Arnold Wesker 1959-ben írta a Konyhát. A darabot megelőző terjedelmes Bevezetés és a rendezőnek szánt tanácsok közt - melyekért mindjárt az első mondatban elnézést kér - így fogalmaz: "Shakespeare tekintse színpadnak a világot, én konyhának tekintem, ahol az ágálók egymást meg nem érthetik, és a lótás-futásban a barátság, szerelem és ellenkedés hamar lobbanó szalmacsóvái is sorra kihúnynak." (Bartos Tibor fordítása.) A szereplőket hosszasan jellemzi, megadja konyhai beosztásukat, életkorukat, hátterüket, nemzetiségüket is; s ha csak ez utóbbin futunk végig, máris azt mondhatjuk, érdekes stichet kaphatna ez az angol éttermi konyha a mai egyesült Európában, hiszen a kontinensről még ma is nem kevesen indulnak útra munkát vállalni a csatorna túlpartja felé. Ilyeténképp az eredeti realista - de nem naturalista - kontextus új értelmet nyerhetne.
Aztán inspirálódhatna a rendező az igen népszerű gasztrorealitykből, Jamie Oliver hátrányos helyzetű fiatalokat a konyhai munka világába bevezető sorozatától Gordon Ramsay káromkodásokkal tarkított, éttermeket újra kipofozó műsoráig. Ekkor is ismert világgal találkozna a színpadon a néző, és ekkor is realista - és még mindig nem naturalista - világgal szembesülne.
Balázs Zoltán azonban ezektől jócskán eltérő utat választott: a rá jellemző keleti, meditatív hangulatot és a szigorúan kötött mozgásvilágot sikerrel adaptálta az ún. kitchen sink drama keretein belül. (Vagy vice versa.) Jelentős segítséget kapott ehhez Polgár Péter díszlet- és jelmeztervezőtől , aki ezzel a munkájával mindkét kategóriában elnyerte a szlovák kritikusok Dosku, azaz Deszka nevű díját.
A nyitrai színház jó tíz méter átmérőjű stúdiótermének közepe a játéktér. A fehér, kör alakú, serpenyőt, mérleg tányérját, palacsintát, gyúrótáblát, vágódeszkát egyaránt megképző színpadot szürkésfehér, furcsa állagú, talán leginkább porrá zúzott kőre emlékeztető anyag fedi, ami egy jelölten konyhai környezetben egyértelműen a lisztre asszociáltatja a nézőt. Ebben - nyilván praktikus okok miatt - befáslizott (mezít)lábbal járnak a színészek, ám ezzel a hely szakrális szerepére is utal. A tér közepén egy wokszerűen mélyülő igen nagy átmérőjű tányér a mosogató, ahol rendnek kell lenni. (Nem véletlen, hogy a darabbeli Peter ebben a szépen összesöpört-összegereblyézett térrészben tölti ki dühét.) Körülötte egymásra stócolva fehér tányérok, a külső ív mentén a plafonról lelógó aranyszín lemezek, ezek hangot adó cintányérok, sütőlapok, állandóan billegő mérlegek egyaránt lehetnek.
A már említett televíziós tudással felvértezve állíthatjuk, hogy a séfek öltözetének világa már nem csupán a fehér, azt némi szín teszi oldottabbá és trendivé. Ebben a konyhában a nyitrai társulat fiatal férfi színészeinek izmait láttatni engedő pólókat, "rendes" kötény helyett a szamurájok kimonójának szoknyaszerűre stilizált változatát viselik - kelet, tradíció, munkaruha, kortárs férfidivat egyesül bennük. A pincérnők "pincérnős" egyenminiben, fekete egyenparókában, urbánus gésaként jönnek-mennek. A hierarchia csúcsán égőpiros székében akár egy tenisz- vagy röplabdabíró ül Marango, az elvirágzott, ám nőiségét feketével, csipkével hangsúlyozó a tulajdonosnő (igen, nő), s lapozgatja tettetett nemtörődömséggel lustán aFinancial Timest, a lakberendezéssel és a szakmával foglalkozó glossykat.
A játék kezdetén merev pózban, nyugalomban vagy a nyugalmi állapotot keresve ül mindenki, s amikor elkezdődik a munka, úgy kerülnek elő az aranyszín konyhai eszközök, és válik konyhai alapanyaggá a játékteret borító anyag. A minuciózus homokétel-készítésben - nem stilizáltan, hanem realistán - a gyerekesség és játékosság, a teremtés-elkészítés-megsemmisülés fázisai és az ehhez szükséges erő sűrűsödnek, s az instabil felszíneken - tőkén állva a cintányéron - a kigyakorolt, rutinszerű mozdulatok egyszerre koncentráltak, ökonomikusak és a jelenlkegitől való frusztrációt, egy jobb élet utáni vágyra is tesznek utalást. Az egy óra ritmusa feszesen gyorsul, a színészekből keveset kap(hat)unk, egy-egy tulajdonságot csupán, ám az egyértelmű, hogy a rendező és a néző rendelését teljesítetik.
A már említett televíziós tudással felvértezve állíthatjuk, hogy a séfek öltözetének világa már nem csupán a fehér, azt némi szín teszi oldottabbá és trendivé. Ebben a konyhában a nyitrai társulat fiatal férfi színészeinek izmait láttatni engedő pólókat, "rendes" kötény helyett a szamurájok kimonójának szoknyaszerűre stilizált változatát viselik - kelet, tradíció, munkaruha, kortárs férfidivat egyesül bennük. A pincérnők "pincérnős" egyenminiben, fekete egyenparókában, urbánus gésaként jönnek-mennek. A hierarchia csúcsán égőpiros székében akár egy tenisz- vagy röplabdabíró ül Marango, az elvirágzott, ám nőiségét feketével, csipkével hangsúlyozó a tulajdonosnő (igen, nő), s lapozgatja tettetett nemtörődömséggel lustán aFinancial Timest, a lakberendezéssel és a szakmával foglalkozó glossykat.
A játék kezdetén merev pózban, nyugalomban vagy a nyugalmi állapotot keresve ül mindenki, s amikor elkezdődik a munka, úgy kerülnek elő az aranyszín konyhai eszközök, és válik konyhai alapanyaggá a játékteret borító anyag. A minuciózus homokétel-készítésben - nem stilizáltan, hanem realistán - a gyerekesség és játékosság, a teremtés-elkészítés-megsemmisülés fázisai és az ehhez szükséges erő sűrűsödnek, s az instabil felszíneken - tőkén állva a cintányéron - a kigyakorolt, rutinszerű mozdulatok egyszerre koncentráltak, ökonomikusak és a jelenlkegitől való frusztrációt, egy jobb élet utáni vágyra is tesznek utalást. Az egy óra ritmusa feszesen gyorsul, a színészekből keveset kap(hat)unk, egy-egy tulajdonságot csupán, ám az egyértelmű, hogy a rendező és a néző rendelését teljesítik.
Papp Tímea, Fidelio, 2011
Varga Bence: Apró morzsaszemekből teremtett abszurd világ
Írta: Éri IldikóKét évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.
Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.
Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.
Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.
A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a többiek közé.
Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.
Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019
Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.
Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?
A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.
Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.
Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.
Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.
Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.
Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.
Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.
Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.
A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.
Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.
Simon Sára, Criticai Lapok, 2019
- Augusztus a Trip Hajón -
Kellemes fény, melyről a búzatábla jut eszembe. Esős napon a pajtában rekedni, sült almát enni a vásár forgatagában, focizni a haverokkal, miközben a késő délutáni nap melege cirógatja a hátamat. Bruno Schulz Fahajas boltok című novelláskötete alapján Balázs Zoltán rendezett előadást Augusztus címmel a TRIP Hajón. A Maladype Színház előadásán jártunk.
A Maladype produkciója száz meg száz asszociációt ébresztett bennem, minden jelenet egy árnyalattal másabb hangulatot árasztott. Mégis, mindegyikben van valami, ami miatt a szövegalap egyértelmű közös nevező lesz. Ez a szál pedig annak a gyermeknek a nyara, aki valamikor a befogadó volt. Olyan képek és érzetek vannak a középpontban, melyek bizonyos formában mindenki számára ismerősek lehetnek, mintha valamely különös utazásra hívna a társulat a múltba, a gyermekkorba, a Fahajas boltok nosztalgikus világába. Egyben érdekes megfigyelni az emlékezés mechanizmusának megjelenését, ahogy egyik kép folyik a másikba, az érzet langyosodik, majd átfordul. Ettől lesz igazán izgalmas élményben részünk, ez az, ami az előadást dinamikussá, figyelmet megragadóvá teszi.
Ugyanakkor formailag is különleges mindaz, ami a színpadon történik. Az előadás szereplői átéléssel közvetítenek, szavak nélkül. A nonverbalitás azonban, úgy gondolom, nem teszi nehezebben emészthetővé a darabot, hiszen a cél itt elsősorban nem is a történet közlése, sokkal inkább egyfajta érzelmi bevonás, amelynek elsődleges eszköze a nyelvi jelen túlmutató a kép. Ezt taglalva akár olyan véleményre is juthat a néző, hogy a látottak a mozgásszínház határát súrolják, mégsem lépik át azt, hiszen a főszerepben nem a test áll, hanem a gondolat kifejeződése, illetve a néző, még ha nem a hagyományos értelemben véve is, de gondolkodtatása. Hiszen az emlék (merthogy emlékképeket látunk) maga is gondolat, még ha érzelemmel társul is. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk a zene fontossága felett sem. A színészek nem táncolnak, hanem a szó legtisztább értelmében játszanak a zenére. A szereplők a régebbi, már jól ismert társulati tagokon, Bödők Zsigmondon és Szilágyi Ágotán kívül a társulat új tagjai, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, akik hihetetlen energiával alkotnak világot a szemünk előtt. Csodálatos nézni azt, ahogyan játékosságból remekmű születik.
Bár a darab nem szövegközpontú, különböző szimbólumok jelennek meg a színpadon, melyek kitágítják az értelmezési lehetőségeket. A búzamag, a zsákok, az alma egyfajta termékenységszimbólumként kísérik végig a történéseket; jelképezhetik a kamaszkorban feléledő szexuális kíváncsiságot, erre több utalást is találhatunk. Ám ha nem ezen a vonalon futtatjuk végig gondolatainkat, pusztán a természetet is jelképezhetik, az anyaföld ajándékait; általában pozitív asszociációkat vonnak maguk után. Ezeken a tárgyakon kívül a kellékhasználat nem jellemző, ahogyan a díszletet is csak az elme festi a háttérfüggönyre. Ettől a látvány letisztult, egyszerű lesz, a színészek maguk töltik be a befogadóban keltett bármiféle hiányérzet nélkül a teret.
Az előadás kedves, játékos és érzékeny. Rövidsége kissé “hirtelen érintett”, de semmiképp sem kellemetlenül, hiszen úgy gondolom, nem percre mérik a színház értékét.
Mindenképp ajánlom az alternatív szerelmeseinek és azoknak, akik valami újra, valami (jó értelemben) „csöppet sem kőszínházira” vágynak. Mindemellett az előadások után sokszor beszélgetésre invitálja Balázs Zoltán társulatvezető a nézőket, melyek emlékezetes élmények lehetnek befogadó és alkotó számára egyaránt. Pátosz nélküli magasművészet élő, hús-vér figurákkal.
Molnár Flóra, f21.hu, 2019
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem produkciója a fesztivál legtitokzatosabb előadása. Balázs Zoltán több helyen is elmondta: nem pusztán rendezésnek, hanem együttgondolkodásnak és tréningnek is szánta a felkészülési időszakot. A megvalósult előadás alapján a „tananyag” a csapatmunka lehetőségeinek kibontása és a különböző színpadi nyelvezetek megszólaltatása lehetett. A novellák elemzésével kezdődő próbaidőszak végére dőlt el, hogy szöveg egyáltalán nem fog elhangzani a színpadon, marad a zene és a tánc.
A produkció színes, kellemes nézni valót kínál (miközben nem kérdéses, mennyire kemény munka van mögötte): az együttmozgások harmóniáját, az egymást feltételező, összecsiszolt mozdulatok esztétikumát, a tánc nyelvén felépülő „párbeszédek” sokértelmű, verbalitásra le nem fordítható gesztusait. A színek, ha tetszik, az érett nyarat idézik (a lányok piros, bordó, narancs, lila, zöld ruhái), a minimális kellékhasználatot a játékosság jellemzi, a zenei válogatás pedig szabadon kalandozik az évszázadok között.
És akinek élénken emlékezetében élnek a Schulz-novellák, a játék tág asszociációs terében egy-egy motívum akár fel is idéződik belőlük. A közössé váló titkok kutatása azonban csak bónusz – az előadás nem szab feltételeket, és nem vállal ismeretterjesztést. Meglehetősen szabadon fordít; fő vonzereje éppen ebben a szabadságban, szellősségben van.
Dömötör Adrienne: A harmincadik - Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja 2018, Criticai Lapok, 2018
Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?
Ha Shakespeare örök érvényű gondolatából indulunk ki, mely szerint "színház az egész világ...", akkor Genet ezt az állítást fejti tovább drámájában. Az Illúziók Háza az ÉLET és a SZÍNHÁZ egyesülése. Az előadás egy jó értelemben vett intellektuális utazás vagy akár nevezhetnénk egy bonyolult játékelméleti feladvány megfejtésének is. Zsótér ezúttal is szokatlan színpadi megoldásokhoz nyúl, amiben kiváló útitárs Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező. A kis tér ellenére az Illúziók háza valóban testet ölt és mi nézők a dráma szereplőivel együtt merülünk el az erotomán mocsok bugyraiban a szobák sötét falai között. Mi magunk is szerepjátékossá válunk és az este folyamán egyre azon kapjuk meg magunkat: megkérdőjelezzük a szereplők állításait. Vajon a tézis vagy az antitézis az igaz? Zsótér remekül használja a teret, a díszlet látványos és funkcionális. Az előadás talán egyik legmegkapóbb pillanata a szünetről való visszatérés. Marina Abramović and Ulay egykori "Élő kapu a múzeumban" performanszát idézi fel a két főszereplő Chantal és Roger alakjába bújva. A két művész akkor azt nyilatkozta: "ha nincs művészet, nincs múzeum sem, tehát mi magunk vagyunk a kapuk a művészetre. Mielőtt belépsz már hozol egy ösztönös döntést, hisz valamerre fordulnod kell az áthaladáshoz, ezt neveztük mi imponderabilia-nak. A döntésed a művészet, a művészhez és a műalkotáshoz való viszonyulásod tükre." Az egész előadás mottója is lehetne ez a gondolat, hisz a rendezői szándék egyértelműen párhuzamot von a dráma mondanivalója és a színház misztikus, fájdalmas és rejtélyes világa között. Különös hangsúlyt fektetve a szerepjátszás anatómiájára. Ha akarom fel tudok oldódni a Színház világában és megszűnni a valóságban vagy éppen a Valóság, maga a Színház? A szereplők pedig ebben az esetben a mi illúzióink? Mind a dráma, mind a rendező végig nyitva hagyja számunkra a kérdést. Játszótársai pedig elsőrangú partnerek ebben.
Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál.
Fila Balázs előadásról - előadásra több színt mutat magából. A Balkonban egy érett színész finom játékát látjuk. Ebben az előadásban talán ő a "legméltóbb" ellenfele Balázs Zoltán átütő színészi játékának. Márkus Sándor is kilép a komfortzónájából, lubickol az általa megformált karakterben. Megcsillantja a benne rejlő erőt. Ahogy azt a Zsótér rendezésekben megszokhattuk a színészek több karaktert jelenítenek meg az este folyamán; tovább erősítve a kicsit sem rejtett üzenetet: ahogy a színész az egyik jelenetben kliens, majd a bordély alkalmazottja, úgy változunk mi magunk is vagy éppen változik a viszonyunk az élethez. Semmi sem az, aminek látszik. Hol fent, hol lent. Ebben a kettősségben, végletek közti hánykolódásban az állandóságot Szilágyi Ágota Carmenje és Huszárik Kata Küldötte adja. Huszárik a Balkonban lélegzetelállító. A második részt egyértelműen uralja a jelenléte, Ő maga a bábmester. Rendkívül pontos játékkal teremt rendet a káoszban. Érti, érzi a drámát, így mint a Halál Angyala oszt megoldási javaslatokat, hogy végül távozása után hagyja romba dőlni a világot. A Balkon olyan estét ígér, melynek végén tükröt kapunk a kezünkbe: szembe kell néznünk önmagunkkal, meg kell találnunk a végső határainkat és újra kell definiálnunk önmagunk. Fel kell tennünk a gyötrő kérdést: kik vagyunk és mi végett vagyunk a világban?
Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017
Még...
A Stúdió K 1980-as Balkonjában Gaál Erzsébet Madame-Királynője és Székely B. Miklós Rendőrfőnökének legendás kettőse dominált, szereposztási kényszerek miatt a mostaniban a hangsúly a bordélyházi vendégek felé tolódott el.
Három elképesztő intenzitású színész, füvezés nélküli mámoros vetésforgóban játssza a klienseket és a nekik szexet szolgáltató hölgyeket. Pallag Márton negédesen gyónja "valódi" bűneit , majd mint Tábornok nyargal a csatába. Lova Márkus Sándor, aki máskor szigorú Bíróként ostorozza a kisstílű tolvajnőt. Természetesen utóbbinak is van másik énje, a lenyűgöző jelenlétű Fila Balázs Püspöke csúcspontja az előadásnak.
Zsótér Sándor interpretálása lézerpontossággal mutatja meg Jean Genet művének zsenialitását, a létünket meghatározó szerepjátszás, szerepcsere identitást erősítő fontosságát. Balázs Zoltán korszakos jelentőségű Négerek-jében a Fehérek-Feketék játszóinak inverziója emelte ki a személyiségcserék erejét, ebben a produkcióban a Cselédek alakváltozásai hatványozódnak.
Ambrus Mária fogason függő függönyén a kéjszalonok képeit láthatjuk, néhány jellegzetes tárgy díszeleg a polcrendszeren, pl. egy félbeharapott görögdinnye vasalófejjel, eredetiek a kézzel fejgéppé állítható led-lámpácskák. Szívesen láttunk volna többet Bödők Zsigmondból, Hóhérja Benedek Mari rőt bolyhos mellvédjében torokhangon rémiszt, kár, hogy később csak a Hulla jut neki. Tankó Erika derekasan küzd Irma Madame tonnás szerepével, a forradalmárokhoz szegődött Chantalként hitelesebb, Balázs Zoltán Rendőrfőnöke alkatidegenként tévelyeg. Az előadás mindezek ellenére töretlen lendülettel ér célba, a Huszárik Kata Küldöttje által királyi fenséggé avanzsáló kuplerosné, díszes kompániájával együtt, délcegen feszít a Mikszáth téri balkonon, majd egyre bővülő vendégkörrel folytatja áldásos alaptevékenységét.
Jut még egyszer Zsótér Sándornak a Balkonhoz kiegyensúlyozottabb társulat, de ez az előadás is mérföldkő a Genet remekmű magyarországi megjelenítéseinek sorában. Az meg egyenesen Csoda!!!, hogy mindez a Maladype lakásszínház éppen hogy tizenöt négyzetméterén történik!
Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017
Ez a szoba – ami valójában egy bordélyház része – az egyetlen és legfontosabb helyszíne a műnek. Az illúzióház funkciója, hogy az oda ellátogatók autentikus díszletek, uniformisok és eszközök között olyan élményeket élhessenek át, amik a valóságban elérhetetlenek számukra. Ezzel párhuzamosan, a falak túloldalán azonban forradalom van. De ha minden, amit látunk, illúzió, akkor mi van a valósággal? Vagy látjuk a valóságot is? Egyáltalán hol van a kettőnek a válaszvonala? A rendező, Zsótér Sándor tudatosan tartja nézőit a félhomályban, Genet alapvetően komplex alkotását nem akarja megkönnyíteni. Nem csak szórakoztatni akar, de gondolkoztatni is. A Maladype Színház gyönyörűen illesztette a szobateátrum koncepcióját Jean Genet alkotásához, egy kamaradráma berkein belül mesélt a bűnözésről, a prostitúcióról, a globális problémákról.
Az viszont köztudott, hogy egy ügyes koncepció és egy minőségi alapanyag nem elegendő egy jó alkotáshoz – szükséges építőelemei ennek a tehetséges színészek és a magával ragadó atmoszféra. Ezeket A Balkon biztosítja. A szoba berendezése, a jelmezek, az alkalmazott kellékek és negyedik fal alkalmi ledöntése kellőképpen abszurd élményt teremt, ami szükséges ahhoz, hogy az illúzió és valóság viszonyával való játékot kellően érzékeljük, és ami a színészek cselekedeteit, beszédstílusát és modorát is megkoronázza. Mindenki sugallja felénk a látott világ abnormalitását, miközben mélyen valóságos tényezőket visznek szemeink elé, olykor fájóan nyersen, olykor mély szimbolika mögé rejtve.
A darab kamarajellegére, a bezárt szoba érzetére a zene teljes hiánya, a hanghatások megjelenítése is épít. A külvilágból származó sikolyok és fegyverropogás zajait mind a színészek biztosítják, ami egyrészt a váratlansággal járó meglepődés érzését biztosítja, másrészt még inkább összemossa a valóságot és a konstruált világot, a forradalmat és a szobát. Soha nem válik azonban komolytalanná, hiába ugyanaz a metódus, amivel kisgyermekek utánozzák a puskák hangját, mikor háborúsat játszanak. Átéreztetik a helyzet súlyos mivoltát, bizarrságukkal nem ütnek el a megteremtett atmoszférától.
Mindezek ellenére a darab nem mellőzi a humort, jól megkomponálva oldja a feszélyezettséget karakterközi komikum alkalmazásával, legyen ez kommunikációs vagy fizikai jellegű. Ezzel – amellett, hogy koherens hangulatot teremt, mindig stagnáltatja a feszültségi szintet, ami állandó lehetőséget jelent annak fokozására – nem válik az alkotás nehezen befogadhatóan komollyá, megtartja szórakoztató faktorát is.
A Balkon mégsem nevezhető könnyű színműnek, pontosan a már leírt komplexitása miatt. A szobában ütköznek a helyszínek és a dimenziók, kisebb dramaturgiai és vizuális elemekkel jelezve, hogy az éppen látott jelenet hol játszódik és kik között. Ez egyáltalán nem jelent követhetetlenséget, de mindenképpen kitartó koncentrációt igényel a mű, illetve azt az előzetes tudást, amit lényegében itt közöltem, hiszen így oda lehet figyelni az apró szegmensekre.
Nem véletlen, hogy egy ennyire ironizáló, abszurd elemekkel operáló mű A Balkon. Jean Genet életét átitatta a bűnözés és a politika: anyja prostituált volt, másfél éves korában került csak nevelőszülőkhöz a fiatal fiú. Már tizenéves korában gyakran megszökött és lopott – eleinte kisebb dolgokat, tizenöt évesen már nagyobb összegeket – homoszexuális kapcsolat folytatása miatt a nevelőintézetből is kirúgták, életének egy szakaszában csavargóként és prostituáltként élt maga is. Örkény Istvánnál is láthattuk, hogy a borzalmak megtapasztalása nem feltétlenül vezet mély, melankolikus hangnemhez, pontosan akkora eséllyel jelenhet meg a szarkazmus, mint az érzékletesség eszköze. Hiszen az embertelen tragédiák abnormálisak; nem kell őket normális eszközökkel bemutatni.
Orbán Bence, Szintézisonline, 2018
A százforintos boltok kínálatára emlékeztetnek a nézővel szembeni polcokon felsorakoztatott tárgyak. Az egymástól kellő távolságra helyezett csecsebecsék, a különböző méretű tükrök, a játék puskák és a makettek vonzzák a szemet. A bazári hangulatban a tárgyak leendő gazdájukat várják, csak meg kell még találni a megfelelő közvetítőt és a mindkét fél számára kedvező árat a kielégítő üzletmenethez. A látszatnak azonban ezúttal sem szabad bedőlni, hiszen Irma Nagy Balkonnak nevezett bordélyháza jóval izgalmasabb titkokat rejt ennél.
A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez. Az önfeledt örömnek és a fájdalomnak közös az eredője és ezért elválaszthatatlanok egymástól. A korbács ütötte felpuhult, véraláfutásokkal tarkított bőr zebracsíkjaiból a gyönyör forrása lesz, a kegyelemért térden állva rimánkodó áldozatból pedig az irgalmat hírből sem ismerő hóhér. Például A Püspök piros plüssét és mitráját viselő férfit (Fila Balázs) igencsak izgatja, ha aktus közben a kedvenc bűneit gyónja meg a partnere. Mindeközben temetetlen holtak fekszenek az utcákon, lángol a külváros, de már nemcsak a peremkerületek a veszélyeztetettek, merthogy a felkelés percről percre közelít az asszonya által nemes egyszerűséggel illúzióháznak nevezett műintézményhez.
A Maladype Színház A Balkon című produkciójának a legfontosabb kellékei a tükrök (látványterv: Ambrus Mária), amelyek más és más fénytörésben mutatják a lelket és a testet. Az előbbi jóformán megismerhetetlen az előadás világában, míg az utóbbi a maga brutális valóságában van jelen. Ungár Júlia fordítása első hallásra a tautológiára és a dialógusok tőmondatainak feszültségére alapoz. Különösen a szóhalmozások adnak sokat az abszurdok közé sorolt Jean Genet drámáit annyira jellemző romlott bujasághoz: már nemcsak a nyelvi devianciát, hanem a Rossz és a Mocsok szentségét jelölik.
Zsótér Sándort a forradalom kevéssé, a mindennapok (ál)arcai és jelmezei, valamint a hatalom által a polgárokra erőltetett, és hasznosnak gondolt funkciók annál inkább érdeklik. A rendezés legsűrűbb pillanataiban a polcokon elhelyezett tárgyak túlmutatnak önmagukon, és vizuális realitást adnak a képzeletnek. A lázadók lekapják a polcról a játék puskákat, azokkal tartva sakkban az ellenséget, a makett a tanyát ábrázolja, amelyen Carmen (Szilágyi Ágota) kénytelenségből dajkaságba adott gyermekét nevelik.A november 8-ai előadáson az olykor dekoncentrált Tankó Erika összességében megtalálta a ritmust Irmához, a bordély tulajdonosnőjéhez. Az alakítás erénye, hogy nem kiöregedett kurvát mutat, hanem határozott üzletasszonyt. Hogy mennyire vágyódik a Másik után, az azokból az apró simogatásaiból és érintéseiből látszik, amikor Carmen átöltözteti úrnőjét. Atmoszférateremtő ereje miatt megkapó a lírai monológja az első felvonásban, mert megidézi a világ középpontját, vagyis az általa vezetett nyilvánosházat, ahol, bár a szerepjáték szabályai szerint, de a vendégek annak a bőrébe bújhatnak, akiébe csak akarnak, és persze, hogy vonzóbb ez, mint az örömtelen, mert agyonszabályozott külvilág.
Balázs Zoltán a másik legfontosabb szerepben A Rendőrfőnökként eleinte a fiú tulajdonságait hangsúlyozza. Kevéssé érezteti a tapasztalt férfit, a hatalomhoz vezető lépcsőkön lassan, de magabiztosan haladó vezetőt. Pedig nem akármilyen emlékművet szeretne: azt, hogy az ő életbeli szerepét is válassza végre valaki, Irma valamelyik excentrikus szalonjában. Meggyőzőbb az alakítás a rácsodálkozás pillanataiban, amikor már érzi az esélyét annak, hogy vágyai teljesülhetnek.
Pallag Márton (A Tábornok) valahová a fejünk fölé repdeső, zavarodott pillantásai, a kezek mereven mozduló ujjai jelzik az embert, aki a bordély épületén kívül őrületes szorongásokkal küzd. Az ő számára átmenetileg akár a terápiát is jelentheti egy-egy szeánsz a nyilvánosházban.
A színház jó esetben jelen idejű akciókból építkezik, és erre a körülmények néha még rá is erősítenek. A jelen sorok írója által látott előadáson Huszárik Kata hangproblémái miatt Bartha Lóránd asszisztens mondja a szöveget, míg a színésznő gesztikulálja A Küldött figuráját. A kényszer szülte megoldás illik Jean Genet szellemiségéhez, mert az állandóan változó szerepeink és vendégarcaink végtelen törékenységéről mesél.
Zsótér Sándor ötletes rendezése a szobaszínházi szcenikát legyőzve pergeti a történetet. A Maladype előadása olyan, akár a trágyadombon nőtt, friss hajtású virág, mert a szélsőségei az izgalmasak. A Hóhér (Bödők Zsigmond) A Tolvaj végbelében gondosan matatva végül előhúzza az utóbbi farpofái közül a színes selyemsálat, amelyet aztán a neurotikus A Bíró (Márkus Sándor) szagolgat kéjes élvezettel. A Balkon perverz szépsége ebben a jelenetben ragyog a maga teljességében.
Szekeres Szabolcs, ART7.hu, 2017
Jean Genet-t kevesen ismerik Magyarországon. A Balkon előadást (Bognár Róbert fordításában: Az Erkély) még kevesebben. Genet műve egyáltalán nem érdemeli meg, hogy húszévekre a fiók alján pihenjen, érintetlenül. Ennek ellenére itthon majdnem húsz éve nem vitte színpadra senki. Ezt a csendet törte meg Zsótér Sándor, amikor kihúzta a fiókot, leporolta a darabot, fogott nyolc színészt és a Maladype Színház bázisán új köntösbe bújtatta az abszurdnak titulált drámát.
Mind színész: a kurvák, a vendégek, a nézők
A Mikszáth téri színházi bázis tökéletes helyszín a darabhoz. A Balkon szinte üvölt a lakásszínházi rendezésért. A szöveg szerint harmincnyolc szalonja van a bordélyháznak (nevezhetjük szemérmesen illúzióháznak is), amiből ötöt látunk az elbeszélés során. Izgalmas lenne ezt egy gigantikus térben újradolgozni, ahol minden szalon külön szobában jelenik meg a nézők előtt, akiknek ezért a színészekkel együtt kell mozogniuk. Ezt a helyhiányt Zsótér ötletesen küszöbölte ki: a hatalmas ház különféle szalonjait egy baloldalt felfüggesztett képen látjuk. Annak eldöntése, hogy melyik helyszínen vagyunk épp, a néző képzeletére van bízva.
Ezzel már az előadás első három jelenetében igencsak megdolgoztatják a közönséget.
Végig aktív figyelemre és a történet folytonos követésére kényszerül a néző – ha valahol lankad a figyelem, nagy az esélye annak, hogy eltévelyedünk a bordélyházban és az akörül zajló káoszban.
Ha végig dolgoztatjuk az agyunkat és a képzeletünket, az első rész alatt már megragadhatjuk a darab fő téziseit: itt mindenki szerepet játszik; a látszat és a valóság közti határ hajszálvékony. Mindkettő lehetne akár az illúzióház mottója is, hiszen az oda betérő vendégek mind a vágyaik beteljesülése miatt látogatnak el a Balkonra, de amint átlépik a küszöböt, az ő valós énük is megszűnik létezni. Ugyanolyan szerepjátékba kezdenek, mint az őket kiszolgáló szajhák. A Bíró, az őneki minden bűnét bevalló Tolvaj és a nézőlét is csak szerep. A valóságban mi van ott? Egy ügyész, aki bíró akar lenni, egy prostituált, aki a pénzért akármire képes, és a kukkolók. Mert két óra erejéig az összes néző az: kukkoló.
Minden valódi? Vagy minden csak látszat?
Bognár Róbert Genet-fordítása kissé elavultnak bizonyul, bonyolultan fogalmaz meg egyszerűnek tűnő mondatokat. A rendező ezért érezhette szükségét a dráma újrafordításának, amit állandó alkotótársára, Ungár Júliára bízott. Az ő munkájából pergő dialógusok, valamint az őszinteség és a látszat közt ügyesen lavírozó monológok születtek. Ezek közül Irma (a bordélyház tulajdonosa) első monológját ki kell emelnem, hiszen már ott megfordul valami a néző a valóságról és az illúzióról alkotott képével kapcsolatban. Talán ott gondolkozunk el először, hogy mi is az, amit látunk.
Érdekes, hogy Zsótér Sándor a történet két szála közül kiválasztotta az egyiket (a kuplerájban zajló látszat-valóság dilemmát), és a másikat gyakorlatilag nem is másodrangúvá, hanem harmadrangúvá tette. Ugyanakkor nem csak a szöveg, hanem a történet szempontjából is fontos ez a meglehetősen háttérbe tolt, és inkább az elsődleges cselekményszállal fuzionált vonal: a háború. Az előadás elején még bizonytalan, de hamar egyértelművé válik, hogy a bordélyházon kívül dúl a háború, az utcákon emberek halnak meg, a város veszélyben van.
A rendező zseniálisan kötötte egybe a darab két fontos motívumát: az illúzióházat és a háborút.
A harci zajokat és a sikolyokat is az előttünk álló színészek (legyenek azok kurvák vagy vendégek, esetleg a tulaj) generálták. Eleinte azt hittem, értem. Logikus megoldásnak tűnt a kevés szereplőre való tekintettel, hogy ők szolgáltatják a hangeffekteket is. Aztán a darab végén belegondoltam... Mi van, ha a háború is csak látszat volt? Ha az sem volt valódi, és csak a Rendőrfőnök vagy a Királynő beteg képzelgésének tett eleget a Balkon?
Ambrus Mária & Benedek Mari
Zsótér Sándornak megvan a maga alkotócsapata, ahol a díszlet- és jelmeztervező is állandó. A Balkon esetében nem kis kihívás elé állította mindkettejüket. A tér meglehetősen korlátolt, így kevés díszlettel és kellékkel kell játszani, de azoknak sokatmondónak kell lenniük, hogy elérjék a Genet által definiált hatást, aki a drámában hajszálpontos leírást adott minden díszlethez és jelmezhez. Egy lakásban vagyunk, aminek három szobája van, plusz egy előszoba. A középsőben játszódik az előadás, a másik kettőt és az előszobát kijáró-bejárónak használják a színészek.
Ambrus Máriának tehát egyetlen egy szoba állt rendelkezésére, hogy azt ne túl giccsesen, de egy kuplerájnak megfelelően felszerelje díszletelemekkel. Ennek a végeredménye lett két ezüst fotel, egy fém asztalka és néhány salgópolc-szerű tákolmány, amiken egy-egy dísztárgy vagy kellék pihent. Talán a kerámia hattyú kivételével mindegyiket felruházták másodlagos jelentéssel, ami nem könnyű feladat ennyi kellék esetében.
Játékpisztolyokkal imitálták a háborút, ronda agyagkancsóból húztak elő egy nyakéket, a fém tárgyak pedig tükörként funkcionáltak.
Az előadás a limitált hely, az önmagában is zavaros történet és a kevés színész miatt tehetséges jelmeztervezőért kiáltott. Benedek Mari egyszerű, de mind funkciójában, mind jelentésében tökéletesen passzoló ruhákat álmodott a szereplőkre. A Püspök bársonyruhája minden alatta történő mocskot képes volt elfedni. A Rendőrfőnök aprólékosan összerakott öltözéke a maximalitására és önimádatára utalt, a szajhák jelmezei pedig mindig illettek az adott alkalomhoz.
Gender-kérdés
A rendező köztudottan szereti a határokat súrolni, esetleg át is lépni őket. Nem csak a saját limiteit feszegeti, hanem a színészekét is. A gender-kérdés Zsótérnál sosem kérdés, hiszen nem láttam még olyan rendezését, amiben ne lett volna legalább egy nemcsere a színészek közt. A Balkonesetében ezt a maximumig húzta: a három vendég, akiket látunk (Püspök, Bíró, Tábornok) egyszer megjelennek saját mivoltukban, majd vetésforgóban ők játsszák a kurvákat is.
Zsótér a férfiakból prostituáltakat csinált, a becses miniszter urat pedig egy nő alakította. Lehet ez egy, a zsótéri formakánonhoz hozzátartozó tényező, de ebben az esetben még a látszat-valóság kérdésre is rájátszik a férfi és női lét illúziója.
Lehet, hogy a szajhák sem mind nők voltak? Simán. Lehet, hogy a Királynő küldötte nem egy tekintélyt parancsoló férfiember? Persze. A Balkonban minden lehetséges. Még egy louisianai performansz újraalkotása (reenactment) is. A két részt egy rövid szünet választotta el, ami alatt kitessékeltek minket, és a szoba ajtaját becsukták. Amikor aztán kinyitották, és a közönség elindult befelé, az első néhány ember a szokatlan fogadtatás láttán megtorpant. A felkelést mondhatni vezető pár (név szerint Chantal és Roger) álltak az ajtóban, egymással szemben, éppen egy fél embernyi távolságra egymástól. Nem tudom, hány néző asszociált rögtön Marina Abramović és Ulay Imponderabilia című, 1977-es performanszára, de a susmus hallatán egész biztosan voltak egy páran – köztük én is. Hihetetlen jó ötlet a rendezőtől, egészen közvetlenné válik tőle az előadás. Ha vissza akarunk menni a második részre, akkor muszáj az egyik színésszel szembenéznem, a másikhoz pedig odanyomni a fenekem – más funkciót nem találtam benne.
Az egyetlen, ami nem illúzió: a színészek
Az alkotócsapat majdnem ugyanaz, mint a 2016-oban bemutatott III. Richárd esetében, így nem idegenek sem a színésztársak, sem a jól bevált zsótéri eszközök. Tankó Erika Irmája (és a végén Királynője is, wow!) az úr az előadásban is, nem csak a bordélyházban. Nőies törékenysége rögtön szétfoszlik, amikor üzletről beszél az ügyfelekkel, vagy amikor a szajháit dirigálja. Igazi úrnő. Szilágyi Ágota végig a háttérben maradt, pedig érdekes lett volna Carmennek, ennek a kiégett, mindenről lemondott ex-prostituáltnak több szerepet adni. Így keveset láttunk belőle, és nehéz véleményt formálni róla.
A Küldöttként (vagy a miniszter úrként, ha úgy tetszik) betoppanó Huszárik Kata egyszerre mérhetetlenül nőies és könyörtelenül férfias. A vörös nadrágkosztüm, az alóla pajkosan kivillanó vörös melltartó és a rúzs, a magassarkú, valamint a furcsa titkolózása a Királynővel kapcsolatban a lét lábon járó nőiesség maga.
Ugyanakkor racionálisan érvel, és próbál megoldást keresni a folyamatos háborúra, de olykor fenyegetőzik is – mi ez, ha nem egy huszonegyedik századi férfi?
Fila Balázs, Márkus Sándor és Pallag Márton ugyanolyan hitelesen játszották a „nagy” szerepeiket (Püspök, Bíró, Tábornok), mint az alázatos cédákat. A női ruhákban pont olyan otthonosan mozogtak, mint a díszes egyenruháikban. Bödők Zsigmond ügyesen lavírozik az úrnő szolgája, és a kliensek szolgája szerepkörök közt, de szegény mindig csak alul marad.
Arthurként (és Cerberusként) olyan erő mutatkozik meg benne, amit aztán többet sajnos nem látunk. Mondjuk a szolgának nem is az a dolga, hogy erősködjön... És ezt a mondatot a fejébe véshetné a Rendőrfőnök is (Balázs Zoltán), aki gyakorlatilag a Királynő alárendeltje, de mégis mindent magának akar: a dicsőséget, a győzelmet, és azt, hogy végre valaki azért menjen a kuplerájba, hogy rendőrfőnöknek öltözhessen. Gyönyörűen megy végbe az önmagából való kifordulása az előadás végén, és szavakba önti azt, amit a néző eddig csak gondolni mert: „Na most hol vagyok? Itt? Vagy ezerszeresen ott?”
Pálla Orsolya, ContextUs, 2018