A színház, mint műfaj önmagában is sok kockázatot rejt, de kortárs szerző első művét bemutatni avagy tankönyvi klasszikust – az különleges veszélyességi fokozatú művelet. A Bárka Színház kísérletezett már mindkettővel, de eddig a kortársaké a „pálma”. A klasszikusok nehezen tudnak megülni a hajóban.

Tim Caroll rendező a Hamlet-csapdát elkerülendő drámajátékot csinál a darabból, illetve ezzel próbálkozik. Mindenki ismeri a történetet, így nem a „mit” a kérdés, hanem a „hogyan”. Előadásonként változik a színészek szerepe: sorsolással döntik el például, hogy Czintos József Polonius avagy sírásó legyen-e. Továbbá a nézőknek különféle hangkeltő eszközöket kell hozniuk magukkal, amire a színészek lecsaphatnak. Esténként új és új előadás születik: sohasem lehet kétszer hasonlót látni. Bátor kísérlet, üdítő ráébresztés egy-egy klasszikus szöveg „beültségére”, arra, hogy valójában nem azért nézzük a darabot, mert kíváncsiak lennénk a hősök motivációjára, érzéseire, indulataira. Egyszerűen a Hamlet-szertartásra jövünk az esetek nagyobbik részében, és figyelmen kívül kerül a megvalósítás minősége.

A Bárka társulata ezúttal megpróbálja valóban indoklásra nem szoruló rítus-szövegként kezelni a Hamletet. Ugyanígy választhattak volna más, hasonlóan emblematikus textust is vagy váltogathatnák a darabokat is, ha nem lenne mégis a rendezésben némi zavaró statikusság. Furcsa dolog rendezésről beszélni egy olyan produkciónál, ami a napi színész-néző viszony dinamikájára épül, mégis: Tim Caroll megrendezte ezt az előadást, noha szeretné a rögtönzés látszatát kelteni. Akadnak esetleges elemek, de a struktúra kötött, és kötött a szöveg is: az egész Hamletnek szóról szóra el kell hangoznia, és ebben nincs tréfa.

A teljes Vívótermet betölti a nézőtér: emelvényen ülünk, és a sorok közti, előre kialakított folyosókon játszanak a színészek. A hatalmas, változatos domborzatú térben kisebb-nagyobb frontális nézőterek alakulnak ki, ahol nagyobb bonyodalom nélkül peregnek a jelenetek. Felszólításra a magunkkal hozott tárgyakat fel is kell mutatni időnként, de ez kellemesen aktivizálja a közönséget, építi a közösségi hangulatot. Molesztálás nincs, esetleg az első sorokban ülők szemébe jól belenéznek. A hiba nem a színészek készülékében van, hanem a rendezés kötöttségében. Improvizatív, de mégse, enged is játszani meg nem is. A társulat kitűnően „vizsgázik”: végig természetesek, kellemes, otthonos hangulatot teremtenek, élvezet figyelni, ahogy koncentrálnak. Élmény az is, ha ilyen közelről lehet figyelni a munkájukat. (Az élmény a jó helyválasztásnak is köszönhető...) Összeszokottan teszik a dolgukat, bonyolítják az eseményeket, mást nem tehetnek, nem léphetnek ki a darab konvenciójából. Annyi a szabadságuk, hogy beleülhetnek valamelyik néző ölébe, vagy felkaphatnak egy ötletes tárgyat (vörösbort, citromot, almát, gyerekjátékot), és játékba vihetik a partnert.

Ezzel a szabadsággal leginkább Balázs Zoltán él: talán ő a legkiszámíthatatlanabb elem. Jár a szeme, folyton figyel, reagál, pörög, keresi a véletleneket, a különleges helyzeteket. Játékot kezdeményez, és bizsergést okoz. Főszereplőként ezt meg is teheti, hiszen a többiek biztosítják az üzemi működést. Színészi virtuozitása, technikája lenyűgöző. Meggyőző Hamlet: pajkos, mégis férfias jelenség. Az erőnek és a lágyságnak különleges kevercsét állítja elő, miközben látszatra „csak egy farmeres-tornacipős srác a térről”. A hátán viszi el ezt az előadást, rengeteget vállal, és sokat ad. Ő tényleg játszik. Lehetne az egész előadás játékosabb, ha nagyobb szabadságot hagyna színészeinek Tim Caroll, ha jobban bízna bennük. Olyan ez a társulat most, mint a nyugvó tűzhányó: kitörni készülnek energiái. Csak néhány név: Mezei Kinga, Szorcsik Kriszta, Nagypál Gábor, Czintos József, Ollé Erik, és a többiek mind.

Változások előtt a Bárka Színház: várjuk kíváncsian, és reméljük, hogy megmarad a kísérletezés szelleme – még bátrabban, még egyénibben, és várjuk, hogy a társulat tagjai megmutathassák végre erejüket, egyelőre még szunnyadó, friss energiájukat.

Sőregi Melinda, Kontextus.hu, 2006