Előtte azonban a Thália Színházban lesz látható a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéves színművész hallgatóinak előadása.

Az Augusztus, melyet Balázs Zoltán színész, rendező, a Maladype Színház művészeti vezetője állított színpadra, január 13 -ai marosvásárhelyi bemutatója óta számos romániai és külföldi fesztiválmeghívást kapott. A Bruno Schulz elbeszélései nyomán készült nonverbális előadás a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválon és a kecskeméti Szín-Tár Fesztiválon való vendégszereplés után legközelebb Budapesten, a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjének programjában lesz látható április 20-án délután 5 órakor a Thália Színház Arizona Stúdiójában.

A Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzéréből inspirálódott Augusztus a budapesti vendégjátékot követően május 5-én a prágai Zlomvaz Fesztiválon mutatkozik be a cseh közönségnek, ahová idén a szervezők a fesztivál programjába mindösszesen négy külföldi előadást válogattak be. Ezt követően június 9-én a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon, június 15-én a nagyszebeni FITS Fesztiválon, június 28-án pedig a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján találkozhat a közönség a különleges hangulatú előadással.

Balázs Zoltán rendszeresen visszatérő vendége a romániai színházi életnek: 2005-ben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte az Odüsszeusz hazatérése című előadást, 2011-ben a Maladypével a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszotta a világot látott Leonce és Léna, majd 2012-ben a fesztiváldíjas Tojáséj és Platonov című előadásokat.

A következő év tavaszán a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójában mutatták be az öt UNITER-jelölést kapott Mester és Margaritát, 2017-ben pedig A kommunizmus története című előadásért Balázs Zoltán elnyerte a Legjobb rendező díját az ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Jelenleg a bukaresti Odeon Színházban állítja színpadra Elzbieta Chowaniec Gardénia című darabját.

A Maladype Színház művészeti vezetője 2017 novemberében B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanár meghívására érkezett az egyetemre, hogy végzős osztályának növendékei a közel másfél hónapos próbaidőszak alatt a rendezőre specifikusan jellemző színházi gondolkodást és módszert megismerhessék. A független színházi alkotó, aki korábban már rendezett egyetemi hallgatókat (2007 - A Mikádó – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest; 2017 – A lecke – Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest) a kilencfős csapattal a novellák részletes elemzése és az egyéni mozgásképletek elsajátítása után az összművészetek és a játék nyelvén valósította meg a lengyel szerzőre jellemző tartalmi-formai összefüggések bizarr rendszerét.

Szinhaz.hu, 2018. április 17.

A színházi világnap alkalmából idén is odaítélték a Gobbi Hilda-életműdíjat és a Soós Imre-díjat, valamint a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának elismerését, a Hevesi Sándor-díjat.

A MASZK Országos Színészegyesület és a kulturális tárca által alapított Gobbi Hilda-életműdíjat az idén Czegő Teréz, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színművésze veheti át. A pályakezdő tehetségek elismerésére létrehozott Soós Imre-díjat Mészáros Blanka, a budapesti Katona József Színház művésze és Szakács Hajnalka, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulatának tagja nyerte el.

Ebben az évben egyeztetési okból elmarad a MASZK Országos Színészegyesület hagyományosan megrendezett jótékonysági gálaestje, ezért az elismeréseket a díjazottaknak egy általuk játszott előadás után a színpadon adják át.

A színházi világnap alkalmából a Hevesi Sándor-díjat, a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központjának elismerését is odaítélték. A Hevesi Sándor-díjjal Balázs Zoltán színész-rendezőt, a Maladype társulat vezetőjét, Szabó G. László kulturális menedzsert és Vidovszky György rendezőt tüntették ki. A Hevesi Sándor-díjat az ITI Magyar Központjának kezdeményezésére alapították 1998-ban. Az elismerést minden évben annak a három művésznek, kultúraközvetítő, társulatvezető szakembernek adják át, aki sokat tett a magyar színház nemzetközi elismertetéséért.
A díjat szakmai szervezetek, színházak javaslata alapján az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának képviselőiből álló kuratórium ítéli oda.

Anyagi okokból nem adják át a Vámos László Kossuth-díjas rendező emlékének megőrzésére alapított Vámos László-díjat, valamint a Kállai Ferenc-életműdíjat, amelynek átadása szünetel. A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója.

A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet és tágabb értelemben a kultúra fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Az idei színházi világnapon Simon McBurney színész, író, rendező üzenetét olvassák fel az előadások előtt a színházakban.

Origo.hu, 2018.03.27.

A színházi alkotó – aki B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanár meghívására érkezett az egyetemre – Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzéréből készített előadást.

Január 13-án 19 órától láthatja a közönség a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem – Magyar Művészeti Kar végzős színművész osztályának vizsgáját az egyetem Stúdió Színházában Balázs Zoltán, a Maladype Színház művészeti vezetőjének rendezésében.

Balázs Zoltán rendszeresen visszatérő vendége a romániai színházi életnek: 2005-ben a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte az Odüsszeusz hazatérése című előadást, 2011-ben a Maladype a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszotta a világot látott, fesztiválfődíjas Tojáséjt, majd egy évre rá a Platonovot mutatták be ugyanott. 2012 tavaszán a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójában létrejött, öt UNITER-jelölést kapott Mester és Margarita aratott osztatlan kritikai- és közönségsikert, 2017-ben pedig Balázs Zoltán elnyerte a Legjobb rendező díját az ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon A kommunizmus története elmebetegeknek című előadásáért. Színészként is láthatták a nézők, 2016-ban a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című művéből készült egyszemélyes kiáltványt adta elő Marosvásárhelyen.

A szombaton bemutatásra kerülő vizsgaelőadással kapcsolatban a rendező a Marosvásárhelyi Rádiónak kifejtette: fontos, hogy a diákokban időben megfogalmazódjanak vágyaik, céljaik és tapasztalataik, hogy jelen legyenek, ne játsszanak és engedjék meg maguknak, hogy megtörténjen velük mindaz, amiért ott vannak.

Az alkotók ajánlója az előadás elé:

Bruno Schulz, a tarka fantazmagóriák, mesék és szenzációk mestere értéktelen kacatokból építkezik, melyek kulisszái között az életünk folyik és ahol az egyedüli lényeget a maszkok és a formák állandó váltogatása adja. Bár Schulz a német expresszionisták, Musil és Kafka szellemi társa, az egyetemes méretűre dimenzionált rettegés helyett ő inkább saját gyerekkorából épít házat magának. A Fahajas Boltok mágikus-realista szerzője, a Monarchia végnapjait írja meg egy galíciai kisvárosban, melyben saját apja, Jakub a szolid kereskedő és filozófus-mágus alakjában Józef, a gyermek szemével láttatja a régi világ letűnését. A gyermekkor “lenne annak a ‘zseniális korszaknak’, a ‘messiási kornak’ a megvalósulása, melyet annyiszor ígértek nekünk az összes mitológiák.” – írja. A mindent elözönlő káosz agresszivitásával szemben Józef úgy védekezik, hogy beengedi azt házának falai közé, és helyet keres neki a lét tereiben: “Mekkora naivitás azt gondolni, hogy az élet ezernyi apróságáért küzdve alakíthatjuk sorsunkat! Már csak arra vágyom, hogy elaltassam a sors éberségét, és minden feltűnést kerülve, észrevétlenül jószerencsém oldalához simulva láthatatlanná váljak.”

Színház.org, 2018. január 13.

A Nemzeti Színház III. Richárd című előadásával kezdődött csütörtök este a gdanski Shakespeare Színházban a magyar színházi hét, amelynek programjában a Tünet Együttes, a Frenák Pál Társulat, valamint a Maladype Színház is szerepel.

A Gdansk egyik jellegzetességeként ismert Shakespeare Színházban a magyar hetet a záruló lengyelországi magyar évad keretében szervezik. A szemle ugyanakkor része a gdanski kulturális intézmény Európa Színházai című programsorozatának is. A teátrum három éve épült és nyílt meg Gdansk belvárosában, Akkor indult az Európa Színházai elnevezésű ciklus is, melynek hetedik kiadását Magyarországnak szentelik – számolt be a Shakespeare Színház igazgatója a rendezvénysorozat csütörtöki gdanski sajtótájékoztatóján. Jerzy Limon hozzátette, hogy a lengyel kulturális tárca és a varsói Magyar Kulturális Intézet támogatásával megrendezett minifesztivál programjában a színházi előadások mellett magyar koncertek, filmvetítések, gasztronómiai bemutatók, gyermekfoglalkozások és zenei események is helyet kapnak.

A csütörtöki nyitóesten Shakespeare III. Richárd című drámájának azt a feldolgozását tűzték műsorra, amelyet Vecsei Miklós újító fordítása alapján ifj. Vidnyánszky Attila vitt színpadra. A rendező a sajtótájékoztatón felidézte, hogy a III. Richárdot a Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiválján mutatták be 2016 nyarán, majd a Nemzeti Színház is műsorára tűzte a Gobbi Hilda Színpadon. Az eladás másfél éve úton van, ez a negyedik helyszín és a nyolcadik alkalom, ahol és amikor játsszák. Az alkotói magot egy fiatal csapat jelentette, melyhez más korosztályhoz tartozó, nagy nevű színészek csatlakoztak, mások mellett Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő, Szűcs Nelli és Trill Zsolt – közölte. Ifj. Vidnyánszky Attila elmondása szerint a III. Richárdnak rengeteg olvasata lehetséges: “a mi értelmezésünkben a darab a vezetésről és megvezetésről szól”. Fiatalok indulnak az életnek, és olyan figurákat, eszméket, gondolatokat keresnek, amelyekbe kapaszkodhatnak, amelyekben hihetnek – szólt a darabról. A rendező hangsúlyozta: nem átírni szerették volna Shakespeare-t, hanem újrafogalmazni a huszonévesek szemszögéből. A címszereplőt megformáló Trill Zsolt szerint III. Richárd az összes hibájával együtt is elsősorban ember, erre a megközelítésre koncentrál az előadás is. Hozzátette: nagyon sok helyen játszott már, de a gdanski Shakespeare teátrumé “a világ egyik legszebb és legizgalmasabb színházi tere”.

Az egyhetes magyar színházi szemlén a Tünet Együttes Weöres Sándor verse által ihletett, Az éjszaka csodái című tánc- és vizuális produkcióját mutatják be, a Frenák Pál Társulat pedig az InTimE című produkcióval szerepel. A nézők a poznani Új Színház feldolgozásában Visky András Pornó – A feleségem története színdarabját is megnézhetik. A rendezvénysorozat a Maladype Színház előadásával zárul jövő csütörtökön, amikor bemutatják Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperáját. A magyar hét kísérőrendezvényeként a Shakespeare Színház kiállítótermében fotókiállítás nyílik csütörtök este, ott válogatást mutatnak be Kardos Sándor Horus Archívumából.

A színházi szemlét kísérő filmmustrán Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál, Nemes Jeles László Saul fia, Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból, valamint Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjeit vetítik. Zenei program is szerepel a magyar hét eseményei között, kedden Lajkó Félix és a Volosi nevű lengyel vonósegyüttes közös koncertjét hallgathatja meg a gdanski közönség. A szemlét emellett a Magyar piknik elnevezésű, a karácsonyi szokásokat és a gasztronómiát bemutató program kíséri, amelyen a Kodály-módszer felhasználásával zenei foglalkozásokat is tartanak.

A 2014-ben átadott gdanski színház csaknem ugyanazon a helyen épült fel, ahol a 17. században egy vívóiskola épületében vándorszínész társulatok, köztük németek és angolok tartottak színi előadásokat és bemutatták a Shakespeare-drámákat is. A színház nyitható teteje lehetővé teszi olyan előadások megrendezését is, mint amilyeneket annak idején Shakespeare Globe Színházában tartottak. Kertész Péter, a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad programkoordinátora elmondta: az évad húsz hónapja tart, ez idő alatt 75 lengyel város több mint 500 magyar rendezvénynek adott otthont, melyekre 1,5-2 millióan látogattak el, és csaknem 60 könyv és kiadvány jelent meg.

Tavaly számos rendezvénnyel ünnepelték az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját, 2017 szeptemberében nyílt a Varsói Királyi Várban a Magyar modernizmus 1900-1930 című, nagyszabású kiállítás, nemrég pedig a Proton Színház és a Recirquel Társulat lépett fel Krakkóban és Varsóban, illetve Lódzban – emelt ki néhány programot. A gdanski Magyar Színházi Hét a kulturális évad egyik záróeseménye, december elején pedig Varsóban nyílik lengyel-magyar tematikus történelmi játszótér – számolt be Kertész Péter.

MTI, szinhaz.org, 2017

Idén első alkalommal Magyarország a díszvendége a gdanski Shakespeare Színház Európa Színházai című fesztiváljának. A november 30-tól december 7-ig tartó programsorozatot a Nemzeti Színház III. Richárd című előadása nyitja meg, majd a Tünet Együttes, a Frenák Pál Társulat és a Maladype Színház vendégszerepel a Lengyelországi Magyar Kulturális Évadban, a KKM-Balassi Intézet – Varsói Magyar Kulturális Intézet szervezésében. A színházi, kortárs táncszínházi előadások mellett gasztronómiai bemutatók, irodalmi és turisztikai előadások, filmvetítések, gyermekfoglalkozások és koncertek – Lajkó Félix és a Volosi együttes, Navratil Andrea és a Kobzos együttes – is várják a magyar kultúra iránt érdeklődő észak-lengyelországi közönségét.

A Fortune színházra hasonlító gdanski Shakespeare Színház az észak-lengyelországi város kiemelt kulturális intézménye. A társulat nélküli befogadó intézmény számos fesztivált szervez, ezek egyike az Európa Színházai Fesztivál, amelynek idén Magyarország a főszereplője. Az egyhetes magyar programsorozatot november 30-án a Nemzeti Színház III. Richard című előadása nyitja meg. December elsején Visky András Pornó című darabját a poznani Nowy Teatr mutatja be, majd december 3-án a Tünet együttes Az éjszaka csodái című előadását tekintheti meg a közönség, amelyet Weöres Sándor címadó verse inspirált. Az összművészeti előadás Mezei Ildikó és Taskovics Éva képzőművészek festményei, grafikái és animációi segítségével teremti újjá a látomásvers világát. December 6-án a Frenák Pál Társulat mutatkozik be. A testi szerelemről és az érzékekről szóló In Time című, Lábán Rudolf-díjas előadásuk szerte Európában és a tengerentúlon is turnézott már sikerrel. A magyar színházi hét zárásaként december 7-én a Maladype Színház előadásában láthatja a közönség Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperáját. A 2016-ban Az év komolyzenei műve – Artisjus-díjat elnyert darabot a december 9-én a varsói közönség is megtekintheti a Dom Kultury-ban.

KKM-Balassi Intézet, 2017

Október 22-én és november 12-én különleges eseményekre kerül sor a Maladype Színházban: 25. előadásához érkezik a társulat két meghatározó előadása, William Shakespeare III. Richárdja és Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperája. A Maladype Színháztól nem állnak messze a nagy szériát futó előadások: nemzetközi fesztiváldíjas 100. Übü király-előadásukat korábban az Amerikai Egyesült Államokban ünnepelték; a világlátott, Weöres Sándor egysorosása épülő, fesztiválfődíjat nyert Tojáséjt közel nyolcvanszor; Csehov Platonovját negyvenszer láthatta a közönség. A kitartó szakmai és közönségérdeklődésnek köszönhetően a Zsótér Sándor által rendezett III. Richárdot májusban a szegedi Finálé Fesztivál, júliusban a gyulai Shakespeare Fesztivál is vendégül látta.

Részletek az előadásról megjelent kritikákból:

„Balázs Zoltán mindenkit képes vagy átverni, vagy megöletni, vagy maga mellé állítani egy időre. Végig bírja szusszal a két és egynegyed órás játékot, érezni a virtuozitását, élvezi a szerepet is, ahogy III. Richárd is élvezte Shakespeare beállításában az általa irányított színjátékot, amelynek nem nézői voltak, pusztán áldozatai.”

Makk Zsuzsa

„Balázs Zoltán, mint Richárd nem játssza el a figura testi hibáit, amelyekről a híres kezdő monológban hallunk, Glosterje inkább jó kiállású királyi sarj, aki nem bosszút akar állni a természeten fogyatékosságaiért, hanem pusztán a hatalom megszerzéséért dönt úgy, hogy gazember lesz, és lemészárol mindenkit, aki az útjába áll. (...) Az eredmény egy izgalmasan kísérletező, erős színészi alakításokkal tűzdelt előadás lett.”

Kiss Csaba

„Az előadás Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja. Bár a 138 éves szöveg tele van meglepő, nagy erejű kifejezésekkel (pl. kakodaemon; szögarczú), de a mai köznyelvhez szokott fül számára nem könnyű követni, mert nemcsak a kifejezéskészlete meglepő, hanem az építkezésmódja, a mondattagolása, a ritmusa is eltér attól, amit megszoktunk. (...) Zsótér Szigligeti fordításának választásával azt éri el, hogy engedjük el a nyelvet, és tapadjunk rá a gesztusokra. Ne zavarjon bennünket, ha nem értünk mindent, mert a szavak úgyis csak arra valók, hogy átverjenek mindenkit. Az igazsághoz nem visznek közelebb. (...) Az előadás könnyed iróniája súlyos tapasztalatokat rejt. Ennek érzékeltetésében nagyszerű társakat talál Zsótér a színészekben, Balázs Zoltán mellett elsősorban Kádas Józsefben, Friedenthal Zoltánban, Huszárik Katában, Fila Balázsban, Szilágyi Ágotában, de a többi játszóban is.”

Bíró Kristóf

Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperája igazi sikertörténet: a darabot Balázs Zoltán rendezte 2015-ben a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztiválon a Maladype és a Qaartsiluni Ensemble koprodukciójában. A premiert országos és nemzetközi turné követte (Kisvárdai Művészetek Háza, Kisvárda; Művészetek Völgye Fesztivál, Taliándörögd; Kamara Opera Fesztivál, Eger; Nemzeti Színház, Miskolc; Pécsi Harmadik Színház, Pécs Közép-Európai Színházi Fesztivál, Kassa, Szlovákia; Théâtre Saint-Gervais, Genf, Svájc; Musiktheatertage Wien Fesztivál, Bécs, Ausztria). A 2016-ban Az év komolyzenei műve – Artisjus-díjat elnyert előadás december 7-től 9-ig Lengyelországban, Varsóban és Gdańskban vendégszerepel. Sáry László műve Balázs Zoltán nagy sikerű Theomachia-rendezése után (Béres Ilonával a főszerepben) a zenei és színházi élet örömteli és újbóli Weöres-felfedezését, a zeneszerző méltó ünneplését, valamint a kortárs zeneművészet és a kortárs színházművészet ritka együttállásait kínálja a közönségnek.

Részlet az előadásról megjelent kritikából:

„Krónikásként hosszan keringek az előadás körül anélkül, hogy le tudnám írni, tulajdonképpen mi is történik a meglehetősen kis területű színházi arénában. Azonban az, ami történik, olyan elbűvölően változatos, váratlan, kamaszos, ihletett, erotikus, komikus, emberi, meghökkentő, hogy szóbeli érzékeltetése a maga konkrétságában teljesen reménytelen. De szavamat adom, hogy az egész minden pillanatban élvezetes és megunhatatlan.”

Malina János

„Az előre megírt, kötött zenemű az előadás során – nem tudok jobb szót – belecsipkéződik a térbe. Akusztikus térhímzés ez, ami itt, előttünk születik. Az adott hanghatások a „MINTHA” élmény megélését segítik, a térbeli játékok viszont, mint például a tenyérnyi, parázspiros madárpihe lélegzetekkel való, fújkáló röptetése, elejtése és elrablása, vagy a zongoraszékekből épült torony lélegzetelállító megépítése és megmozdítása a mutatványok feszültségét, a Molnár Gál Péter által oly pontosan fogalmazott, nagybetűs „HÁTHA!” – némi galádságtól sem mentes – cirkuszi izgalmát hozzák. Hullámzik és kattog maga a látvány, vele és mögötte, felette-alatta röpköd a zene, pokolian pontos, begyakorolt koreográfiára, vagy a most születő mutatvány izgalmának vacogásától kísérve.”

Gabnai Katalin

Következő 25. előadások:

III. Richárd:

2017. október 22., 14.00 óra, Maladype Színház, 1088 Bp., Mikszáth tér 2.

Remek hang a futkosásban:

2017. november 12., 19.00 óra, Ferencvárosi Művelődési Központ, Színházterem, 1096 Bp., Haller u. 27.

szinhaz.org, 2017

Nem mindennapi élményben volt részük azoknak, akik ellátogattak a Zwingerbe, Balázs Zoltán előadására. Ő a szabadságot választotta.

A Zwinger (Öregtorony) kőfalai között, ebben a puritán, mégis nagyvonalú „történelmi bezártságban” talán még nagyobbat szól ez a monumentális életvallomás, mint bárhol máshol. Balázs Zoltán színész, rendező, a budapesti Maladype Színház alapítója és vezetője az IASK meghívására hozta el Kőszegre a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című önéletrajzi kötetéből készített estet (jobb híján nevezzük így). Az 1946-os, angol nyelven megjelent könyvet olyan orosz szerző jegyzi, akinek – csalódván a kommunizmus Sztálin szerint megvalósuló nagy szovjet művében, beleütközve a valósághamisítás alól előtüremkedő borzalmakba – sikerül emigrálnia.

A Kravcsenko-kötet magyarul a Maladype kiadásában jelent meg (a fordításra Konok Pétert kérték föl), Balázs Zoltán pedig több év után ezzel a bemutatóval lépett újra színészként a közönség elé. Az elmúlt két évben nemzetközi színtéren is visszhangot keltett a „Kravcsenko-ügy”, amelynek még egyáltalán nincs vége. És bár Balázs Zoltán gondosan ügyel arra, hogy kiemelje a szokásos színházi keretek közül az előadást – nem „szerepet játszik”, hanem „Kravcsenkót tolmácsol”, nincs díszlet, nincs jelmez -, a nézőre elsősorban mégis az a szédítő, szavakkal nehezen megragadható színészi-emberi teljesítmény van hatással, amit ez az intenzív több mint két óra magába sűrít. A megállíthatatlan, egyszemélyes szózuhatag nem magányosan árad, Balázs Zoltán/Viktor Kravcsenko egy pillanatra sem veszíti el kapcsolatát a közönséggel. Reagál, reflektál, kezet fog, melléd ül, mosolyog, a szemedbe néz. Közben – mintegy mellékesen, de nyilván a lelki-fizikai tehertétel okán is – a szövegben önmaga számára is megidézett, illúziókkal teli kamaszból megtört arcú férfivá öregszik. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, minden önéletrajz lekerekít és „önigazol”.

A Kravcsenko-történet szintén célra tart (talán túlságosan is). De ez nem von le semmit abból a határtalan szabadságélményből, amit Balázs Zoltán általa megteremt. A motoszkáló kérdés pedig úgyis mindig személyes: És te mit tettél volna? Mit tennél?

vaol.hu, 2017

Balázs Zoltán a III. Richárd után egy újabb Zsótér rendezésben lép színpadra. A Balkont október 3-án mutatják be a Maladypében.

A társulat 2004. évi, kritikai- és közönségsikert hozó Négerek-premierje után tizenhárom évvel ismét repertoárjára tűzi az egyetemes kortárs drámairodalom meghatározó francia alkotójának egyik abszurd vízióját. Közel húsz éve nem állították színpadra Magyarországon Genet darabját. A bonyolult lélekkel bíró, viharos életű, a színházművészetet mélyen ismerő szerző világhírű darabja a bűn, a bűnhődés és a megtisztulás folyamatán keresztül könyörtelenül leleplezi a külső erők által kikényszerített társadalmi modellek személyiségtorzító hatásait, „a hatalom erotikáját”. A Nagy Balkon nevet viselő „illúzióház” kliensei hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, amelyek a valóságban elérhetetlenek számukra. Miközben a szobákban szigorúan titkos szerepjáték-szertartások résztvevői és tanúi, kinn az utcán lázadás és forradalom tör ki. Jean Genet látszat és valóság között egyensúlyoz, amelyek egyre nehezebben definiálhatóak a szereplők számára: lehetséges, hogy talmi valóságérzetük közepette csupán különböző szerepekre vágynak, más és más alakokat játszanak és egyre több maszkot hordanak?

Zsótér Sándor és a Maladype alkotói kapcsolata 2006–ban a Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott Wyspiański-mű, az Akropolisz bemutatójával kezdődött. 2008-ban Musset darabját, a Lorenzacciót, 2009-ben Beaumarchais Figaro házasságát rendezte a Maladype társulatának, Marcelina szerepében Törőcsik Marival. 2013-ban Brecht Don Juan című drámáját állította színpadra, amely előadás Szerbiába is meghívást kapott. 2016 májusában bemutatott, jelenleg is repertoáron lévő III. Richárd-rendezését Balázs Zoltánnal a főszerepben, a budapesti premier után idén nyáron a gyulai Shakespeare Fesztivál közönsége is láthatta.

A francia szerző darabját Ungár Júlia új műfordításával mutatják be, a díszlettervek Ambrus Mária, a jelmeztervek Benedek Mari munkái. Szereplők: Tankó Erika, Balázs Zoltán, Huszárik Kata, Bödők Zsigmond, Fila Balázs, Márkus Sándor, Szilágyi Ágota és Pallag Márton. A Balkont október 3-án mutatják be, ezt követően pedig október 10-én és 17-én látható a Mikszáth téri Maladype Színházban.

szinhaz.hu, 2017

A Maladype Színház vezetője szerint a függetlenek körében érdemes lenne különbséget tenni a komoly múlttal rendelkező társulatok és a pályakezdő csapatok között.

A TAO rendszer átalakítása nehéz helyzetbe hozza a közel tizennyolc éve működő társulatot. A színház vezetője szerint ugyanakkor a mostani helyzet jó alkalmat teremthet a rég szőnyeg alá söpört szakmai kérdések valódi tisztázására és a független színházak helyzetének radikalizálására is. Mindezt szigorúan szakmai alapon, a valódi értékek és teljesítmények figyelembe vételével tartja megvalósíthatónak.

- Vissza tudsz-e emlékezni arra, hogy milyen szituációban voltál és mi volt az első reakciód, amikor értesültél a TAO-val kapcsolatos döntésről?

- Éppen várakozó állásponton voltunk; meg kellett volna tudnunk, hogy melyek azok a cégek, amelyek fel fogják ajánlani számunkra a nézőszám, illetve a bevétel alapján maximalizált TAO összeget. A TAO támogatás a Maladype működésének közel kéthavi költségeit fedezi. Mivel állandó társulattal és munkatársi gárdával rendelkező színházként tizenhét embert kell eltartanunk, igen jelentős. Kérdéses volt, hogy a majdani támogatókkal, például a MagNet Bankkal hogyan tudunk megállapodni, és mikor kezdjük el a támogatási folyamat lebonyolítását.

Ekkor érkezett a hír, hogy a TAO rendszer megszűnik, vagy átalakul, de hogy pontosan milyen kritériumok alapján fog megtörténni, arról semmilyen érdemi információ nem látott napvilágot; sajnos az elosztás aránya mindmáig tisztázatlan. A kezdeti híresztelésekre nem láttuk értelmét reagálni. Meg szerettük volna várni, hogy egyértelmű tájékoztatást kapjunk. Azóta tudjuk, hogy a színházakat támogató költségvetésről szóló tervezet már elkészült és az EMMI kulturális államtitkára, Fekete Péter felel majd egy személyben a 37 milliárd forintos színháztámogatási keret szétosztásáért.

- Mit tudtatok tenni az eddig előfordult váratlan helyzetekben?

- Tudomásul véve a megváltozott helyzetet, alternatív forrásokból próbáltunk finanszírozási megoldást találni. Csak úgy lehet kezelni ezeket a váratlan körülményeket, ha folyamatosan készen állunk a változásra és többféle túlélési stratégiával rendelkezünk. Fel lehet ezt fogni egyfajta kreatív, kirakós játéknak is, de hazardírozni nem lehet egy művészileg és strukturálisan is kiszámítható működésben gondolkodó társulattal. Bevételeink egy jelentős részét külföldi turnéink, vendégszerepléseink teszik ki, nagyrészt ennek köszönhető, hogy még életben vagyunk. Meghatározó kérdés számunkra, hogy az újragondolt rendszerben a TAO kifizetés milyen feltételekhez lesz kötve, kik részesülnek majd belőle, és hogy ebben az új csomagban lesz-e helye (és milyen helye lesz) a függetleneknek, a magánszínházaknak és a kulturális fesztiváloknak.

- A honlapotokon olvasható, hogy esetetekben egy önmagát mindig újrafogalmazni képes társulatról van szó, és a mindenkori változásra a színházcsinálás természetes folyamataként tekintetek. Érvényes ez a megállapítás a mostani helyzettel kapcsolatosan is?

- Mint tudjuk némely földi életforma egyáltalán nem fény- és oxigéndús környezetben tenyészik, hanem forró vízben, lúgos vagy savas talajban található, mindazonáltal élnek, léteznek. Saját színházi viszonyainkra lefordítva: tartást és erőt ad, hogy alkalmazkodásunknak köszönhetően a független társulatok között mi még a „túlélők” közé tartozunk. Ha igazán szembenéznénk az előző TAO rendszer okozta visszaélésekkel és szakmai anomáliákkal, valamint az egész ügy felelősen és körültekintően lenne megvizsgálva, akkor ez a mostani helyzet a teljes előadó-művészeti támogatás rendszerének újragondolásával akár pozitív változásokat is hozhatna.

Régóta húzódó strukturális kérdésekben is rendet lehetne tenni. Megtörténhetne például a függetlenek közti szelekció és kiemelhetnék végre azt az öt valóban társulatként működő függetlenszínházi műhelyt, amelyek sok éve lehetetlenül alacsony és kiszámíthatatlan anyagi támogatás mellett mutatnak fel komoly szakmai eredményeket itthon és külföldön. Képtelenségnek tartom, hogy 2019-ben a Maladype ugyanabban a helyzetben van, mint azok az éppen induló, pályakezdő csapatok, akik legtöbbször csak egyetlen esemény erejéig szerveződnek össze. Ez nem azt jelenti, hogy idővel ezekből az egyszeri színházi kalandokból nem nőheti ki magát egy-egy komolyan vehető, számottevő együttes, de mi, akik ezt a folyamatot már végigcsináltuk, tapasztalatból tudjuk, hogy ehhez rengeteg minden szükséges, elsősorban hosszú távú szakmai és működési koncepció, tervezés.

Nem hiszem, hogy a jövőre tizennyolc éves Maladypétől bárki is elvitatná, hogy újító jellegű előadásaival és sajátos színháznevelési programjaival jelentősen hozzájárult a magyar színházművészet jelenlegi karakteréhez, ezért is érzem méltatlannak azt a másodlagos jellegű bánásmódot, amivel minket és a független színházi szféra hozzánk hasonlóan meghatározó alkotóműhelyeit illetik. Időszerű lenne újragondolni az átlátható anyagi és szakmai támogatás értékalapú rendszerét és komolyan venni az elszámoltatást.

- Milyen kritériumokat kellene szerinted ehhez megállapítani?

- Nagyon konkrétakat. A társulatok hiteles szakmai elképzelésekre épülő hosszú távú működési terveket mutassanak fel, de ne csak papíron, hanem a mindennapi színházi valóságban is érvényes, számon kérhető módon. Képesek legyenek működésük fenntartására és annak fejlesztésére is; legyenek érdekeltek komplex színházi folyamatok megvalósításában és eredményeik minél szélesebb körben való visszaforgatásában. Strukturális-szellemi stratégiájukban legyen helye az innovatív ötleteknek és megoldásoknak, kommunikációjukban pedig a többgenerációs közönséget megszólító egyenes, dinamikus és aktív hangvételnek.

A hatékonyság legmeghatározóbb mérője azonban az, hogy szakmai szempontból mit tud az adott társulat érvényes gyakorlati javaslatként hozzátenni a kanonizált nagy egészhez. Az öt valódi működést felmutató független színház kiemelése mellett fontos lenne az is, hogy a tervezhetőség és a működés biztonsága érdekében ezek a társulatok rendelkezzenek is a működési támogatásukkal a vonatkozó periódus elejére. A korábbi években már több alkalommal látott nyilvánosságot erre reagáló írásos javaslat, mégsem történt semmi. Erről szól a 2018. április 12-én megjelent, Indokol a kuratórium című írás is.

- Ebből arra következtetek, hogy vannak a kormányzat közelében olyan emberek, akik jól átlátják ezt a helyzetet.

- Igen, vannak szakmai grémiumok, kurátorok, államtitkárok és miniszterek is, akik évről évre ugyanezt javasolják. Eredménytelenül. Szakmán belül mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a függetlenek közül mely együttesek igazán működőképesek, és melyek azok, amelyek tényleg rendszeres vendégei a külföldi fesztiváloknak. A TAO rendszer megváltoztatásának szándéka többek között azért nyert teret, mert az előadó-művészeti szervezetek közül voltak, akik csúnyán visszaéltek a külföldi fellépések során felmutatható pszeudo nézőszám „vattázott” adataival és így plusz támogatási összegekhez jutottak. A probléma az, hogy nem csak azok lettek számon kérve, akik miatt ez az egész ügy felrobbant, hanem azok is meg lettek bűntetve, akik a maguk lehetőségeihez képest tisztességgel tették adolgukat. A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is.

- Mi lehetne erre a megoldás?

- A legkorrektebb az lenne, ha a felelősöket elszámoltatnák, és azoknak, akik nem voltak a piszkos játék szereplői, megadnák a lehetőséget, hogy hozzászóljanak a TAO rendszer elosztásának újragondolásához. Most úgy tűnik, hogy a Filmalap példáját követve, a színházművészet alkotóközösségeinek TAO támogatását is egy közös kasszába érkező TAO felajánlások szétosztásával kívánják megoldani. De, hogy ez a döntés pontosan kiket és hogyan érint, még nem tudjuk. Azt hallani, hogy leginkább a nemzeti és a kiemelt intézményeknek fog kedvezni. Rólunk, függetlenekről senki nem ejt szót. Azt is fontos megemlíteni, hogy a TAO körül kavargó porfelhő szépen elfedte azt a tényt, hogy az NKA produkciós pályázatai 2018 őszén nem kerültek kiírásra. Arról sem beszélünk, hogy a 2019/2020-as működési pályázat kiírása már egy hónapos csúszásban van a tavalyi dátumhoz képest.

- A bemutatók szempontjából hogyan érinti a Maladypét a kialakult helyzet?

- Bízom benne, hogy az idei évadra tervezett két bemutatónk közül az egyik, Euripidész Trójai nők című darabja, Szabó K. István rendezésben még meg tud valósulni. A sorsfordító háborúk közepette a különböző női princípiumokat a középpontba helyező mű igen aktuális és társulatunk színésznőinek is méltó feladat. Külön öröm, hogy a készülő előadásban vendégművészként Varga Máriát is láthatja majd közönségünk. Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnője április elején kerülne bemutatásra az én rendezésemben. Ebben a TRIP Hajóra tervezett előadásban már együtt játszana a társulat mind a tizenkét színésze, de ennek a vállalkozásnak a sorsa az említett okok miatt még bizonytalan.

- A szakma hallgatását ti hogyan élitek meg?

- Nincs túl pozitív tapasztalatunk a különböző szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel kapcsolatban. Pár éve kiléptünk a FESZ-ből is, mert úgy éreztük, hogy a mi érdekeinket egyáltalán nem képviseli. A színházi társadalom szövete is igen szakadozott. Szükségesnek tartom, hogy elérkezve egy új kor, új dimenzió kezdetéhez, a kialakuló új színházi létformáról közösen tudjunk és akarjunk gondolkodni, de nem kedvelem a megmondó emberek erőszakos megnyilvánulásait és az önmagukat „szakmai szócsöveknek” kinevező üzengetőket sem. Véleményem szerint minden indulatos és meggondolatlan nyilatkozat rendkívül káros szakmánk közös ügyeit illetően. A valódi szakmaiságot számomra egyetlen dolog jelenti: a következetes és elmélyült kereső-kutató munka. Az, hogy a színházművészet fejlődésének érdekében mennyire vagyunk képesek művészi és emberi szolidaritásra, az ösztönző és integratív alkotói folyamatok tudatos elindítására és azok minél szélesebb körű kiteljesítésére, megőrzésére.

Törekszünk-e egyáltalán a múlt igazságainak és a korunkra jellemző színházi folyamatok lényegibb megértésre, a konszenzusra, a dialógusra. Ma ismét időszerűnek érzem a világhírű japán író, Misima Jukio a XX. század derekán megfogalmazott sürgető felszólítását, amely a művészetek túlpolitiztáltságának veszélyére hívja fel a művészek figyelmét: „Itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez!” Talán nekünk is el kellene gondolkodnunk azon, hogy miért is foglalkozunk színházcsinálással; üzleti és önös érdekek irányítják mindennapi színházi tevékenységeinket vagy mélyebb, rétegzettebb elszámolnivalónk is akad a Színház lényegével, amit nem tekinthetünk csupán fogalomnak vagy tárgynak. A 2018 szeptemberében általam elindított ÖT KAPU elnevezésű korspecifikus színház-metodikai program többek között ezeket a színházművészeti és technikai kérdéseket vizsgálja hét fiatal pályakezdő színésszel.

- A honlapotokon az is szerepel, hogy kizárólag pályázati forrásokból tartjátok el magatokat. Ennek az interjú sorozatnak az eddigi beszélgetőpartnerei mind azt mondták, hogy ezek a pályázati források annyira csekélyek, hogy nem nyújtanak elegendő fedezetet még egy produkció előállításához sem. Ti hogyan tudjátok ezt megoldani?

- Irgalmatlan sok munkával és edzett idegrendszerrel. Megpróbálunk mindenhová pályázni. Felelősen gondolkodva, a jelenleg ránk érvényes játékszabályok közepette nincs más választásunk. Kialakultak bizonyos egyéb pénzszerzési metódusok is, de ezek érvényesítéséhez tudatosan építkező támogatói stratégiára és folyamatosan bővülő kapcsolati hálóra volt szükség. Nem kis energiával építettük fel a sajátosan maladypés támogatási programokat. A korábbi TAO támogatások egy részéből tudott megvalósulni például a nagyon sikeres Én is a Maladypét nézem elnevezésű plakátkampányunk is. Tudomásul vettük, hogy az életben maradáshoz nekünk újabb és újabb befektetőket kell megszólítanunk. Ha mindenki csak egy kis összeggel járul hozzá társulatunk projektjeihez, abból már egy nagyobb is összejöhet. Ez persze egyáltalán nem oldja meg az éves működési költséghiányunkat, de időnyerésre alkalmas.

- Van egy olyan embered, aki csak ezzel foglalkozik?

- Nálunk mindenki multifunkcionális, mert szükséges és így gazdaságos. A pályázatokat ugyan még nem a színészeink írják (bár láttam erre működő példát külföldön), és munkatársainknak sem kellett még beugraniuk valamelyik előadásunkba, de fontos, hogy társulatunk tagjai sok mindenhez értsenek és, hogy gyors, rugalmas helyzetmegoldó képességekkel rendelkezzenek.

- A színészek hangulatát milyen irányban befolyásolja ez a helyzet? Érzékeled az egzisztenciális félelmet rajtuk?

- Egy független színház társulatának állandó tagjaiként sajnos az évek alatt hozzászoktak a jövőjüket érintő bizonytalanság rendszeres jelenlétéhez. Tudják, hogy problémamegoldó csapatnak a tagjai, és ha már rendelkezünk rájuk vonatkozó, érvényes információval, akkor azt időben megosztjuk velük. Addig arra koncentrálnak, ami a próbákon és az előadásokon a legfőbb feladatuk. Ehhez a speciális életformához olyan képlékenységre és folyamatosan megújuló bizalomra van szükség, ami a maladypés színészeket megkülönbözteti a más társulatok-béli színészektől.

- Ha a mai nappal meg kellene mondanod azt, hogy meddig látod biztosítottnak a Maladype jövőjét, akkor milyen dátumot mondanál?

- Március közepéig. Mindezt úgy, hogy a szeptemberben szerződtetett fiatalokat érintő kiadásokat sikeresen le tudtuk választani a színház működési költségeiről. Tavaly nyáron nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy három éves tehetségmentő és gondozó programunkba meghívtuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának hét tagját. Köszönhetően azonban néhány lelkes támogatónknak, és különösen a TRIP Hajó igazgatójával, Magács Lászlóval (rendező, színházigazgató, az Átrium elindítója – a szerk.) kialakított hosszú távú együttműködési koncepciónknak, az idei évadra még sikerült a pályakezdő színészeink kutatómunkájához szükséges forrást biztosítani. Magács László felismerte az ÖT KAPU koncepció jelentőségét és egyfajta szakmai mentora és mecénása lett a programban résztvevő junioroknak.

- Van válaszod arra, hogy a TAO-val kapcsolatos intézkedésnek mi lehetett a célja?

- Több lehetséges válaszom is van, de abban bízom, hogy az átalakítás legfőbb törekvése az, hogy egy átláthatóbb rendszer működtesse majd a közös kasszából szétosztásra kerülő garantált támogatási összeg célbajutását. Véleményem szerint egy igényesen és korszerűen újragondolt TAO elosztási rendszernek nem lehet egyetlen kiindulópontja a nézőszám maximalizálása. Az igazi változást az jelentené, ha az érintettek számára a TAO támogatás mértékét egyéb szakmai kritériumok, valódi értékek és teljesítmények is meghatároznák. A fejlesztésre szánt TAO támogatás is nagyon fontos szerepet tölthetne be.

- A decemberben megszületett kormányhatározatból nem derül ki, hogy a függetlenek mire számíthatnak.

- Valóban. Tudomásul kéne venni, hogy a függetlenek között vannak kezdők, és vannak a pályán több éve eredményesen működő csapatok, akik kilátástalan körülmények között is bizonyítani tudták életképességüket. Ez a tény már önmagában is erőteljes szűrője lehetne egy rég óta esedékes és szükséges redukciós folyamatnak. A regisztrált szervezetekre vonatkozó működési és támogatási feltételeket is újra kellene gondolni.

- A Maladype egy közönség felé nyitott színház. Többek között minden előadás után közönségtalálkozóra kerül sor, ahol meg lehet beszélni a látottakat. Ezeknek a beszélgetéseknek az alkalmával érdeklődik-e a közönség az után, hogy mi lesz veletek?

- Mindig megkérdezik, hogy mi a helyzet a társulattal és mi lesz velünk; az is előfordult már, hogy előbb kaptunk tőlük számunkra hasznos információt, minthogy mi magunk hivatalos forrásból értesültünk volna róla. Szemmel tartanak minket, figyelik a változásokat. Olyan nézőnk is van, aki rendszeresen, havonta átutalt összeggel támogatja színházunkat. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy közönségünket bevonjuk alkotói folyamatainkba és megosszuk velük a mindennapi működésünket érintő gondokat is.

- A régi időkre jellemző mecenatúra-rendszer újjáéleszthető a ma Magyarországán?

- Éleszthető, ha létezik valahol korunk Prométheusza, aki megosztja majd a lángot a mecénás istenek és az alkotó emberek között. Intelligencia, érzékenység, empátia, szakmai igényesség és nem utolsó sorban gyakorlati tapasztalat és kapcsolati tőke kérdése. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert fennállásunk közel tizennyolc éve alatt már találkoztunk ilyen kaliberű támogatókkal, és nagyon sokat köszönhetünk nekik.

- Ha előállna egy olyan helyzet, hogy a társulat nem tudna tovább működni, akkor Neked milyen személyes terved van a jövőre nézve?

- Olyan régóta küzdünk már az életben maradásért, hogy igazán gyakorlott „helyzetkezelők” vagyunk. Különböző vészforgatókönyveink vannak. Fellapozzuk valamelyiket, és egy kis kockázati faktorral színesítve megpróbáljuk majd kivitelezni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mi minden körülmények között túl fogjuk élni ezt az időszakot, mert ha nincs támogatás és nincs pályázat, ez egyszerűen lehetetlen. Gyakorló színházvezetők pontosan tudják, hogy minden hosszú távú művészi koncepció nélkülözhetetlen feltétele a stabil működést segítő adminisztrációs és pénzügyi fedezet.

A XXI. században enélkül nem lehet fejlődni és fejleszteni sem; nem tudjuk biztosítani állandó játszóhelyünk bérleti költségeit, a minőségi munkához szükséges infrastrukturális hátteret és művészeink tiszteletdíját sem. Nevünk jól cseng külföldön és nemzetközi megjelenéseink által aktív résztvevői lehetünk a világszínházi történéseknek, de közeledve a jubileumi évhez szeretném, ha a Maladypét végre itthon is megbecsülnék és több éves működésünk és eredményeink alapján biztosítva látnám a minket megillető kiemelt működési összeget. Egyszerűen, azért mert kiérdemeltük.


Rácz Anna, Szinhaz.hu, 2019

A mindenkori személyes felelősségre kérdez rá Balázs Zoltán színész-rendező a Viktor Kravcsenko könyvéből készült kiáltvánnyal: „Én a szabadságot választottam.” Első kézből és az elsők között adott hírt – szándékai szerint a szabad világot fölrázandó – a sztálinizmus működéséről Viktor Kravcsenko, Én a szabadságot választottam című könyvének magyar fordítására mégis évtizedeket kellett várni. Balázs Zoltán színész-rendező, a Maladype Színház alapítója és vezetője azonban személyes ügyének tekinti, hogy ennek a történetnek a prizmáján át saját kibeszéletlen és mindennapi traumáinkkal is szembesülhessünk. Legutóbb a kőszegi Zwingerben nyűgözte le – szabadította föl – a közönségét. Az előadás előtt beszélgettünk.

- Két éve játssza-mondja Viktor Kravcsenko történetét. Milyen vele az élet?

- Intenzív. Bár tegnap éppen viszonylag hosszabb szünet után tolmácsoltam Budapesten az életét. Azért nem mondom, hogy játszottam, mert távol áll a műfajtól a klasszikus értelemben vett színészi játék, inkább gondolatok közlésére épül ez a nehezen meghatározható műfajú „egyszemélyes”. Kiáltványnak hívom, de nem azért, mert ordítok közben – vagy erőszakosan próbálom letolni az emberek torkán-agyán. Azért nevezem kiáltványnak, mert Viktor Kravcsenko fontos pillanatai, dilemmái, döntései – amelyeket a születésétől a disszidálásáig megélt –, úgy tűnik, hogy ismétlődnek: körülöttünk, bennünk, általunk. Azt a fajta személyes felelősséget, amelyet maga az anyag fölvet, és amely elengedhetetlen tartozéka a mindennapjainknak, a hallgatóság életkorra való tekintet nélkül mindig, mindenhol nagyon pontosan kódolja. Tegnap például sok diák volt – akik bár nem élték meg ezt a korszakot, esetleg hallomásból vagy a tanulmányaikból értesültek róla, mégis tökéletesen képesek voltak adaptálni a történetet a saját életükre, akár a kis közösségek működésére, amelyekben maguk is léteznek. A legdurvább az volt, amikor a legvégén – mindig van előadás után feloldó, levezető beszélgetés – egy nézőnk fölállt és azt mondta: mivel én annyira közvetlenül tolmácsoltam ezt a történetet, hogy személyes ajándéknak tekinti – viszonzásként ő is szeretne valami személyes ajándékot átadni. Olyasmit, amit nem osztott meg senkivel. Hogy a nagyapja kuláküldöző volt, és ez számára máig földolgozatlan tény, kibeszélendő trauma. Hogy a Kravcsenko-történetben feltűnő figurákhoz hasonló felmenői neki is vannak. Megrázó volt. Az előadáshoz Kravcsenko-ügy címmel színházi nevelési programot is létrehoztunk, amelyhez világnézettől, politikai hovatartozástól függetlenül csatlakoztak támogatók – erre én nagyon büszke vagyok. Ennek köszönhetően jutottam el hátrányos helyzetű régiókba is, olyan diákokhoz, akik színházat nem nagyon látnak, a legkevésbé ilyen tematikával. Volt egy Szabadság körút nevű vállalkozás: elmentem Viktor Kravcsenko életének fontos helyszíneire, elmondtam a kiáltványt Washingtontól Ukrajnáig. Az utazásról dokumentumfilm készült. De nemcsak Viktor, hanem az én gyerekkori helyszíneimre is – a szülővárosom Kolozsvár – eljött a stáb. A kettőnek valami furcsa közös nevezője lesz a végeredmény.

- Mikor láthatjuk a filmet?

- Remélhetőleg tavasszal: több partner közreműködésével, koprodukcióban készül. Nagyon sokan várják. Az a helyzet, hogy van még valami, amiről nem beszélhetek: lesz egy nagyobb esemény, amihez kötődik majd a bemutató. Adódott egy őrült gondolatom, amelyet nagyon szeretnék valóra váltani. Úgy néz ki, hogy van rá esély. Szóval ez a komplex program két éve nagyon intenzíven tartja magát. Folyamatos igény van rá. A világ táplálja, életben tartja a témát. Az igazságról pedig beszélni kell. És szabadságszerető emberként – így lettem nevelve, genetikailag így vagyok eltorzítva – minden alkalmat megragadok, hogy azoknak, akik szintén a szabadságon keresztül tudják magukat definiálni, lehetőséget teremtsek arra, hogy egyeztessük a gondolatainkat. Viktor története erre tökéletesen alkalmas – ahogy a személyisége is. Nyughatatlan, izgő-mozgó, kreatív, jó humorú, kérlelhetetlen, kellemetlen. Mindeközben nagyon erősen motorizált a családja a szabadságvágy, az ideológiák, a világjobbító utópiák – ebből következően a nagy hitek és nagy csalódások – furcsa egyvelege által.

- Nyughatatlan, izgő-mozgó, kreatív – mintha önmagát jellemezte volna. Azon gondolkodtam, hogy ha semmit nem tudnék az előadás hátteréről, akkor se lenne hiányérzetem. A címe mindent elmond: Én a szabadságot választottam – kiírhatná jelmondatnak a saját élete, a színházcsináló pályafutása fölé.

- Pont így történt: ez volt az indíték. Ariane Mnouchkine mondta el egy interjúban, hogy az öt kedvenc könyve között tartja számon az Én a szabadságot választottam című könyvet, amiről én addig soha nem hallottam. Később persze kiderült, hogy történészek itthon is tudtak a létezéséről; hogy Szolzsenyicin Gulagja előtt jelent meg először, vagyis a legelsők között adott hírt a szovjet rendszer torzulásairól, borzalmairól. De a Mnouchkine-interjút olvasva azonnal arra gondoltam, hogy aki ilyen címmel ír könyvet, engem az érdekel: mind a szerző, mind a mű. (Az sem volt mellékes persze, hogy általam nagyon tisztelt színházi rendező sorolja a kedvenc könyvei közé.) Úgy vágtunk bele az egyetlen jog-örökössel, Kravcsenko ma élő fiával, Andrew Kravcsenkóval a tárgyalásokba, hogy nem tudtam: voltaképpen mit szeretnénk lefordíttatni, megjelentetni. Csak bíztam benne, hogy egy ilyen című mű arról fog szólni, amiről sejtésem szerint szólhat. Tehát én is így voltam a könyvvel – ahogyan ön esetleg velem. Andrew Kravcsenko sokáig nem állt kötélnek. Ő az édesapját két rántotta között látta egy-egy reggelinél, félévente egyszer. Ugyanis a szovjet rendszerből kiábrándult Viktor Kravcsenko hiába jutott el Amerikába, a szabadságot nem találta meg; vagy nem úgy, ahogy ő elképzelte. Állandóan úton volt, néha hazaugrott az aktuális feleségéhez és az egyetlen fiához, aki életben volt; a Szovjetunióban hátrahagyott fiait kivégezték. Andrew-nak kevés valós emléke volt az apjáról, ezért számára a könyvben megrajzolt portré szent és sérthetetlen. Senki nem láthatja el még lábjegyzetekkel sem. Andrew arról végképp nem tudott gondolkodni, hogy milyen színpadi előadás születhet ebből a történetből. Itt jön a fordulat. Körülbelül háromévnyi tárgyalás után, amikor már úgy tűnt, hogy föl kell adnom, és veszni hagyom a projektet, a kollégáim elküldték az utolsó Hamlet-előadásomról készült felvételt Andrew-nak. Ő megnézte, és azonnal visszaírt, hogy „na, ez az én apám”. Az én szangvinikus személyiségem szinkronba került az általa ismert apaképpel. Így kapta meg a Maladype Színház a jogokat, így készült el Konok Péter – maga is történész – csodálatos fordítása.

- Ha Balázs Zoltánra gondolok, elsőként Hamletre gondolok. Arra a higanyszerű, fantasztikus kölyökre, akit Tim Carroll rendezésében keltett életre. De ugyanúgy Balázs Zoltánhoz tartozik a másik póluson mondjuk Osztrovszkij-rendezése, A vihar: csupa zene, csupa nagyszabású vizualitás, teatralitás.

- Folyamatokban gondolkodom. A pályámon kezdettől arra törekedtem – hiszen azt tapasztaltam a családomban, a számomra fontos művészeknél is –, hogy a változás a legizgalmasabb egy alkotó életében. Nem konzerválni, rögzíteni, belterjessé válni, hanem hagyni, hogy megtörténjen a kockázati faktor által generált felismerés vagy új találkozás. Tény, hogy ez a sokféleség nagyobb feladatot ad a közönségünknek és azoknak is, akik krónikásai szeretnének lenni a Maladype-történetnek. Nem a kiszámíthatóság és a jól ismert kódok használata jellemez minket, hanem mindig valami új. Ez nem mindig könnyű a munkatársaimnak sem. A folyamatot egyetlen egy dolog szervezi: az újragondolás, az újratervezés, a váratlan. Állandó kaleidoszkóp-játék, ami mozgat, ami hajt, meghatározó állomásokkal. A Hamlet ilyen meghatározó pontja volt az életemnek, sok mindent befolyásolt a pályám és a Maladype életének további alakulásában. Előrecsatolni, visszacsatolni; ez nagyon fontos. Hogy legyen egy objektív és egy szubjektív idő, aminek párbeszédhelyzetet tudok teremteni. Aztán kellenek az újabb elvetemült emberek, akik ezt a létmódot támogatják, hisznek benne. Nem panaszkodom: szép közönségünk van itthon és külföldön, de nem könnyítem meg a dolgukat, az biztos.

- A Kravcsenko-kiáltvány – akár mint a Hamlet „párdarabja” – milyen utakat nyitott meg? Milyen utakat zárt le? Azzal együtt, hogy a tevékenységének a sokszínűség mellett, alatt mintha volna egy szilárd alapja, amely nem változik.

- A Kravcsenko-történet által megfogalmazott szabadság-téma olyan felismeréseket hozott nekem, ami nemcsak férfiként, emberként, magyarként, européerként, hanem alkotóként is elgondolkodtatott. Hogy az ember honnan hová tart, hogy melyek azok a pillanatok, amikor meg kell hozni bizonyos döntéseket. Hogy igenis le kell számolni néhány dologgal, amelyekről az ember azt hiszi, hogy eltéphetetlenül hozzátartoznak. Hogy mit jelent újrakezdeni bátran, szabadon, erőteljesen. Az újrateremtés gesztusa – ez érdekel minket. Az ember újrateremti önmagát minden egyes helyzetben. Ez történik itt is, az Öregtoronyban. És van még valami, ami az összes előadásomat összeköti. Bob Wilson szerint, aki a mesterem volt, kétféle színész van. Az egyik bejön héttől tízig tetszeni, mindent elkövet, hogy szeressék. A másik, a kevésbé látványos, azért jön be, mert elintézni való dolga van a színpadon: a témával, önmagával, a közönséggel. Ha utána szeretetet is kap, nem utasítja vissza, de nem ez az elsődleges. A Kravcsenko-kiáltványt különösen személyes ügynek tekintem, és az elmúlt két év tapasztalatai szerint igen nagy százalékban elérte hatását. Két és fél órát ül és hallgat, aki az idejét, figyelmét, energiáját kölcsönzi egyetlen ember történetének. Ma, amikor minden csörög, forog, pörög, itt ülnek emberek és hallgatnak egy másikat. Ez nagy ajándék.


Ölbei Lívia, Vas Népe, 2017