- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó -

Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható el a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, XXXII. évf. 13. sz

Tizennyolc éve működik többnyire a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben lévő ház második emeleti lakásában, a Bázison az ország egyik legkülönösebb, független teátruma, a Maladype Színház. Balázs Zoltán az alapítója, a társulatvezetője, a rendezője és a színésze; ízig-vérig a motorja. Róla és a csapatról beszélgettünk. Meg mindenről...

- Ahogy most sebbel-lobbal jöttél, biztos vagyok benne, hogy, mint mindig, most is benne vagy valamiben. Miben?

- Éppen a bukaresti Odeon Színházba készülök, ahol tavaly Elżbieta Chowaniec kortárs lengyel szerzőnő Gardénia című darabját rendeztem. Az előadást nagyon jól fogadta a román színházi szakma és a közönség, így a színház vezetése visszahívott, hogy teret adjon a társulat színészeivel már kialakított színházi nyelvezet továbbgondolására. Ezúttal Pier Lorenzo Pisano kortárs olasz szerző A te érdekedben című darabját viszem színpadra.

- Ugorjunk egy jó nagyot: mikor, hogyan fogott meg a színház?

- Nem a színház fogott meg, hanem a cirkusz. Kolozsváron születtem, de 12 éves koromig Észak-Erdélyben, Máramarosszigeten laktunk, ahonnan ’89-ben áttelepültünk. Hatéves voltam, amikor nagyapám elvitt egy vándorcirkusz előadására, ahol félig sikerült mutatványokat és szomorú mutatványosokat láttam, meg egy fáradt kígyót, aki kedvetlenül tekergette magát: az élmény azonban így is elementáris volt, teljesen megbabonázott. Ennek az lett a következménye, hogy még aznap éjjel összecsomagoltam, és hajnalban jelentkeztem a vándortruppnál.

A karaván épp sátrat bontott és anélül, hogy megkérdezték  volna, ki fia-borja vagyok, elvittek magukkal. Otthon kétségbeesve kerestek, de nagyapám,miután felidáézte, hogy milyen volt a tekintetem az előző esti előadáson, gyorsan összerakta, hogy hol lehetek. A rendőrséggel utánunk eredetek, megállították a karavánt és engem hazavittek. Tönn mint egy hónapig nem beszéltem a családommal, mert úgy éreztem, hogy az életem értelmétől fosztottak meg.

Arra vágytam, hogy akrobata bohócként minden egyes vérfagyasztó akció után azt mondhassam a közönségnek: „Hepp! Nyugodjatok meg, emberek, ez csak tréfa és játék...” A cirkusz lett a legvonzóbb művészet számomra, a szent és a profán pillanatok kettőssége pedig rabul ejtette a szívemet, a képzeletemet. Sokáig kerestem a hasonló impulzusokat, de nem találtam. Miután országot váltottam, puszta kedvtelésből végigstoppoltam Európán, találkoztam indiánnal, szumóbirkózóval, háziasszonnyal, különféle emberekkel... Hatalmas életétvágy volt bennem, mohón vetettem bele magam minden, ígéretesnek tűnő kalandba.

- Rátaláltál?

- A szentesi drámatagozaton igen. Tanáraim, Bácskai Mihály, Bácskai Mihályné Erzsike, Keserű Imre, László Zoltán és Perjésné Dózsa Erzsébet okosan és türelmesen terelgettek a személyes tapasztalatokkal átitatott színházi felfedezőúton. Ekkor találkoztam először a színészettel mint az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb kifejezőeszközzel. Meghatározó élményem volt Baudelaire A romlás virágai című verseskötetéből készült előadás, amelyet a szentesi gimnázium frankofón kapcsolatainak köszönhetően Avignonban, a fesztiválon is bemutathattunk. Ott ismertem meg Marcel Bozonnet-t, a párizsi Conservatoir akkori igazgatóját, aki látva engem Baudelaire-ként, meghívott, hogy folytassam náluk a tanulmányaimat. Akkor úgy éreztem, Magyarországon van dolgom, otthonra leltem. Ráadásul még szerelmes is voltam... Három évig a Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd felvettek Benedek Miklós színészosztályába a Színművészeti Egyetemre. Egy évvel később a rendező szakra is bekerültem, Babarczy László osztályába. Később úgy alakult, hogy a budapesti Színművészetivel párhuzamosan a párizsi Conservatoir-ban is megkezdhettem a tanulmányaimat. Az összevont szemeszterek alatt olyan mesterektől tanulhattam, mint Robert Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Min Tanaka.

- Végzett színész-rendezőként a Bárka Színházban dolgoztál, eközben megalapítottad a Maladypét. Hogyan jött össze?

- Véletlenek szervezték az életemet. 2001 tavaszán többen is felhívták a figyelmét Dragan Ristić szerb producernek egy „furcsa, szabálytalan, renitens” figurára, aki végzős rendezőhallgató volt az egyetemen, és nyitott volt minden őrültségre. Ez voltam én. Ristić szeretett volna Budapesten cigány és nem cigány színészekkel közösen megvalósítani egy európai szintű színházi előadást. Arra kért, hogy cigány és magyar nyelven rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját. „Ugye tudod, hogy ez a világon mindenhol megbukott?” – kérdeztem. „Tudom, de most nem fog” – válaszolta. Neki lett igaza. A darab bemutatója a Roma Parlamentben volt, és a különböző helyekről összeválogatott színészcsapat nagy sikert aratott a szakma és a közönség körében is. Zsúfolt telt házakkal játszottuk lehetetlen időpontokban, éjszakánként.

- Ebből a színészcsapatból verbuválódott a Maladype. Mit jelent a szó? Mivel startoltatok?

- Lovári nyelven találkozást jelent. Ez a szó képviseli a legpontosabban azt a mindannyiunkat összekötő élményt, amely akkor, a Jacques-előadás kapcsán, előadók és nézők között megszületett. Ezért választottuk alakuló színházunk nevének. A következő bemutatónk már a Szkéné Színházban volt, és Ghelderode Bolondok iskolája című művéből született. Az előadásban a színészek cigányul, magyarul és latinul beszéltek. Biztosak voltunk benne, hogy hatalmasat bukunk, de meglepetésünkre még nagyobb siker lett. Harmadik premierünk a korábbiaknál is képtelenebb vállalkozásnak tűnt, hiszen olyan szerző művéhez nyúltunk, akinek a személyét és a műveit a magyar színházi közízlés még nem fogadta be: Jean Genet Négerek című darabját 2004-ben mutattuk be Sáry László zenéjével a Bárka Színházban.

- Mitől volt lehetetlen?

- A francia szerzőre egyáltalán nem jellemző tradicionalizmus és kisrealista gondolkodásmód hiányától és a rám jellemző tartalmi-formai sajátosságok szokatlan, újszerű ötvözésétől. Az előadás valójában egy kortárs opera volt, amelynek keretében az ének és a beszéd „maszkként” jelent meg a különböző egzotikus mozgáskultúrák motívumait is merészen integráló történetben. A különleges tükröződésekre és rituálékra épülő cselekményben a cigány származású színészek játszották az arisztokrata, fehér udvar tagjait, és a magyar színészek a rabszolgákat, a négereket, Kálid Artúr például egy fehér nőt... Ezek az előadások alapozták meg a Maladype mai hírnevét itthon és külföldön. Ezek a programadó események fogalmazták meg a társulat színházról alkotott egyedi elképzeléseit, és tették a színészeket egy másfajta színésztípus emblematikus alakjaivá. Így startoltunk. A későbbiek egy önmagát megíró történet organikus fejezetei lettek.

- Lett egy társulatod, és a nyakadba szakadt annak minden öröme és gondja. Vegyük sorjában.

- Hamar bele kellett tanulnom a pályázatírás, a pénzszerzés kényelmetlen feladataiba. Oda kellett figyelnem, hogy milyen munkatársakkal veszem körbe magam. Tudatosítanom kellett a társulat tagjaiban, hogy a munkánkat a versenyszellem határozza meg. Például ha a csapat fejlődését veszélyezteti egy-egy nehezen motiválható, lemaradó játszótárs, le kell mondanunk róla, mert hosszú távon visszafogja a színház „versenylovait”. Egyszóval hamar bele kellett jönnöm a társulatvezetés nem túl népszerű szerepébe, és mindig készen állni az újratervezésre, az újrafogalmazásra.

- Ahogy elnézem, cipeled. Nem fáradsz el?

- Még bírom. Talán a cirkuszban szerzett gyerekkori élményeknek is szerepük van ebben. Előadásaim mindegyikében jelen van a kockázati faktor és a rezisztencia. A Maladype színészeinek sokfelé kell tudniuk figyelni, az idegrendszerük nem lehet átlagos idegrendszer, és alkalmazkodniuk kell minden váratlan helyzethez...

- ...ahol a néző is szinte az előadás része, annyira benne van. Egy nagy kőszínházban tapsol vagy hurrog a közönség, nálatok a kis színteret körbeülő ötven néző abban a pillanatban, azonmód belenevet, belekiabál a darabba. Hogyan lehet erre ráállni?

- Mindennapi gyakorlattal és kondícióval. Ez a fajta figyelem nem elsajátítható az egyetemen. Azokra a színészekre, akik nálam játszanak, jellemző egyfajta „elvetemültség”. Játékuk során tudniuk kell alkalmazni a képlékenység és a szellemi-lelki hajlékonyság sajátos képességét, amelyet az együtt töltött idő alatt, különböző tréningeken sajátítanak el. Akiben ez nincs meg, az lehet jó színész, de nem nálam.

- Milyen színház az Odeon?

- A világ egyik legelismertebb színházi műhelye. A román Vígszínház. A ’89-es forradalom után a világszerte ismert rendező, Vlad Mugur igazgatósága alatt lett nemzetközi hírűvé. Falai között olyan rendezők alkottak, mint Andrei Şerban, Mihai Măniuţiu, Alexander Hausvater, Radu Afrim vagy Gianina Cărbunariu. Tudomásom szerint én vagyok az első külföldi rendező, aki az Odeon társulatával dolgozhat. Emiatt is hárul rám nagy felelősség.

- Mitől más külföldön rendezni?

- Leginkább attól, hogy minden idegszálammal az alkotás folyamatára, a színészek munkájára koncentrálhatok. Ez nagy luxus! Itthon főképp a „szervező-irányító” tevékenység uralja a mindennapjaimat. Megszoktam, hogy egy független színház vezetőjének, akinek a társulata napról napra él, mindig mindent újra kell terveznie.


Váczy András, Business Class Magazin, 2019

Fordította: Pályi András

Rendező: Balázs Zoltán

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót - nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése - mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

(Pályi András)

Szereplők:
Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Ádám Kornél
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta / Vincze Erika
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonne: XXX

Alkotók:
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. 01. 25. Fészek Művészklub, Színházterem, Budapest

Az előadás időtartama: 80 perc

Turné:
23. Kartágói Színházi Napok, Tunisz, Tunézia - 2022
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Románia - 2022
Stúdió Színház, Marosvásárhely, Románia - 2022
Mozaik Országos Színházi Találkozó, Kápolnásnyék - 2022
Művészetek Háza, Kisvárda - 2022
Katona József Nemzeti Színház, Kecskemét - 2022
V. Pristinai Nemzetközi Színházi Fesztivál, Koszovó - 2021
Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros - 2021
Bitef Színház, Belgrád, Szerbia - 2021
XXX. Without Borders Színház Fesztivál, Cieszyn, Lengyelország - 2021
XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Díjak:
Fődíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Közönségdíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Kollektív színészi munka díja - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Támogatók: EMMI, NKA

a II. év magiszteri színészosztály előadása

Fordította: Porogi Dorka

Rendező: Balázs Zoltán

“Azt hiszem, egész életemben készültem rá, hogy az Alice az ágyban-t megírjam.
Színdarabot a nők gondjairól és indulatairól, és végsősoron, színdarabot a képzeletről.
A szellem börtönének valóságát. A képzelet diadalát.
De a képzeletbeli győzelem nem elég.”
Susan Sontag

Szereplők:
Alice James: Rákosy L. Anikó
Margaret Fuller, írónő: Vadász Bernadett
Emily Dickinson, írónő: Zádor Fanni
Nővér / Anya: Barkó Judit Réka
Apa: Czüvek Loránd
Harry / Alice bátyja: Ádám Kornél
Fiatalember: Pál Zoltán

Alkotók:
Díszlet: Balázs Zoltán
Jelmez: Măriuca Ignat
Asszisztens: Juraszek Zsuzsanna rendező szakos hallgató

Bemutató: 2020. március 7. Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Stúdió Színház

A Maladype, az egyik legprogresszívebb hazai független társulat következő bemutatójához igazán különleges teret választott: a Fészek Művészklub színháztermét, ahol január 25-én mutatják be Witold Gombrowicz magyarul legtöbbet játszott drámáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idei évadának ötödik bemutatója Odüsszeusz hazatérése címmel, Balázs Zoltán rendezésében, március 11-én, 19 órakor lesz látható a színház Nagytermében.

A produkció Homérosz Odüsszeája, Márai Sándor Béke Ithakában című regénye, valamint Claudio Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című műve alapján készült.

Balázs Zoltán rendező 1977-ben született Kolozsváron, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és rendező szakán végzett és jelen pillanatban Magyarország egyik legtehetségesebb rendezőjeként tartják számon. Szakmai tapasztalatához nagyban hozzájárult az Anatolij Vasiliev, Joseph Nadj és Robert Wilson workshopjain való részvétel, valamint a stuttgarti UTE-n (Európai Színházi Unió) végzett rendezőkurzus. Kitűnő munkáját, színészként, rendezőként egyaránt számtalan elismerés, díj koronázza; ezek közül a legrangosabbak a pályakezdők Üstökös-díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, valamint a Jászai Mari-díj. Az elismert, független Maladype Színház rendező-művészeti vezetője Temesváron, illetve Romániában először rendez.

Ha nagyon röviden, leegyszerűsítve próbálnánk összefoglalni ezt a minden oldalról körüljárható, teljes gazdagságában mégis megfoghatatlan eposzt, ekképp szólna: Odüsszeusz húsz évig volt távol Ithakától, melynek első tíz évét a trójai háborúban töltötte, a második tíz alatt pedig azért küzdött, hogy hazajusson családjához.

A temesvári előadás bár felhasználja az eposzi történet homéroszi elmesélését, de túl is lép azon. Márai Sándor Béke Ithakában című művének szövegét veszi alapul, amely különleges látásmódjával, a hazatérő Odüsszeusz sorsának továbbgondolásával szinte lerombolja az eposz által mitikussá növelt hős képét. Odüsszeusz felesége, Pénelopé és fia, Télemakhosz visszaemlékezésein keresztül rajzolódik ki az istenekkel szembeszegülő Odüsszeusz alakja és kalandjainak sora.

Az előadás profán dimenzióját Monteverdi Odüsszeusz hazatéréséről írt csodálatos barokk operája egészíti ki. Felnagyítva a történet egyes pillanatait, kitágítva földi, színpadi terét és idejét a magasba, a „szentségesbe” emeli. A szereplők indulati, érzelmi megnyilvánulásait iróniával színezi.

A produkció létrejöttéhez hozzájárult Velica Panduru díszlet- és jelmeztervező, Szőllősi András koreográfus, Cári Tibor zeneszerző, valamint Góczán Judit dramaturg. Az előadásban fellépnek: Balázs Attila, Faragó Zénó, Bandi András Zsolt, Aszalos Géza, Molnos András Csaba, Kiss Attila, Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Tokai Andrea, Magyari Etelka, Lőrincz Rita, Páll Anikó Katalin.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház honlapja

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idei évadának ötödik bemutatója Odüsszeusz hazatérése címmel, Balázs Zoltán rendezésében, március 11-én, 19 órakor lesz látható a színház Nagytermében. A produkció Homérosz Odüsszeája, Márai Sándor Béke Ithakában című regénye, valamint Claudio Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című műve alapján készült.

Balázs Zoltán rendező 1977-ben született Kolozsváron, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és rendező szakán végzett és jelen pillanatban Magyarország egyik legtehetségesebb rendezőjeként tartják számon. Szakmai tapasztalatához nagyban hozzájárult az Anatolij Vasiliev, Joseph Nadj és Robert Wilson workshopjain való részvétel, valamint a stuttgarti UTE-n (Európai Színházi Unió) végzett rendezőkurzus. Kitűnő munkáját, színészként, rendezőként egyaránt számtalan elismerés, díj koronázza; ezek közül a legrangosabbak a pályakezdők Üstökös-díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, valamint a Jászai Mari-díj. Az elismert, független Maladype Színház rendező-művészeti vezetője Temesváron, illetve Romániában először rendez.

Ha nagyon röviden, leegyszerűsítve próbálnánk összefoglalni ezt a minden oldalról körüljárható, teljes gazdagságában mégis megfoghatatlan eposzt, eképp szólna: Odüsszeusz húsz évig volt távol Ithakától, melynek első tíz évét a trójai háborúban töltötte, a második tíz alatt pedig azért küzdött, hogy hazajusson családjához.
A temesvári előadás bár felhasználja az eposzi történet homéroszi elmesélését, de túl is lép azon. Márai Sándor Béke Ithakában című művének szövegét veszi alapul, amely különleges látásmódjával, a hazatérő Odüsszeusz sorsának továbbgondolásával szinte lerombolja az eposz által mitikussá növelt hős képét. Odüsszeusz felesége, Pénelopé és fia, Télemakhosz visszaemlékezésein keresztül rajzolódik ki az istenekkel szembeszegülő Odüsszeusz alakja és kalandjainak sora. Az előadás profán dimenzióját Monteverdi Odüsszeusz hazatéréséről írt csodálatos barokk operája egészíti ki. Felnagyítva a történet egyes pillanatait, kitágítva földi, színpadi terét és idejét a magasba, a "szentségesbe" emeli. A szereplők indulati, érzelmi megnyilvánulásait iróniával színezi.

Czumbil Marika, 2010

Homérosz, Márai Sándor (Béka Ithakában és Monteverdi Odüsszeusz hazatérése) művekből gyúrt kamaraművet Temesvárott a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban vendégeskedő Balázs Zoltán.

Odusszeusz (vagy Odüsszeusz, másként Ulixesz) vonakodva bár, de részt vesz a trójai háborúban. Ithaka csavareszű király hadi dolga végeztével hazaindul feleségéhez, de nem igen töri magát. Odüsszeusz bátor. Művelt. Okos. Cseles. Az ő trouvaille-ja a becsempészett faló. Tíz évig kalandozik. Vagy húszig. Van, ahol negyven évig tart hazaútja. Az istenek letérítik hazameneteléről. Vagy kíváncsisága. Vagy kalandvágya. Minden esetre nem töri haza a család egyesítés olthatatlan vágya. Hűséges felesége otthon kézmunkázva várja, a birtokot feldúló és megzabáló kérők tömegét. Elutasítja erőszakos kérőit (Kiss Attila, Aszalos Géza, Molnos András Csaba). Hűséges késedelmező férjéhez, a hazaútjáról minduntalan eltántorítható király mesés kalandokat él meg, számos asszony rabul ejti, míg végre megvénülten hazatalál. Solvejg csak fon, vár és hű, míg Peerje Gynthje önmagát keresi idegen nők ölében. Solvejg, vagyis Penelope vár és fonnyad. Bár a temesvári királyné (a szépséges Tankó Erika) trapézon trónol mindvégig. Szkeptikus türelemmel átlátja felülről a helyzetét. Nem iróniától mentesen kommentálja egyazon helyhez rögzített sorsát. Balázs Attila ezüstvértezetben obsitos Odüsszeusz. Lelép mitológiai szobortalapzatáról, és jóllehet, engedve az emelkedettség csábításának, nyugdíjas mitológiai hőst ad. Átengedi a cselekményt vezető lendületet fiának, Télemakhosznak. Faragó Zénó nyomon követi apja botorkáló kalandozásait. A modern ifjú biztonsággal tudni akarja lódítások, mitológiai mesék, tódító hadielbeszélések közül az igazságot. Tudni akarja: volt-e értelme áldozva-várni időtlen időkig a mesebeli példaképre, hozhatott volna-e megváltást a mindennapokra? Faragó Zénó növekedő lendülettel veszi birtokba az emlékezést, a nézők figyelmét és a színpad fölötti uralmat. Találkozása Kalüpszó nimfával (az erős tehetségű, varázslatos dikciójú Tokai Andreával) az előadás legmegragadóbb színházi jelenete. Nem Ógügié szigetén vagyunk. Sem az Odüsszeiában. Helyszín: Temesvár, a régi bálteremben működő Csiky Gergely Színház a Gyulafehérvár utcában (str. Alba Iulia). Idő: ma. Két szenvedélyes mai ember a színházi színen.

A játékosan ironikus Szilágyi Ágota, mint a halandókkal rosszcsont tréfákat űző Pallasz Athéné. Kirké: Magyari Etelka, Nauszikaá: Lőrincz Rita, Eurükleia: Páll Anikó Katalin. A kérők legyilkolásához segédkező kondás Bandi András Zsolt. Valamennyien plasztikus célszerűséggel mozognak bokáig vízmedencében (Szőllősi András betanításában). Uralkodóian viselik-használják a díszletet is tervező Velica Panduru gazdag képzeletű és anyagismeretű jelmezeit. Megtévesztően szinkronizálják két különböző Monteverdi-felvételből összevágott olasz nyelvű operaelőadás. Szinkronmunkájuk azért hibátlan, mert ők maguk is gyönyörűen énekelnek.

A Monarchiát színházakkal teletervező bécsi Fellner&Hellmer-páros Ferenc József Színházának homlokzatába ides-tova évszázada a román Duiliu Marcu sima, diadalívre utaló kubisztikus beton zifferblattot épített bele, elfintorítva az 1875-ös színház bejáratát. A vissza-történetesítést akadályozta a történelem. A temesvári forradalom kultikus háttere a színházépület. Kegyeleti okokból érintetlen. Nem hámozzák ki alóla a Fellner-Helmer eredetit.

MGP, nol.hu, 2010