Tizennyolc éve működik többnyire a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben lévő ház második emeleti lakásában, a Bázison az ország egyik legkülönösebb, független teátruma, a Maladype Színház. Balázs Zoltán az alapítója, a társulatvezetője, a rendezője és a színésze; ízig-vérig a motorja. Róla és a csapatról beszélgettünk. Meg mindenről...

- Ahogy most sebbel-lobbal jöttél, biztos vagyok benne, hogy, mint mindig, most is benne vagy valamiben. Miben?

- Éppen a bukaresti Odeon Színházba készülök, ahol tavaly Elżbieta Chowaniec kortárs lengyel szerzőnő Gardénia című darabját rendeztem. Az előadást nagyon jól fogadta a román színházi szakma és a közönség, így a színház vezetése visszahívott, hogy teret adjon a társulat színészeivel már kialakított színházi nyelvezet továbbgondolására. Ezúttal Pier Lorenzo Pisano kortárs olasz szerző A te érdekedben című darabját viszem színpadra.

- Ugorjunk egy jó nagyot: mikor, hogyan fogott meg a színház?

- Nem a színház fogott meg, hanem a cirkusz. Kolozsváron születtem, de 12 éves koromig Észak-Erdélyben, Máramarosszigeten laktunk, ahonnan ’89-ben áttelepültünk. Hatéves voltam, amikor nagyapám elvitt egy vándorcirkusz előadására, ahol félig sikerült mutatványokat és szomorú mutatványosokat láttam, meg egy fáradt kígyót, aki kedvetlenül tekergette magát: az élmény azonban így is elementáris volt, teljesen megbabonázott. Ennek az lett a következménye, hogy még aznap éjjel összecsomagoltam, és hajnalban jelentkeztem a vándortruppnál.

A karaván épp sátrat bontott és anélül, hogy megkérdezték  volna, ki fia-borja vagyok, elvittek magukkal. Otthon kétségbeesve kerestek, de nagyapám,miután felidáézte, hogy milyen volt a tekintetem az előző esti előadáson, gyorsan összerakta, hogy hol lehetek. A rendőrséggel utánunk eredetek, megállították a karavánt és engem hazavittek. Tönn mint egy hónapig nem beszéltem a családommal, mert úgy éreztem, hogy az életem értelmétől fosztottak meg.

Arra vágytam, hogy akrobata bohócként minden egyes vérfagyasztó akció után azt mondhassam a közönségnek: „Hepp! Nyugodjatok meg, emberek, ez csak tréfa és játék...” A cirkusz lett a legvonzóbb művészet számomra, a szent és a profán pillanatok kettőssége pedig rabul ejtette a szívemet, a képzeletemet. Sokáig kerestem a hasonló impulzusokat, de nem találtam. Miután országot váltottam, puszta kedvtelésből végigstoppoltam Európán, találkoztam indiánnal, szumóbirkózóval, háziasszonnyal, különféle emberekkel... Hatalmas életétvágy volt bennem, mohón vetettem bele magam minden, ígéretesnek tűnő kalandba.

- Rátaláltál?

- A szentesi drámatagozaton igen. Tanáraim, Bácskai Mihály, Bácskai Mihályné Erzsike, Keserű Imre, László Zoltán és Perjésné Dózsa Erzsébet okosan és türelmesen terelgettek a személyes tapasztalatokkal átitatott színházi felfedezőúton. Ekkor találkoztam először a színészettel mint az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb kifejezőeszközzel. Meghatározó élményem volt Baudelaire A romlás virágai című verseskötetéből készült előadás, amelyet a szentesi gimnázium frankofón kapcsolatainak köszönhetően Avignonban, a fesztiválon is bemutathattunk. Ott ismertem meg Marcel Bozonnet-t, a párizsi Conservatoir akkori igazgatóját, aki látva engem Baudelaire-ként, meghívott, hogy folytassam náluk a tanulmányaimat. Akkor úgy éreztem, Magyarországon van dolgom, otthonra leltem. Ráadásul még szerelmes is voltam... Három évig a Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd felvettek Benedek Miklós színészosztályába a Színművészeti Egyetemre. Egy évvel később a rendező szakra is bekerültem, Babarczy László osztályába. Később úgy alakult, hogy a budapesti Színművészetivel párhuzamosan a párizsi Conservatoir-ban is megkezdhettem a tanulmányaimat. Az összevont szemeszterek alatt olyan mesterektől tanulhattam, mint Robert Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Min Tanaka.

- Végzett színész-rendezőként a Bárka Színházban dolgoztál, eközben megalapítottad a Maladypét. Hogyan jött össze?

- Véletlenek szervezték az életemet. 2001 tavaszán többen is felhívták a figyelmét Dragan Ristić szerb producernek egy „furcsa, szabálytalan, renitens” figurára, aki végzős rendezőhallgató volt az egyetemen, és nyitott volt minden őrültségre. Ez voltam én. Ristić szeretett volna Budapesten cigány és nem cigány színészekkel közösen megvalósítani egy európai szintű színházi előadást. Arra kért, hogy cigány és magyar nyelven rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját. „Ugye tudod, hogy ez a világon mindenhol megbukott?” – kérdeztem. „Tudom, de most nem fog” – válaszolta. Neki lett igaza. A darab bemutatója a Roma Parlamentben volt, és a különböző helyekről összeválogatott színészcsapat nagy sikert aratott a szakma és a közönség körében is. Zsúfolt telt házakkal játszottuk lehetetlen időpontokban, éjszakánként.

- Ebből a színészcsapatból verbuválódott a Maladype. Mit jelent a szó? Mivel startoltatok?

- Lovári nyelven találkozást jelent. Ez a szó képviseli a legpontosabban azt a mindannyiunkat összekötő élményt, amely akkor, a Jacques-előadás kapcsán, előadók és nézők között megszületett. Ezért választottuk alakuló színházunk nevének. A következő bemutatónk már a Szkéné Színházban volt, és Ghelderode Bolondok iskolája című művéből született. Az előadásban a színészek cigányul, magyarul és latinul beszéltek. Biztosak voltunk benne, hogy hatalmasat bukunk, de meglepetésünkre még nagyobb siker lett. Harmadik premierünk a korábbiaknál is képtelenebb vállalkozásnak tűnt, hiszen olyan szerző művéhez nyúltunk, akinek a személyét és a műveit a magyar színházi közízlés még nem fogadta be: Jean Genet Négerek című darabját 2004-ben mutattuk be Sáry László zenéjével a Bárka Színházban.

- Mitől volt lehetetlen?

- A francia szerzőre egyáltalán nem jellemző tradicionalizmus és kisrealista gondolkodásmód hiányától és a rám jellemző tartalmi-formai sajátosságok szokatlan, újszerű ötvözésétől. Az előadás valójában egy kortárs opera volt, amelynek keretében az ének és a beszéd „maszkként” jelent meg a különböző egzotikus mozgáskultúrák motívumait is merészen integráló történetben. A különleges tükröződésekre és rituálékra épülő cselekményben a cigány származású színészek játszották az arisztokrata, fehér udvar tagjait, és a magyar színészek a rabszolgákat, a négereket, Kálid Artúr például egy fehér nőt... Ezek az előadások alapozták meg a Maladype mai hírnevét itthon és külföldön. Ezek a programadó események fogalmazták meg a társulat színházról alkotott egyedi elképzeléseit, és tették a színészeket egy másfajta színésztípus emblematikus alakjaivá. Így startoltunk. A későbbiek egy önmagát megíró történet organikus fejezetei lettek.

- Lett egy társulatod, és a nyakadba szakadt annak minden öröme és gondja. Vegyük sorjában.

- Hamar bele kellett tanulnom a pályázatírás, a pénzszerzés kényelmetlen feladataiba. Oda kellett figyelnem, hogy milyen munkatársakkal veszem körbe magam. Tudatosítanom kellett a társulat tagjaiban, hogy a munkánkat a versenyszellem határozza meg. Például ha a csapat fejlődését veszélyezteti egy-egy nehezen motiválható, lemaradó játszótárs, le kell mondanunk róla, mert hosszú távon visszafogja a színház „versenylovait”. Egyszóval hamar bele kellett jönnöm a társulatvezetés nem túl népszerű szerepébe, és mindig készen állni az újratervezésre, az újrafogalmazásra.

- Ahogy elnézem, cipeled. Nem fáradsz el?

- Még bírom. Talán a cirkuszban szerzett gyerekkori élményeknek is szerepük van ebben. Előadásaim mindegyikében jelen van a kockázati faktor és a rezisztencia. A Maladype színészeinek sokfelé kell tudniuk figyelni, az idegrendszerük nem lehet átlagos idegrendszer, és alkalmazkodniuk kell minden váratlan helyzethez...

- ...ahol a néző is szinte az előadás része, annyira benne van. Egy nagy kőszínházban tapsol vagy hurrog a közönség, nálatok a kis színteret körbeülő ötven néző abban a pillanatban, azonmód belenevet, belekiabál a darabba. Hogyan lehet erre ráállni?

- Mindennapi gyakorlattal és kondícióval. Ez a fajta figyelem nem elsajátítható az egyetemen. Azokra a színészekre, akik nálam játszanak, jellemző egyfajta „elvetemültség”. Játékuk során tudniuk kell alkalmazni a képlékenység és a szellemi-lelki hajlékonyság sajátos képességét, amelyet az együtt töltött idő alatt, különböző tréningeken sajátítanak el. Akiben ez nincs meg, az lehet jó színész, de nem nálam.

- Milyen színház az Odeon?

- A világ egyik legelismertebb színházi műhelye. A román Vígszínház. A ’89-es forradalom után a világszerte ismert rendező, Vlad Mugur igazgatósága alatt lett nemzetközi hírűvé. Falai között olyan rendezők alkottak, mint Andrei Şerban, Mihai Măniuţiu, Alexander Hausvater, Radu Afrim vagy Gianina Cărbunariu. Tudomásom szerint én vagyok az első külföldi rendező, aki az Odeon társulatával dolgozhat. Emiatt is hárul rám nagy felelősség.

- Mitől más külföldön rendezni?

- Leginkább attól, hogy minden idegszálammal az alkotás folyamatára, a színészek munkájára koncentrálhatok. Ez nagy luxus! Itthon főképp a „szervező-irányító” tevékenység uralja a mindennapjaimat. Megszoktam, hogy egy független színház vezetőjének, akinek a társulata napról napra él, mindig mindent újra kell terveznie.


Váczy András, Business Class Magazin, 2019

Fordította: Pályi András

Rendező: Balázs Zoltán

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót - nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése - mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

(Pályi András)

Szereplők:
Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Ádám Kornél
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta / Vincze Erika
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonne: XXX

Alkotók:
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. 01. 25. Fészek Művészklub, Színházterem, Budapest

Az előadás időtartama: 80 perc

Turné:
23. Kartágói Színházi Napok, Tunisz, Tunézia - 2022
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Románia - 2022
Stúdió Színház, Marosvásárhely, Románia - 2022
Mozaik Országos Színházi Találkozó, Kápolnásnyék - 2022
Művészetek Háza, Kisvárda - 2022
Katona József Nemzeti Színház, Kecskemét - 2022
V. Pristinai Nemzetközi Színházi Fesztivál, Koszovó - 2021
Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros - 2021
Bitef Színház, Belgrád, Szerbia - 2021
XXX. Without Borders Színház Fesztivál, Cieszyn, Lengyelország - 2021
XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Díjak:
Fődíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Közönségdíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Kollektív színészi munka díja - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Támogatók: EMMI, NKA

a II. év magiszteri színészosztály előadása

Fordította: Porogi Dorka

Rendező: Balázs Zoltán

“Azt hiszem, egész életemben készültem rá, hogy az Alice az ágyban-t megírjam.
Színdarabot a nők gondjairól és indulatairól, és végsősoron, színdarabot a képzeletről.
A szellem börtönének valóságát. A képzelet diadalát.
De a képzeletbeli győzelem nem elég.”
Susan Sontag

Szereplők:
Alice James: Rákosy L. Anikó
Margaret Fuller, írónő: Vadász Bernadett
Emily Dickinson, írónő: Zádor Fanni
Nővér / Anya: Barkó Judit Réka
Apa: Czüvek Loránd
Harry / Alice bátyja: Ádám Kornél
Fiatalember: Pál Zoltán

Alkotók:
Díszlet: Balázs Zoltán
Jelmez: Măriuca Ignat
Asszisztens: Juraszek Zsuzsanna rendező szakos hallgató

Bemutató: 2020. március 7. Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Stúdió Színház

A Maladype, az egyik legprogresszívebb hazai független társulat következő bemutatójához igazán különleges teret választott: a Fészek Művészklub színháztermét, ahol január 25-én mutatják be Witold Gombrowicz magyarul legtöbbet játszott drámáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idei évadának ötödik bemutatója Odüsszeusz hazatérése címmel, Balázs Zoltán rendezésében, március 11-én, 19 órakor lesz látható a színház Nagytermében.

A produkció Homérosz Odüsszeája, Márai Sándor Béke Ithakában című regénye, valamint Claudio Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című műve alapján készült.

Balázs Zoltán rendező 1977-ben született Kolozsváron, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és rendező szakán végzett és jelen pillanatban Magyarország egyik legtehetségesebb rendezőjeként tartják számon. Szakmai tapasztalatához nagyban hozzájárult az Anatolij Vasiliev, Joseph Nadj és Robert Wilson workshopjain való részvétel, valamint a stuttgarti UTE-n (Európai Színházi Unió) végzett rendezőkurzus. Kitűnő munkáját, színészként, rendezőként egyaránt számtalan elismerés, díj koronázza; ezek közül a legrangosabbak a pályakezdők Üstökös-díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, valamint a Jászai Mari-díj. Az elismert, független Maladype Színház rendező-művészeti vezetője Temesváron, illetve Romániában először rendez.

Ha nagyon röviden, leegyszerűsítve próbálnánk összefoglalni ezt a minden oldalról körüljárható, teljes gazdagságában mégis megfoghatatlan eposzt, ekképp szólna: Odüsszeusz húsz évig volt távol Ithakától, melynek első tíz évét a trójai háborúban töltötte, a második tíz alatt pedig azért küzdött, hogy hazajusson családjához.

A temesvári előadás bár felhasználja az eposzi történet homéroszi elmesélését, de túl is lép azon. Márai Sándor Béke Ithakában című művének szövegét veszi alapul, amely különleges látásmódjával, a hazatérő Odüsszeusz sorsának továbbgondolásával szinte lerombolja az eposz által mitikussá növelt hős képét. Odüsszeusz felesége, Pénelopé és fia, Télemakhosz visszaemlékezésein keresztül rajzolódik ki az istenekkel szembeszegülő Odüsszeusz alakja és kalandjainak sora.

Az előadás profán dimenzióját Monteverdi Odüsszeusz hazatéréséről írt csodálatos barokk operája egészíti ki. Felnagyítva a történet egyes pillanatait, kitágítva földi, színpadi terét és idejét a magasba, a „szentségesbe” emeli. A szereplők indulati, érzelmi megnyilvánulásait iróniával színezi.

A produkció létrejöttéhez hozzájárult Velica Panduru díszlet- és jelmeztervező, Szőllősi András koreográfus, Cári Tibor zeneszerző, valamint Góczán Judit dramaturg. Az előadásban fellépnek: Balázs Attila, Faragó Zénó, Bandi András Zsolt, Aszalos Géza, Molnos András Csaba, Kiss Attila, Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Tokai Andrea, Magyari Etelka, Lőrincz Rita, Páll Anikó Katalin.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház honlapja

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idei évadának ötödik bemutatója Odüsszeusz hazatérése címmel, Balázs Zoltán rendezésében, március 11-én, 19 órakor lesz látható a színház Nagytermében. A produkció Homérosz Odüsszeája, Márai Sándor Béke Ithakában című regénye, valamint Claudio Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című műve alapján készült.

Balázs Zoltán rendező 1977-ben született Kolozsváron, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és rendező szakán végzett és jelen pillanatban Magyarország egyik legtehetségesebb rendezőjeként tartják számon. Szakmai tapasztalatához nagyban hozzájárult az Anatolij Vasiliev, Joseph Nadj és Robert Wilson workshopjain való részvétel, valamint a stuttgarti UTE-n (Európai Színházi Unió) végzett rendezőkurzus. Kitűnő munkáját, színészként, rendezőként egyaránt számtalan elismerés, díj koronázza; ezek közül a legrangosabbak a pályakezdők Üstökös-díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, valamint a Jászai Mari-díj. Az elismert, független Maladype Színház rendező-művészeti vezetője Temesváron, illetve Romániában először rendez.

Ha nagyon röviden, leegyszerűsítve próbálnánk összefoglalni ezt a minden oldalról körüljárható, teljes gazdagságában mégis megfoghatatlan eposzt, eképp szólna: Odüsszeusz húsz évig volt távol Ithakától, melynek első tíz évét a trójai háborúban töltötte, a második tíz alatt pedig azért küzdött, hogy hazajusson családjához.
A temesvári előadás bár felhasználja az eposzi történet homéroszi elmesélését, de túl is lép azon. Márai Sándor Béke Ithakában című művének szövegét veszi alapul, amely különleges látásmódjával, a hazatérő Odüsszeusz sorsának továbbgondolásával szinte lerombolja az eposz által mitikussá növelt hős képét. Odüsszeusz felesége, Pénelopé és fia, Télemakhosz visszaemlékezésein keresztül rajzolódik ki az istenekkel szembeszegülő Odüsszeusz alakja és kalandjainak sora. Az előadás profán dimenzióját Monteverdi Odüsszeusz hazatéréséről írt csodálatos barokk operája egészíti ki. Felnagyítva a történet egyes pillanatait, kitágítva földi, színpadi terét és idejét a magasba, a "szentségesbe" emeli. A szereplők indulati, érzelmi megnyilvánulásait iróniával színezi.

Czumbil Marika, 2010

Homérosz, Márai Sándor (Béka Ithakában és Monteverdi Odüsszeusz hazatérése) művekből gyúrt kamaraművet Temesvárott a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban vendégeskedő Balázs Zoltán.

Odusszeusz (vagy Odüsszeusz, másként Ulixesz) vonakodva bár, de részt vesz a trójai háborúban. Ithaka csavareszű király hadi dolga végeztével hazaindul feleségéhez, de nem igen töri magát. Odüsszeusz bátor. Művelt. Okos. Cseles. Az ő trouvaille-ja a becsempészett faló. Tíz évig kalandozik. Vagy húszig. Van, ahol negyven évig tart hazaútja. Az istenek letérítik hazameneteléről. Vagy kíváncsisága. Vagy kalandvágya. Minden esetre nem töri haza a család egyesítés olthatatlan vágya. Hűséges felesége otthon kézmunkázva várja, a birtokot feldúló és megzabáló kérők tömegét. Elutasítja erőszakos kérőit (Kiss Attila, Aszalos Géza, Molnos András Csaba). Hűséges késedelmező férjéhez, a hazaútjáról minduntalan eltántorítható király mesés kalandokat él meg, számos asszony rabul ejti, míg végre megvénülten hazatalál. Solvejg csak fon, vár és hű, míg Peerje Gynthje önmagát keresi idegen nők ölében. Solvejg, vagyis Penelope vár és fonnyad. Bár a temesvári királyné (a szépséges Tankó Erika) trapézon trónol mindvégig. Szkeptikus türelemmel átlátja felülről a helyzetét. Nem iróniától mentesen kommentálja egyazon helyhez rögzített sorsát. Balázs Attila ezüstvértezetben obsitos Odüsszeusz. Lelép mitológiai szobortalapzatáról, és jóllehet, engedve az emelkedettség csábításának, nyugdíjas mitológiai hőst ad. Átengedi a cselekményt vezető lendületet fiának, Télemakhosznak. Faragó Zénó nyomon követi apja botorkáló kalandozásait. A modern ifjú biztonsággal tudni akarja lódítások, mitológiai mesék, tódító hadielbeszélések közül az igazságot. Tudni akarja: volt-e értelme áldozva-várni időtlen időkig a mesebeli példaképre, hozhatott volna-e megváltást a mindennapokra? Faragó Zénó növekedő lendülettel veszi birtokba az emlékezést, a nézők figyelmét és a színpad fölötti uralmat. Találkozása Kalüpszó nimfával (az erős tehetségű, varázslatos dikciójú Tokai Andreával) az előadás legmegragadóbb színházi jelenete. Nem Ógügié szigetén vagyunk. Sem az Odüsszeiában. Helyszín: Temesvár, a régi bálteremben működő Csiky Gergely Színház a Gyulafehérvár utcában (str. Alba Iulia). Idő: ma. Két szenvedélyes mai ember a színházi színen.

A játékosan ironikus Szilágyi Ágota, mint a halandókkal rosszcsont tréfákat űző Pallasz Athéné. Kirké: Magyari Etelka, Nauszikaá: Lőrincz Rita, Eurükleia: Páll Anikó Katalin. A kérők legyilkolásához segédkező kondás Bandi András Zsolt. Valamennyien plasztikus célszerűséggel mozognak bokáig vízmedencében (Szőllősi András betanításában). Uralkodóian viselik-használják a díszletet is tervező Velica Panduru gazdag képzeletű és anyagismeretű jelmezeit. Megtévesztően szinkronizálják két különböző Monteverdi-felvételből összevágott olasz nyelvű operaelőadás. Szinkronmunkájuk azért hibátlan, mert ők maguk is gyönyörűen énekelnek.

A Monarchiát színházakkal teletervező bécsi Fellner&Hellmer-páros Ferenc József Színházának homlokzatába ides-tova évszázada a román Duiliu Marcu sima, diadalívre utaló kubisztikus beton zifferblattot épített bele, elfintorítva az 1875-ös színház bejáratát. A vissza-történetesítést akadályozta a történelem. A temesvári forradalom kultikus háttere a színházépület. Kegyeleti okokból érintetlen. Nem hámozzák ki alóla a Fellner-Helmer eredetit.

MGP, nol.hu, 2010

A Budapest Bábszínházban bemutatott Hattyúk tava Balázs Zoltán elgondolásában egy főként történetmondáson alapuló, színeiben, matériájában és a feng shui jegyében ízlésesen komponált távol-keleti illusztráció. Nem kifejezetten gyerekeknek.

Miközben a hollywoodi sikergépezet Csajkovszkij klasszikusát (újra) felfedezte magának és - bár kellően szájbarágósan, mégis - meggyőzően formálta díjnyertes filmalkotássá, ezzel párhuzamosan nálunk a gyerekszínházban vált aktuálissá a világhírű balettdarab. A Szegedi Kortárs Balett 2007-es táncelőadása után a báboktól már korábban sem idegenkedő Balázs Zoltán gondolta újra az orosz népmesén alapuló zeneművet balett és táncosok nélkül. A hattyúk tava bábszínházbeli produkciója Balázs Zoltán rendező bábok iránti vonzalmát és kísérletező kedvét egy letisztult és a maga egyszerűségében elegáns, mégis gyakran szemkápráztató színpadi látvány igazolja.

Polgár Péter, akit 2010-ben az év díszlettervezőjének választottak, és aki a júliusi nyitrai színházi fesztiválon a Balázs Zoltán rendezte A konyha című előadásért a legjobb díszlet és jelmez díjait hozta el, A hattyúk tavához komor, sötét tónusú, minden dísztől vagy figuratív utalástól mentes, kietlen tájat tervezett, mely ugyanakkor lebilincselően vonzza is a tekintetet. Mintha csak egy óriásira nagyított Whistler-tájkép elmosódott, a szürke árnyalatait variáló horizontja feszülne a háttérben, amit rombusz alakú színpad egészít ki egyik csúcsával a nézőtér fölé lógva. Fekete, bőrrel bevont, bárszék szerű alacsony ülések sorjáznak legyező formában a rétegekre tagolt oldalsó díszletelemek nyílásaiban. Polgár minimalista, a távol-keleti képi világra utaló díszletét Horányi Júlia jelmezei, a keleti vonalat egyértelműsítve, japán esztétikával erősítik meg. A szereplők egységesen talpig fekete, háttérként funkcionáló jelmezben játsszanak, mely testhezálló felsőből és hosszú, bő, szoknyára emlékeztető szamurájnadrágból áll.

A színpad közepén a mesélő Blasek Gyöngyi ül magasított, fémlemezekből álló expresszionista stílusú sziklák közt, fekete ruhája és hosszú ősz haja földig érnek. Mindvégig ő narrálja a Góczán Judit által színpadra írt mesét és annak párbeszédeit a díszletekhez illő hűvös, egyenletes stílusban, gyakran igen-igen monoton, érdektelen ritmusban. A bábos csapatban profik és bábszakos hallgatók vegyesen mutatják meg zsonglőri képességeiket az előadás központi szervezőelemét jelentő legyezőkkel és kardokkal, melyek nem csupán meghosszabbított végtag/szárny/fegyver szerepét töltik be, hanem az egyes szereplőket jelentik vagy olykor egy egész hattyú kompozícióját alkotó mozaikot. A történet szereplőit, tárgyait és helyszíneit mind ezeken a szemkápráztató "bábokon" keresztül mutatják be: a legyezők a különböző karaktereknek megfelelő színekben és méretekben bukkanak fel, a nőké fehér tollas, a férfiaké fekete elegáns selyemanyag, a báli jelentben már a szivárvány minden színével nyűgözve le a nézőket.

A könnyű fehér tollakból, pelyhekből készített legyezők és a hattyúk rész-egész alapú felcserélhetősége, e kettőnek oda-vissza váltakozó átalakulása (legyezőből hattyú, hattyúból legyező), precízen végiggondolt játéka, alakzataik, kecsesen légies mozgásuk az, amiben az előadás legfőbb erénye rejlik. Ennek a roppant következetesen végigvitt elemnek a használata és funkcionálása kapcsolja a Balázs Zoltán-féle Hattyúk tavát valamilyen módon a tánchoz, annak könnyedségéhez, a balett kegyetlen pontosságához és higgadtságához, és gyakran, a díszletek és kellékek összképének köszönhetően, a képzőművészethez is. Ugyanakkor a Szöllősi Andrást dicsérő koreográfia láthatóan nagy kihívást jelentett a bábszínészeknek, amit az jelez elsősorban, hogy a nehezebb mutatványoknál, amikor a szereplők gyors ütemben, nagyon pontos mozgáskombinációban, sorban dobálják egymás kezébe a nyitott legyezőket, sajnos zavaróan sokszor ejtik le azokat. A szólóknál és "páros táncoknál" nyoma sincs ennek a bizonytalanságnak, legyezőik mozgása gyakran egyéni vonásokat mutatnak fel: RőtszakálltPethő Gergő, az Udvarmestert Kemény István jeleníti meg, Szigfridet a bábszínész-növendékHoffer Károly, a hattyúlányok közül Odette-t a szintén egyetemista Makra Viktória Radics Ritával váltva, Odiliát Karádi Borbála és Rusz Judit mozgatják.

Marad azonban egy alapvető kérdés, lévén, hogy elsősorban kisiskolásoknak szánt gyerekelőadásról van szó: vajon a nézőtéren ülő hatévesek - mert a Bábszínház által ajánlott korosztály ez volna - értik, érzik, élvezik-e ezt a filozofikus elemeltséget a balett alapjául szolgáló népmese és a látvány összefüggéseinek szempontjából? Vagy, s a reakciókból, az előadás ritmusváltásainak visszatükröződéséből ez tűnik valószínűbbnek, a gyerekek a kanonizált zenemű ismert taktusain megkapaszkodva kapcsolódnak csak a látottakba, mivel sem tánc, sem narratív párbeszédek nem segítik az alkotás dekódolását. Merthogy a gyerekek, miután az első pár jelenet után értelmezik, hogy a legyezők táncán kívül vélhetően mást nem fognak látni, ami ingert keltő volna számukra, erős és határozott unatkozásba kezdenek. Ennek ékes bizonyítéka nemcsak a susmorgás, hanem az, ami semmilyen módon nem illik egy ilyen kidolgozott koncepciójú előadáshoz, hogy a gyerekek jellemzően akkor kapcsolódnak csak vissza az előadásba, amikor egy számukra izgalmas dallam csendül fel, és a kabarék stílusában a zenével együtt kezdenek tapsolni, amíg csak nem történik jelenetváltás. A legyezők és ezzel együtt a színpadi mű érdektelenné válnak számukra. Ez pedig az előadás minden esztétikai és kinetikus erénye ellenére a rendezés egészét vonja felelősségre.

Krupa Zsófi, Fidelio, 2012