcsa kicsit. És amikor felbukkan az úgynevezett törzshelyen - lehet ez egy biliárdszalon, egy kocsma vagy egy bizonyos tábornokné háza is -, ahol egyébként régen nem jött össze a szokásos társaság, vagy legalábbis ő régen nem látogatott el közéjük, akkor történik valami. Ilyen sztorikkal van tele a bulvársajtó meg a világirodalom.

A dráma mellékszereplői itt belesűrűsödtek a két Vengerovics-figurába: apa és fia felsorakozott a főszereplők mellé. Az idősebb Vengerovics a tulaj - Páll Zsolt játékában kezdetben szerényen, később határozottan képviseli ezt: az övé itt minden, az összes golyó a biliárdasztalon és még a villanykörték is fölötte, nem beszélve a tábornokné csinos ruhájáról. A fia, Iszak külföldről látogat haza éppen, hogy pénzt nyúljon le az apjától; kettejük viharos viszonya a klasszikus nemzedéki szembenállástól a valaha volt és ma újra aktuális világpolgárságig képezi le a kortársi szülő-gyerek kapcsolatot. Iszak - Faragó Zénó alakításában kissé túlteng a fenyegetés - lehetne méltó ellenfele Platonovnak Balázs Zoltán értelmezésében, mutathatna életképes alternatívát a punnyadással szemben, de hát mégsem teszi.

Micsoda reményekkel indultak és mivé lettek Csehov alakjai - avagy az illúzió és a valóság dichotómiája: nagyjából ez a summája a Platonovnak (is). Vicces egy summa, ha belegondolunk, hogy Platonov huszonhét éves, amikor elsiratja hajdani önmagát, és Szofja sem lehet több ennél, amikor becsődöl kettejük nagy újrakezdési nekibuzdulása, amelyért a néző amúgy sem adott volna egy lyukas garast sem.

És nemcsak azért nem, mert a Platonov körül keringő többi nő belezavar a vágyakba, hanem mert magában Platonovban jottányi igazi elszánás sincsen semmiféle újrakezdésre. Balázs Zoltán rezignált értelmezésében még csak nem is önáltatásról van szó, amikor Platonov a Szofjával való elutazásról fecseg és ábrándozik, csak szimpla kibúvóról az ugyancsak nyomuló tábornoknénak. Aki egyébként - Ligeti Kovács Judit kissé keskeny alakításában - amúgy is sokkal kényelmesebb alternatívát, kellemes és felelőtlen viszonyt ajánl neki. De Platonov nem a nők - önmaga zsákmánya.

A biliárdasztal és a nagyon kortársi, ámde egyszersmind redukált értelmezési dimenzió fokozatosan kiszipkázza a feszültséget a darabból. A játék köré komponált jelenetekből kimúlik a párbaj, az egymás elleni küzdelem tétje, és csak a golyók ütközésének, illetve egyéb, szűkebben vagy tágabban használt szimbolikus jelentésüknek a mérsékelt izgalma marad. Hogy ugyanis a golyókat tűzijáték módra lökdösik, avagy egy szópárbajhoz kíséretként dobálják egymáshoz, esetleg kellékként használják - ezek jó esetben is legföljebb a fantázia és a technika kérdéskörét feszegetik.

Az első rész igen hosszú, de inkább szubjektíve: nem épül, nem magasodik vagy mélyül, hanem életképszerűen, horizontálisan tágul. A második rész dinamikája erősebb, bár a formátumában mérsékeltnek mondható Platonov szertartássá alakuló öngyilkossága tragikussá nem, csak igen sajnálatossá tud nőni. Sok kószának tűnő ötlet, sok teátrális geg fonja körül, melyek ugyan elmondják, hogy itt mindenki Platonov egy kicsit (értsd: mindenkinek megvan a maga baja), de semmi többet.

A színészek (Fátyol Kamilla Szofjaként, Kerekes Vica Grekova szerepében, Tankó Erika Szásája, Tompa Ádám Trileckije, Lendváczky Zoltán Vojnyicevje) jól értik és minden tudásukkal meg is valósítják Balázs Zoltán rendezői elképzeléseit. Orosz Ákos Platonov-alakításában pedig igazi rendezői alteregót is láthattunk a nem hibátlan, nem eget-földet rengető, de utóhatással bíró, elgondolkodtató előadásban.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2010

Aki Csehov legelső (de csak halála után előkerült) színművét, a Platonovot kívánja színpadra állítani, annak a szövegváltozat elkészítésével kell kezdenie a munkát, mert a rendkívül burjánzó, nyomtatva majd 200 oldalas darab eredeti formájában aligha játszható. A Maladype Színház egy karakteres szövegváltozattal jelentkezett, amelyhez Balázs Zoltán rendezése markánsan meghatározott színházi formát társított.

A Maladype szövegváltozata (dramaturg: Góczán Judit) lényegében kamaradarabbá alakította a Platonovot. Az eredeti szövegben húsz nevesített figura szerepel (és még jónéhány név nélküli alak), ebből különféle szerepösszevonásokkal, szövegátcsoportosításokkal kilenc figura történetét bontották ki a Maladype előadásának alkotói. (Ebben némileg Csehov alkotómódszerét követték, hisz például A Manó tablószerű szereplőgárdáját, burjánzó cselekményét maga Csehov sűrítette hat főszereplő – és három mellékalak – bonyolult kapcsolatrendszerévé.)

A Maladype előadása zárójelbe teszi az eredeti Csehov-szövegben meghatározó nemzedéki problémát. Sőt hangsúlyozottan nemzedéki előadást teremt belőle. Ez a Platonov alapvetően a fiatalokról szól, a még a harmincon innen lévők világáról. (A címszereplő itt például 25 évesnek mondja magát, míg Csehov hőse „már” 27 éves.) Csehov szövegében az apák nemzedéke is erőteljesen képviselteti magát, a Maladype előadásában viszont csak egyetlen harmincon túli szereplő jelenik meg, Vengerovics (Páll Zsolt), aki azonban több idősebb Csehov-figurát is magába olvaszt (elsősorban Glagoljevet). Egyedül fiának, az ifjabb Vengerovicsnak (Faragó Zénó) a figurájában érzek némi zavart a Maladype szövegváltozatában, akit három alakból, az ifjabb Vengerovicsból, az ifjabb Glagoljevből és a lótolvaj Oszipból gyúrtak össze. Mintha a különböző figurák különféle szándékai nem álltak volna össze egymásból következő motivációkká. (Például az ifjabb Glagoljev csak azért vall szerelmet Anna Petrovnának, hogy bosszantsa az apját, Oszip viszont megfellebbezhetetlen és beválthatatlan rajongással lohol az asszony nyomában. Platonovot is a féltékenység miatt fenyegeti halálosan meg. Az ifjabb Vengerovics meg egyszerűen csak lenézi a férfit, mert szerinte abban, hogy Platonov folyton provokálja az apját, csak saját élete csődje mutatkozik meg.)

Ebben a 30 év alatti szereplők uralta fiatal „drámában” nyilvánvalóan a szerelem lesz a főszereplő, az érzelmek zűrzavara, a vonzódások és választások káosza, mely csupa nyugtalansággal és kiszámíthatatlansággal tölti meg az életet.

Sándor L. István, Ellenfény, 2010

Csehov ifjúkori műve, melynek - mint mondják - szinte minden sora megtalálható a későbbi, érett alkotásokban, mint minden terjedelmében is nagy szövegépítmény, meg sem közelíthető határozott rendezői „olvasat" nélkül. Balázs Zoltán és Góczán Judit nem csontra, hanem, ha lehet mondani, „izomra" húzta vissza az iszonyú mennyiségű dialógust. Így aztán, mint feszes macskabölcső, a sokak által ismert „levetetős" játék, úgy működik jelenetről jelenetre a történet. Platonovval, a szépségnek-jóságnak-ifjúságnak hódoló, ezért senki vágyát vissza nem utasító, hajdan többre vágyó fiatal értelmiségivel már mint zuhanni kezdő falusi tanítóval találkozunk. Körötte négy férfi és négy nő „vonzza és taszítja egymást", hatalmi és érzelmi játszmák gubancait bogozva.

A műben szereplő mindennemű játékok (sakk, kártya stb.) és játszadozások egy biliárdasztal köré sűrűsödnek. Minden és mindenki itt jelenik meg, dákó és kréta jelzi a felállások pillanatnyi helyzetét. Szájharmonika szól a bor csordulását idézve, s a szobaszínház sötétjében sárgás gyöngyház színben világító játékasztal lesz ágy, kerítés, s maga a csupasz föld is a későbbiekben. A fényes, tarka golyók „lükkenése" (a szóval Apáczai Csere János annak idején a planéták mozdulását írta le) oda-vissza rímel a térben ide-oda csapódó testek mozgására. Ligeti Kovács Judit, Fátyol Kamilla, Kerekes Vica és Tankó Erika, a történet női szereplői, mint a központi csillag vonzásától szabadulni nem tudó holdak keringenek Orosz Ákos végül összeomló Nap-ja, a férfiakat rivalizáló, gyűlölködő izgalomban tartó Platonov körül. Felejthetetlen a visszautasított kereskedőt játszó Páll Zsolt arca, egyszerre bájos és ördögi Tompa Ádám élveteg, ifjú orvosa, izgalmas és esendő Lendváczky Zoltán fölszarvazott férje, s már-már Dosztojevszkij figuráit idézi a szerepösszevonások révén létrejött bajkeverő világpolgár alakja Faragó Zénó megformálásában.

A biliárdjáték szinte folyamatos improvizációt kikényszerítő finom pókhálója mindvégig megmarad, mi több, működik is, mint másodlagos cselekmény az igazi történések hálózata alatt. A darab fordulópontjai sarkosan és szabatosan fogalmazott, körbejárható szoborkompozíciókban csúcsosodnak ki, hol itt, hol ott sarjadva ki a négy oldalról körbeülhető térben. Olyan plasztikusak ezek az emberi testből font formák, mintha Rodin kicsit bedolgozott volna a mozgást tervező rendező dinamikus térszobrászati gyakorlatába.

Érdemes, de nagyon kell is figyelni minden impulzusra. A zárlat előtti húsz perc talán tíz is lehetne, mindazonáltal - az általam látott kb. három órás formában - mindvégig követhető volt ez a rendkívül artisztikus, mégis, nyers erőtől duzzadó, szenvedélyes játék.

Nem gondolom, hogy a színházban eddig még sose járt fiatal felnőtteket először ide kellene csábítani, bár még azzal is meg lehetne próbálkozni. A művészeti iskolásoknak, 15 évtől fölfelé viszont föltétlenül javasolnám az előadás megnézését. Van mit tanulni.

Gabnai Katalin, Mindenki Színháza, 2011

Übü király birodalma egy újsághegy, ő pedig benne ül nyakig. Nyakig a szaharban, miközben ezen a szahar világon csámcsog, szó szerint nyálazva az újságok nyomdafestékét és a belőlük kiolvasható világot.

A szereplők Hofi Géza-Koós János Macskaduettjét énekelik el hamiskás hunyorgások között, mintegy prológusaként a Jarry-darabnak. Bár az előadás alaphangulatát ez kétségkívül megteremti, a rendező vélhető koncepciója - mely szerint ebben a dalban Hofi és Koós személyisége ugyanúgy „adódott össze", mint az Übü papáé és az Übü mamáé - nem kapott kontúrosabb értelmezést.

Balázs Zoltán Übü király-rendezése erősen statikus: a Maladype Színház bázisán bemutatott előadás tere újságkötegekből áll: a színpad-szoba sarkában hatalmas, újsághegy csúcsosodik. . A négy férfiszereplő játssza el a dráma összes szerepét. Übü király (Orosz Ákos), miközben mindent szaharnak titulál, nyakig a hegy oldalába „ásott" gödörben áll, a másik három szereplő pedig egy háromszöget alkotva osztja fel a teret: a főképp Übü mamát játszó Lendváczky Zoltán a csúcson ül, a másik két szereplő pedig (Páll Zsolt például Bugrisláv és a Hivatalnokok szerepében, Tompa Ádám pedig többek között Poszomány kapitány és a Pénzügyiek alakításában) a hegy két lábánál foglal helyet.

Übü papa összes kalandját a saját gödrében éli át, nem mozdul, csak néha le-lebukik, hogy egy újabb játékszert kapjon elő. A másik három szereplő időnként fel-le mászik vagy odakúszik hozzá, vagy ha kell, képletesen verekednek egymással. Az előadás dinamikája nem a mozgásban rejlik, hanem sokkal inkább a szöveg ki- és megjátszásában: a „tűkön ültünk" kifejezés itt valóban azt jelenti, hogy Übü mama hátsóját alulról férjecskéje szurkálja fapálcikákkal, a „megy ez, mint a karikacsapás" pedig a ragasztószalag karikájára való rácsapást jelenti. Az absztrakt kifejezések megkapják a saját mozgásterüket, a valódiakra pedig gyakorta egy kifigurázott mozdulatsor utal; példa erre a királyné futása, aki fia ölében feküdve kalimpál egy gyorsat.

Ezt a sajátosan absztraktizált világot erősítik az újsághegyben rejlő játéklehetőségek: a folytonos bányászás, az újabb és újabb kellékek előteremtése. Ez a világ és anyaga - az újságpapír - bármilyen cél eléréséhez eszközt ad: Übü papa ezt tömi állandóan a szájába, egy fecniből lesz a titkon elcsent borjúcomb, a patkánykarmonádli és a többi eledel is. De lehet az újságpapírból csákót, harci sisakot, paripát készíteni, majd azokkal bábozni. Két újságkötegből lesz Vencel király két fia, és újságpapírból kivágott, madzagra felfűzött láncfigurák lesznek az aranyért küzdő versenyfutók is. Az újságok híreinek asszociatív láncai aktualizálják is a színdarabot: időnként, a kontextusnak megfelelően felmutatnak egy címlapot, akár egy-egy politikussal a „képen", de a kivégzett nemesek között az éppen „kézre kerülő" Simicskó is „ott van" (valószínűleg az aznapi improvizáció termékeként). De hogy ne merüljünk el a politikai célzások bugyraiban, a következő nevek között Meryl Streepét vagy Federerét találjuk, és előkerül egy kórházi szellem is. Vagy: a szegényekre való utaláskor előkerül a politikusok vagyonnyilatkozatait felsorakoztató cikk.

Az előadás a kétes újsághírek stabil hegyére építkezik, a körülöttü(n)k levő szaharon alapszik az egész világ, Übü pedig nyakig benne van: bármit elhisz, ami neki jól eshet. Az értékeket is másképp szimbolizálja: a királyi korona egy fogkorona, amelyet Vencel meggyilkolása után Übü mohó egyszerűséggel kikap elődjének szájából, és máris a sajátjába illeszti. Az önkoronázó király pedig máris úgy beszél, mint a rajzfilmbeli kisegerek (vagy ha úgy tetszik, mint Hofi és Koós). Übü igazi ösztönlény, nincs szigorú értelemben vett önképe, amelynek szeretne megfelelni, hanem a mohóságának impulzusaira hallgat. Az őt körülölelő újságok, ezzel ellentétesen, egy felcímkézett szerepekre kiosztott világot ábrázolnak, amelynek ő is hisz, mivel nem láthat ezeken túl. Nem is akar. Az újságok hírei közül előkerülő politikusok és egyéb közszereplők véletlenszerű megemlítése hasonlít Übü hatalomra kerülésére: az elkarikírozottan ösztöneinek és az erőszaknak élő, de mégis gyáva alak a váratlan eseményként, betoppanó újsághírként kerül a trónra, majd ugyanilyen hirtelen kerül is le onnan. Azért őt is egyfajta politikai-közéleti szerencsekerék forgatja, mint az újságokban „ábrázolt", hírtapétaként összerakott „valóságot".

Az előadás azonban érezhetően nem kíván semmilyen politizáló irányba elmozdulni. Inkább a paródia paródiája, amelyben az aktuálközéleti képek csak humorforrásként szolgálnak. Übü szemüvegén keresztül nevetjük ki, közhelyes kifejezéssel élve, saját magunk nyomorúságát.

Alfred Jarry drámája a valamikori diákcsínyek továbbfejlesztett változataiból született meg. Ezt az alkotási módot követhette Balázs Zoltán is: a színészek a jól behatárolt és nehezen bejárható téren a lehető legkülönbözőbb módon mintha csínysorozatot követnének el, jól láthatóan élvezve azt. És ha a játék elfajul, akkor kiszólnak a szerepből, hogy „hé azt nem kéne". Mármint tüzet gyújtani az újságok felett, és elégetni ezt a szahar világot.

Bakk Ágnes, Ellenfény, 2010

Az Übü király, Alfred Jarry klasszikussá nemesedett műve eszelős diákcsíny, szúrós nyelvű pimaszkodás a világ gazfickóival, virgonc szemtelenséggel tűzi pellengérre a hatalmaskodókat. Ha úgy tetszik, politikai blaszfémia, gonoszkodó nyelvöltögetés, ami már az 1896-os ősbemutatóján is jókora botránnyal járt, és azóta is se szeri se száma az előadásait követő skandalumoknak.

A Maladype Színház mostani előadásából nem lesz botrány. A produkció inkább bájos, mint sebeket okozóan karcos. Irigylésre méltóan fantáziával teli, de nem gyilkosan agresszív. Olyan, mintha kölykök hancúroznának a homokozóban, akikben persze már jócskán megvan az agresszivitásra való hajlam, szívesen játszanak gyilkososdit is, de azért még a játékon van a hangsúly, remélhetően senkit nem fognak halálra ütlegelni. De ez a "remélhetően" azt is jelenti, hogy ez nem teljesen kizárt. A Maladype előadása amiatt is jó, mert ennek a lehetőségét nem zárja ki teljesen. Megmarad a néző veszélyérzete. Bármennyire is bensőséges a fogadtatás a Maladype Színház remek, új otthonában, egy kétszázhúsz négyzetméteres, hangulatos, Mikszáth Kálmán téri lakásban, a játékosok közelsége miatt csak megfordulhat a fejünkben, hogy azért egy kicsit kezelésbe vesznek minket.

Újságpapír kötegekből jókora kupacot épített fel Fátyol Kamilla tervező, ez egyszerre olyan, mint egy bevételnek ellenálló vár, mint a rettenthetetlen Übü körbebástyázott székhelye, másrészt mivel nem kőből, hanem könnyen széttrancsírozható papírból készült, röhejes, mint bástya, sebezhető az, aki e mögé barikádozza el magát. A szereplők ráadásul még szét is cincálják az újságok egy részét, csákót csinálnak belőlük, netán papírhadsereget, szanaszét aprítható bábukat, vagy éppen galacsinok formájában a szájukba tömködik, mint jóféle lakomát az újságokat. Tehát bármire használhatók ezek a remittenda kötegek, azt is jelképezve, hogy ami tegnap még életbevágóan fontosnak tűnt, ma már mennyire feledhető kis semmiség.

A hazai színházi élet egyik legizgalmasabb csapatává érő Maladype tagjai rendre beleszeretnek valamilyen anyagba, tárgyba, és a köré szervezik a produkciójukat. A Leonce és Lénában bambusznádakból épül kastély, vagy éppen út, sőt, akár jelmezként is használják a rudakat. A Tojáséjben életnagyságú flamingó bábuk árasztják el a színpadot, díszletek és megelevenedő partnerek egyszerre. A Lorenzaccióban tűzpiros kesztyűk határozzák meg a látványt, színük a darabbeli véráradatra is utal, és persze ölni is lehet a segítségükkel. Az újság pedig arra is jó, hogy akár eredeti funkciójának megfelelően is használni lehet, mondatok olvashatók fel belőle, fotók mutathatók fel a nagyérdeműnek. Ez az előadás egyik legfrappírozóbb része. Az Übü királyt játszó Orosz Ákos elé találomra kerülnek frissen kitépett újságcikkek bulvárlapokból, rajtuk jókora celeb fotók.

Hurkapálcikára tűzi őket, mint kivégzendő nemeseket, és persze megjegyzéseket rögtönöz hozzájuk. Showman, sportoló, ifjú színész szintúgy megkapja a magáét. Mindig más és más újságcikkek kerülnek terítékre, így a szemfüles improvizáció soha nem maradhat el. Az improvizáció egyébként is visszatérő elem a társulat életében, a Tojáséjben egyenesen olyan zenékre kell a szereplőknek mozgásszínházat csinálniuk, amelyek korábban akár nem is hangzottak el a produkcióban. Az sem új elem, hogy több szerepet is játszanak a színészek.

Ezúttal négyen adják a temérdek figurát. Orosz Ákost nem kell kitömni, hogy kövér diktátort faragjanak belőle. Saját, mutatós zsírpárnái vannak. És hozzá igézően szétálló fülei, kajánul vigyori tekintete. Übü mamát Lendváncky Zoltán alakítja. Nem kényeskedő nőimitátor, nem vékonyítja el valószerűtlenül a hangját, de megmutatja Übü mama veszélyes szeszélyességét, erőteljes befolyásoló képességét. Csak férfiak játsszák ezúttal az Übüt. Láttam én már csak férfiakkal a darabot, a szegedi Csillagbörtönben zömében életfogytiglanra ítélt rabok, gyilkosok játszották, megrendítően. Belejátszották a börtönőrökkel szembeni kiszolgáltatottságukat, saját bűneiket, reménytelen helyzetüket, nőhiányukat. És miközben nagyon benne voltak mindebben, tudták szarkasztikusan, velőtrázó humorral szemlélni magukat. Tán attól bírtak tovább létezni, hogy hihetetlen testi és lelki energiákkal csináltak színházat. Ritkán éreztem azt, hogy ennyire fontos lehet egy produkció. Ahogy az volt a kolozsvári Puck Bábszínházban is az Übü, amikor Romániában először, még a diktatúra idején, a nagyszerű Kovács Ildikó rendezte, úgy, hogy hús-vér színészként, tehát valóságos óriásként jelent meg Übü papa, aki a parányi marionett bábukat, az alattvalókat kedvére püfölte, kaszabolta. Ceausescu idejében egyértelmű volt, miről szólt az előadás, amit, amikor a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy egy bátor színészcsapat még mindig tovább játssza az Übüt Kolozsváron, betiltottak, majd a forradalom után felújítottak.

A Maladype előadása nem szól ennyire belemenősen létkérdésekről. Szabadon ereszti a színészeket. Hadd tobzódjanak kedvükre. Megvannak már hozzá az eszközeik. Balázs Zoltán korai rendezéseiben éppen az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy drillel dolgozik, szinte idomítja a színészeket, beléjük veri, amit akar, és szép, mozgással teli, szertartásra hasonlító, de gyakran monoton, némiképp élet nélküli, gondosan kimódolt produkciókat hozott létre, melyeket tán csodáltam, de nem szerettem, és nem ritkán untam. Csak közben észre kellett vennem, hogy a kemény munkafolyamat kikupálta a színészeket, föloldotta a görcseiket, és Balázs maga is megszabadult bizonyítási kényszerétől. Rendezés közben mer játszani. Akár csak játszani. De azért ritkán válik öncélúvá. És jobban bízik már a munkatársaiban. Az Übüben szereplő másik két színészre, Tompa Ádámra és Páll Zsoltra is nyugodtan rak mázsás súlyokat. Megizzasztja őket, és még sincs izzadtságszaga a produkciónak. Önfeledtség árad belőle. Annak öröme, hogy bátran lehet marháskodni is. Az sem olyan nagy baj, ha néha döccen a ritmus, keletkeznek kis üresjáratok, utánuk úgyis újra jön a belefelejtkezés.

Nem rendít meg úgy ez az Übü, mint a kolozsvári, vagy a börtönben látott. De miközben megmutatja, hogy milyen reménytelen katyvaszban létezünk, miközben kórképet rajzol az emberi aljasság természetrajzáról, nem elkedvetlenít, hanem életörömet ad. Energiával tölt fel. Értelmet ad a színháznak.

Bóta Gábor, Népszava, 2009

Színházszagú hely a Maladype lakásszínháza. Az előszobában egy kis pult mögött a pénztár, az egymásba (is) nyíló három szoba a színház helye, és a konyhai fertály lehet az öltöző, gondolom. A Mikszáth téri első emeleti saroklakás falai nem feketék, ablakait nem takarják le, a villany az előadás alatt végig ég - szóval a színház megszületését a játszókra és ránk kell bízni.

Történt, hogy 2009 decemberében bemutatták - még nem itt - Alfred Jarry Übü király című "diákbohózatát", melyben a fő attrakció a fergeteges tempójú, lélegzetvételnyi szünetet sem engedő, fölfelé ívelő, ötleteket egymásra halmozó bohózatiság volt. Vagyis az, hogy a színészek meddig és hogyan képesek megmutatni, sőt fokozni a par excellence hatalmi téboly kiépülését és térhódítását; hogyan győzik a remittendahalmokból kitépkedett újságdarabkákkal való figura- és szituációteremtés nehézségeit; és nem utolsósorban fizikailag és humorral hogyan hajtják végig magukat és közönségüket a hahotán. Nos, remekül - de nem ezért hozom szóba ezt az előadást. Hanem azért, mert az eltelt közel két és fél évben az összeérett, de a négy színész (Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám és Páll Zsolt) játékát illetően változatlanul friss és vehemens produkció láttán most nemegyszer fagy torkunkra a röhögés. Balázs Zoltán rendezése - ez válik látványossá most - a sodró bohózat mögött és alatt is pontosan kidolgozott és jelentésgazdag. A tébolyulttá váló hatalmi mámor nemrég még szimplán röhejes fölhabzásai most kortársi dokudrámának mutatják Jarry darabját, az előadást pedig invenciózus és csattanós, lényegi hozzászólásnak jelenlegi közállapotainkhoz.

De igazából Beaumarchais Figaro házassága című darabjáról akarok írni - csak nem árt fölhívni a Maladypét ismerők és még nem ismerők figyelmét arra, hogy régi és újabb előadásait is itt, a Mikszáth téri lakásban játssza a csapat. Beaumarchais Figarója komédia, ezt szoktuk tudni; de hogy mennyire, pontosabban ennyire az, az Zsótér Sándor rendezéséből derül ki, karnyújtásnyira tőlünk. Az is kiderül persze, hogy a komédia mint olyan "velővel" bír, vagyis nem a tragikus árnyalat, hanem az immanens komédiai gondolat színezi át. Különösen azután, hogy Ungár Júlia dramaturg nemcsak meghúzta, hanem "lakásszínházira" írta a szöveget.

Tartottam tőle (nem szeretvén az interaktív színházat, pontosabban a magam érintettségét benne), hogy valamelyik szereplő egyszer csak hozzám lép, és kérdez valamit. De ilyesmi csak egyszer fordult elő, amikor a Figarót játszó Orosz Ákos figyelmeztette a tőle harminc centire ülő két fiút, hogy hagynák abba a beszélgetést, mert az őt zavarja. Igen. Nem szakította el a színházi "függönyt", csak felhívta a figyelmet a természetes munkamegosztásra: én játszom, te figyelsz. Ez a szabály.

A minimálfeltételek közepette minden súly és feladat a színészre hárul - a díszlet legföljebb maga a hely, a középső szoba, amelyben ülünk, és a belőle nyíló két kisebb, amelybe belátunk. Azért ezzel is volt némi munkája Ambrus Máriának.

Miként Benedek Marinak is az erősen eklektikus jelmezekkel; tornacipő és hosszú estélyi ruha - mind a szakadt változatból - közötti öltözetekben parádéznak a szereplők, és a jelmezekhez erősen hozzátartozik viselésük módja, ami már maga a színészi játék, ugye.

Orosz Ákos Figarója, ez a nem alattvaló alattvaló tud már ezt-azt az életről, mire Almaviva szolgálatába áll, ezért aztán vérében van a gyanakvás. És a tudás, hogy aki gyanakszik, az átverhető. És a küzdelem, hogy ez vele ne essék meg. Mégis sejtjük, hogy bármikor megeshetne, mégpedig a menyasszonyát, az érett Susanne-t játszó Tankó Erika bölcsességet sugárzó gesztusaiból. Zsótér a színészeknek "ágyaz meg" a pontos elemzéssel; egymáshoz rendezi a figurákat, és nemcsak a párokat, noha ez náluk a leginkább feltűnő: a fentin kívül a nőcsábászt inkább magának is játszó, semmint igaziból élő Almaviva (Tompa Ádám) és a férje gyermetegségét kissé rezignáltan unó Grófné (Ligeti Kovács Judit) viszonyában. Cherubin (Faragó Zénó) műfaja a gyerekes lángolás - semmi kétség, hogy nehéz sora lesz az élet útvesztőiben zsigerien jól eligazodó Fanchette (Fátyol Kamilla) mellett.

Szóval itt a nők az erősebbek (bár nem föltétlenül boldogabbak ettől) - és akkor még Törőcsik Mari Marcellinája is itt van.

Nem, nem feszíti szét a lakásszínház falait, és nem, nem játssza középre Marcellinát. Viszont motorja az előadásnak, azzal, ahogyan jeleneteiben szinte képtelenül széles skálán mozgatja a nőt: a hódítót, a cselszövőt, a sértettet, a könyörgőt, a győztest, az anyát, a beletörődőt, sőt belenyugvót. Váltásai és hullámai nemcsak a közönségre vannak hatással, hanem a játszótársakra is: mennek vele.

Az éjszakai jelenetben nemcsak azt élvezetes látni, ahogyan a rászedett férfiak besétálnak a csapdába. Hanem - és ezt ilyen közelről látni igazán jól - azt is, hogy ők ezt és egymást mennyire nem látják. Pedig - kéken ugyan, vagyis változott világításban, de - fény van. És mozgékonyan váltogatjuk a nézőpontunkat: most látunk, mert közönség vagyunk, most nem látunk, mert Almaviva vagyunk. Aztán a tapsnál leesik, hogy mennyire tényleg így van. Látod, nem látod - na, látod!

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2012

Néhány éve érdekes Hamlet ment a Bárkában, egy angol arc vendégrendezésében. A nézőket arra kérték, hogy mindenki hozzon magával valami kis tárgyat, amit a színészek felhasználhatnak a darab során. Az előadás elején sorsolással döntötték el a színészek, hogy ki kit játszik aznap (egyedül Hamlet szerepe volt állandó), illetve a nézőkkel feltöltött előadótér melyik részén zajlik az adott felvonás. Hihetetlen színészi teljesítmény kellett a sok improvizációra és színész-néző interakcióra épülő előadások alatt, hiszen kötött szöveggel és sztorival dolgoztak a színészek, mégis folyamatosan improvizáltak játékukban a nézők által hozott használati tárgyak alapján. Ropival kardoztak, unikumot ittak, játékmacihoz imádkoztak, meg kövér, magas, izmos, fekete, vagy épp szakállas nézőket pécéztek ki maguknak egy-egy szövegsor kedvéért, minden előadás más és más volt, mégis egységes maradt a darab.

Nekem itt tűnt fel Balázs Zoltán, a sorozat állandó Hamletjeként, aki olyan meggyőző erővel, lehengerlő lendülettel és zseniális improvizációval játszott, hogy véresre tapsoltam a tenyeremet, annak ellenére, hogy sikeresen sárba taposta nézői önbecsülésemet kétszáz ember előtt az egyik interakció során.

Na, ez a Balázs Zoltán vezeti most a Maladype társulatot, ahova ugyanezt a játékos, társulaton belüli és a nézőkkel folytatott szoros kommunikációra épülő színházat vitte át, átragasztva iszonyatos energikusságát a többi tagra is. A Poszt versenyprogramjaként Pécsre hozott Übü király feldolgozásuk is ezt a vonalat képviseli. A négy félmeztelen férfiszínész által előadott darab szó szerint átütő erejű: olyan beleéléssel és lendülettel játszanak a tagok, hogy konkrétan én fáradok el a leghátsó sor mögötti kakasülőn, ahol mellettem maga a rendező nézi árgus szemekkel az előadást, tapsolva, fütyülve, nevetve vagy épp fejét csóválva egy-egy résznél, értékelésétől függően.

Már csak ezzel a hatalmas, nekifeszülő, szinte befogadhatatlan lendülettel is újszerűséget visznek az unalomig ismert sztoriba, és akkor még meg sem említettem a MÉH-telepeket idéző újságpapírhalom díszletet, amiben egerek módjára rohangálnak, ha épp nem eszik módszeresen a nyálas galacsinokat vagy olvassák fel és építik a sztoriba az adott lapon épp leírtakat. Kiemelném még persze az előadás két legjobbját Orosz Ákost (Übü papa) és Lendvánczky Zoltán (Übü mama, Jim Carreyre némileg emlékeztető arcszerkezettel), akik valszeg annyi kalóriát vesztenek az előadás alatt, mint Gebrselassie a London-maratonon.

A nézők a kisteremben uralkodó 40 fokos meleg és a 90%-os, szúrós hónaljszagú páratartalom ellenére is imádták a darabot, felállva tapsoltak, kifelé pedig még beleütközünk az esti Kockavetőre bejutni kívánó, a színházat ostromló többezres seregbe - miközben átfut az agyunkon, hogy a Poszt mintha kinőtte volna a helyszíneit, útba vesszük az ókeresztény sírkamrák előtt zajló zsibvásárszerű kolbászos-sort, némi kalóriafeltöltés reményében.

yossarian, POSZT honlap, 2010

John Webster Amalfi hercegnőjének előadása a Nemzetiben szakasztott az, amire zsúrnálék közlik: megosztotta a közönséget. Vagyis a nézők egyik felét az undor rázta, korszakalkotónak rajongta a másik fél. Kérdés: többen utálták-e, mint csodálták?

A színházi egyetértés = unalom, kéjes semmitmondás, elnyújtózó közhely. Az ismert formák, ismételt gondolatok, sokszor kóstolt ízek könnyebben lecsúsznak a torkon. Merész újdonságok, megrágandó, nehezen emészthető gondolati falatok a nézők egy részét felzaklatják. Dühösen kérdik: a színielőadás jegyvásárlásához csatolni kell-e az érettségi bizonyítványt vagy mellékelni az államvizsga dolgozatát? Csakis előképzettséggel élvezhető a színház?

Jóllehet eszem ágában sincs elpörölni mindenki szabadságát attól, hogy utálhassa bármely látott színházi előadást, és nemtetszését útszéli kifejezésekkel fogalmazhassa meg, Balázs Zoltánt rendkívül eredetien gondolkodó és dolgozó színházi embernek tudom, eddigi munkái szerves összefüggésben vannak egymással. Logikusan kapcsolódnak egymáshoz élesen szabatos rendezései és homályosabb fogalmazásai. Színházi kertek alján sutyorognak róla, hogy Bob Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Zsótér rendezéseinek hatása mutatkozik színpadi írásmódjában. Tagadhatatlan, mindhárom rendezőnél hospitált. Szememet hegyezve megkíséreltem tetten érni Wilson vagy a pravoszláv guru nyomait. Mindhiába. A körbejáró füleseknél helyesebb a színpadot figyelni. Pletykák szajkózása helyett ténynek fogadni el, amit Balázs előadásaiban törekvésként vagy telitalálatként látható. Bocsánatosabb bűnnek tartom (amennyiben találó volna a ráfogott vád), mint ha a lusta, elkoptatott közhelyek kényelmes sokszorosításának útján csoszogna. Rendezései megújuló erőfeszítések a színházi-színészi előrevivő reformjaiban. Balázs színháza a szöveg lapos reprodukciója helyett többszólamú színházzal kísérletezik. Olyan idegen színházi kultúrák eszköztárát kísérli meg átültetni a magyar színházi ugarba, amelyekben az ének, a zene, a táncos elemek, a pantomim, a cirkuszi bravúrok, az artistaeszközök, az ekvilibrisztika egyidejűleg vannak jelen az intenzív színészi munkával.

A lusta epigonizmust felváltja a gazdag képzelet színháza. Balázs próbálkozásai és találatai új színházat kínálnak. Elszakadást az utónaturalista színjátszástól.

Jules Lemaitre, a múlt századforduló szellemes impresszionista ledöfője tanulmányt szentelt a sznoboknak, leszögezve, hogy az újdonságok alélt, talán meg sem értő tisztelői érlelik a primőröket, segítik a zsengék életre támogatását, valamint elterjesztői az újdonságoknak.

Amikor a Nemzetiben felmegy a függöny az Erzsébet kori nagy színpadi vérengző tragédiájának elején, marad még egy tüllkortina. Álomszerű elmosódottsággal működik mögötte az ornátusba csomagolt sokaság. Magasabbak a valóságosnál. Mintha két fejük volna. Úgy is van: köznapi fejükön barbár fehér szoborként pótfejet viselnek. Az egyik hús-vér, a másik szellemi égnek nyújtózó szellemi fő. Hatalmas a kezük. Akárha kohászkesztyűt viselnének, vagy Walt Disney fehérkesztyűs Mickey Mouse-ai vonulnának a szakrálisan egérszürke, megtöretlen vászonfalak között. Az ormótlan, vászonból készült lapátkezek fölfokozzák a fohászkodásra összetett tenyerek látványát. Szakrálisan áldó kezek. Mohón markoló, aranyat merítő banditamarkok. A magasból élesen besütő fényvetők keresztülszabta tér katedrálisra utal, láttukra téveszménk, hogy A varázsfuvola szabadkőműves társasága celebrál a színen.

Felvonják a fekete keretes tüllfüggönyt. Kitisztul Gombár Judit színpadképe.

Webster kiontott vérbő rémdrámái összekötik a rettenet ábrázolását a Nérót nevelő Seneca Őrjöngő Hercules tragédiájának emberaprító kegyetlenségei, ironikus szentenciái és Quentin Tarantino Kill Billje között. Hidegvérű érzéketlenséggel metélik egymást a szereplők. Érzelmi érintettség nélküli tárgyilagossággal, leleményes brutalitással végzik ki egymást. Az antik tragédiák hatottak a Jakab kori Londonra, és az angol rémdrámák utóhatást gyakoroltak a független hollywoodi filmkészítőkre. A művelt antik, a művelt újkori és a manapi, ha a rideg világról, a reménytelen kiúttalanságról beszél, visszatér a nézőket megragadó brutalitáshoz. Úgy elégíti ki a tehetetlenségük felhalmozta agressziót, hogy a szereplők gyilkos ösztöneivel vezeti le nézői helyett a bosszú kielégítését. „Tetthiányból/Tenyészik a sötét izgágaság” - szavalja Vas István hangján az Amalfi. Seneca „bosszúdrámái” Webster kezén hasonlóan öncélú mészárospaddá teszik a színpadot. A vértől iszamos deszkákon lélektanilag is megindokolatlan a gyilkos válasz. Mintha kimaradt volna a folyamatok megírása, a kegyetlen epizódokra összpontosított a költő. Szabadszájúan beszélnek szereplői. Áthágják a dramaturgiai szabályokat. Szeszélyből cselekszenek.

Balázs rendezése letakarja a szenvedélyeket. Színészeit nem engedi kószáló kezekkel handabandázni. A drámaiságot nem fokozódó hangerőben tálalja fel, hanem belső intenzitásban. Nem alkalmaz őrjöngő teátrális játékot. Hidegvérrel működnek szereplői. Belül hevülnek indulataik. Kamarajáték közelképeit helyezi a túlságosan bő színpadtérbe. Túl messziről a nézők szemétől és fülétől.

Balázs rendezései elszántan harcolnak a hagyományos hazai naturalista közhelyek ellen. Szakrális játékokat szervez színpadra. Bolondok iskolája, Theomachia, Négerek, A Mikádó, Leonce és Léna, Tojáséj, Faust vagy Marschner operája, A Vámpír a celebrált játék és a színjátszás ősi rétegeiben, a bábjátékban találja meg művészi otthonát. Az átjárhatóság bábok és eleven emberek, felcserélhetőségük nem ízlés irányította művészi szeszély. Emberei bábszerűen viselkednek. Bábjai antropomorfak. A játékosokat szívük helyett automatizmusok irányítják. Mintha arra utalna: bábszínház a világ, és kívülről irányított benne minden férfi és nő.

Péterfy Bori a címszerepben méltóságteljes ártatlanság. Panaszszó nélkül viseli méltatlan sorsát. Szabad akarattal dönt új házasságáról, és bátyjai akarata ellenében férjül veszi intézőjét, szül neki három gyereket. Kihúzott gerinccel vállalja lemészárlását, s lengő-lobogó ruhában úszik kísértetként a színpad felett. Testetlen, narancsszín légben úszó selyemruha. Átmenet a valóság és a rémlátomás közt.

Bosola gályarabból lett udvari bérgyilkos. Galambősz gazember. Sinkó gyönyörűséget keltő, zengő hangja megnyugtatóan beteríti a színpadot. Erőt sugároz, rendíthetetlenséget, tépelődő lelkiismeretességet. Nem visel külső intrikus vonásokat. Nem használja a színészettörténet áskálódó gonosztevőinek eszközrendszerét. Bölcs Sarastrónak mutatva magát keveri véres kártyáit. Előkelő, akár egy politikus. Higgadtan és tiszta képpel végzi alávaló munkáit. Oly ártatlannak látszó gondolatokkal, mint Shakespeare Jágója. A nőket is durván „kárpálja”, akár Othello tisztje Desdemonát.

Kulka Bíborosként (Bosola kijelentésére, hogy megölni érkezett), nagyon halkan, fegyelmezetten, szinte befelé mondja, vagy mintha a mamáját szólítaná, félig leheli: „Segítség!” Pompás. Megismétli a segítségül hívást, de már színházi papírmasé hangon. Kitartóan recitál a darab végéig, amikor két mondat erejéig ismét bensőséges, ironikus, megrendítő. Új színházában a végre jelentős feladattal, hosszú idő után magára talált, nemes dikciójú Makranczi Zalán a titkos férj. A kigyulladó László Zsolt a másik gyilkos testvér. Hollósi Frigyes erős karakterű, rozsdás hangú orvosa, Söptei Andrea alázatos Cariolája, Bánfalvi Eszternek a becsomagolt fejből kicsillogó tekintetű udvari hölgye mellett László Attila, Mátyássy Bence, Marton Róbert, Orth Péter, Földi Ádám a színház új fiataljai a nézőktől való távolság áldozatai. A színészi fogalmazás Balázs rendezéseiben a mozgásba hozott belső fogalmazásban erős. Zárt terembe való. Kamaraszínpadra. Mintha idegenkedne a játék természetes lélegzete a Nemzeti tágasságától. Emberfeletti méretűek a szereplők. Két fejük van egymás felett. Nyakuk felett szoborszerűek. Miért is merevebben mozognak, holott könnyed léptű gyakorlatokat ír elő a rendezés.

Szerepeik megkoreografáltak és zeneileg megfogalmazottak. (A zenekari árokban eleven hegedűsök igen szépen játszanak.) A távol-keleti színházak szertartásosságával mozgatott színészek a lakkozott padokon és közöttük végzik szertartásos mozgásaikat. Túl sok az egyszerre elvégzendő föladat. Időnként selyemköpönyegük beleakad a padok szélébe, kizökkentve az előírt hűvös tökélyből az előadókat.

A szereposztási tévedés nem a színészekre, hanem az előadás helyére vonatkozik.

Molnár Gál Péter, Mozgó Világ, 2009