Elemek megjelenítése címkék szerint: Odeon

Idén ismét találkoztam Balázs Zoltán rendezővel, az Odeon Színház csapatával közösen létrehozott A Te érdekedben című darab bemutatóján.

Egy ideje nem találkoztunk, de a sajtótájékoztatón örömmel konstatáltam, hogy az idő múlása csak egy kis melankóliával egészítette ki a vonásait ennek a mindig derűs alkotónak, aki a kifejezés szabadságát választotta, ami bizony együtt jár a független színházak anyagi nehézségével is.

Először 2011-ben találkoztam vele a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon, ahova saját csapatával, a Maladype dinamikus társulatával érkezett, egy energiával teli előadással, ami pont eléggé volt őrült ahhoz, hogy a közönség számára izgalmas legyen. A Tojáséj nyolc fiatal színésze másodperc pontossággal kitalált mozdulatokkal játszik: a slapstick műfajára jellemző sebességgel körvonalazódnak az egyének közötti és a csoportos viszonyok, miközben a színészek igyekeznek röptében elkapni, majd sértetlenül továbbadni az igen értékes TOJÁST. Vajon ez alatt a valóságos tojást vagy a szimbolikus-ősit kell értenünk?

Egy évvel korábban ugyancsak ezen a fesztiválon láttam ettől a budapesti független színháztól egy rendhagyó és remekül koreografált Leonce és Lénát, amelyben a közönség több lehetőség közül választhatott a cselekmény kimenetét illetően. Az, hogy Constantin Chiriac (a szebeni fesztivál igazgatója) újból meghívta Balázst és társulatát, valószínűleg annak tudható be, hogy ott van ebben a fiatal színházi alkotóban az a kimondhatatlan valami, amitől színpadi látásmódja garantáltan egyedi, merészsége pedig gazdagabbá teszi a kortárs színházi nyelvet.

A meglepetések azonban még nem érnek itt véget, ugyanis a bemutató utáni este, amikor a rendező megjelent a fesztiválon résztvevő színházi alkotókat bemutató interjú forgatási helyszínén, amelyet a TVR (romániai közszolgálati adó) számára készítettünk, a magyar Balázs Zoltán élénk és árnyalt román nyelven köszöntött minket. Ugyanis Romániában született, és körülbelül 11 évet itt is töltött. És ő azok közül való, akik nemhogy titkolnák, hanem becsülik eredetüket.

Így 2019-ben, amikor A Te érdekedben bemutatója után az Odeon Színházban leültünk egymással beszélgetni, már nem lepett meg sem a nyitottsága, sem a magas szintű román nyelvtudása.

A rendező a fiatal, díjnyertes olasz szerző, Pier Lorenzo Pisano szövegére alapozva, vizuálisan lehengerlő előadást hozott létre, melynek gerincét a szövegben megfogalmazott kérdések adják: mennyire diszfunkcionálisak napjaink családjai, és hogyan lehet megmenekülni azok sivárságából?

- Egy 2013-as interjúban azt nyilatkozta, hogy nem érdeklik a kortárs szövegek. És lássunk csodát, a mostani bemutatójának szövege egy 28 éves drámaíró tollából származik, tavaly pedig – ugyancsak az Odeonban – egy 1982-ben született lengyel drámaíró szövegén dolgozott. Tartott egy kis szünetet, hogy megnézze, mi történik manapság a világban?

- Látja, egyet mondunk, és mást csinálunk, de ez egyben azt is jelenti, hogy nyitottak vagyunk a felbukkanó ajánlatokra. Sosem gondoltam volna, hogy kortárs szöveggel fogok foglalkozni, amikor jött ez a lehetőség. És nem titok, hogy legelőször Dorina Lazărral tárgyaltam az Odeonban. Akkor La Fontaine meséinek nagyszínpadi adaptációjáról beszélgettünk és Matei Vişniec Dada Cabaret-járól, amit Budapesten már megrendeztem, nagy sikerrel.

A dolgok azóta megváltoztak, a színháznak új igazgatója lett. Meglepetésemre azonban Cristian Şofron felhívott, és azt mondta, hogy szeretné ezt az együttműködést. Az igazságot megvallva ez nagyon ritka gesztus, az igazgatók általában szeretik maguk kiválasztani, hogy kikkel dolgoznak, nem jellemző, hogy folytatnák elődjük együttműködéseit. Nagyon meglepődtem, de azt mondtam magamnak, miért is ne mondanék igent, ha ők is akarják? Nézzük meg, mit tartogat számunkra ez a Fabulamundi Playwright Europe projekt. Ezután választottam ki a Gardénia című drámát.

Az Odeon Színház 2012-ben lett az európai Fabulamundi. Playwriting Europe projekt partnere, majd a kortárs drámairodalom népszerűsítését megcélzó program keretében 2012 és 2016 között nyolc felolvasószínházi produkciót mutatott be a tíz tagállam kortárs drámairodalmából. 2018-ban a lengyel származású Elżbieta Chowaniec szövege Balázs Zoltán rendezésében került színpadra. A magyar rendező megőrizte a négy nő vészterhesen ismétlődő sorsának lényegét, akik a hatalmaskodó dédanyától egészen a modern dédunokáig mind saját szabadságukat keresik, de a 20. század fordulatokkal teli második felében végül ugyanazt az utat járják be.

A rendezőnek sikerült megtartania a szöveg kegyetlen őszinteségét is, sőt a darabot a szereplők közti kapcsolatok szintjén egy mindenféle szentimentalizmustól mentes talapzatra emelte, az érzelmektől terhelt pillanatokat pedig – mintegy ellenpontként – szimbolikusan a színészek által előadott operarészletekbe csatornázta.

- 2019-ben ugyancsak Ön választotta Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című művét?

- Igen. Nagy segítségemre volt Tamara Susoi, aki a szíve és agya ennek a projektnek, nagyon motiváltan dolgozik mind a Fabulamundival, mind pedig azért, hogy teljesüljenek a rendezői kívánságaink. Engem is motivált, hogy nekivágjak ennek a kalandnak. Én soha nem illusztrálom a szerző szövegét, inkább az érdekel, hogy hogyan tudom kiegészíteni, gazdagítani, vagyis megteremteni egy személyes mitológiát.

- Kétség sem fér hozzá, hogy az – egyébiránt túlságosan egyszerű – realista szöveg értelmét magasabb szintre emelte: létrehozott egy barokkos és feszültséggel teli színpadi univerzumot, amelyben a tékozló fiú diszfunkcionális családba való hazatérése okozta konfrontációk helyszíne egy olyan hajó, amelyik nem tart sehová, de amelynek köszönhetően a banális valóság szereplői legendás alakokká változnak.

Hogyan jutott el a társulatára jellemző, nagyrészt a fizikalitásra, a mozgás és a zene ritmusára épülő nyelvtől az Odeonban látott, amolyan profán szentségben gazdag nyelvezetig, ahol a mozgás többnyire a sziszegő konfrontációk szintjén jelenik meg?

- Nagyon sok minden függ magától a darabtól, a szerző szándékától és természetesen a társulattól, a helyzettől, a lehetőségektől és a saját elképzelésemtől is a szöveggel kapcsolatban. Nem változtam meg, de szeretnék mindegyik darabhoz megfelelő értelmezést találni, hogy ne ismételjem magam, hogy ne ismételjem a különböző darabjaimban felhasznált elemeket.

Legfőbb vágyam – néha sikerül, máskor nem, ilyen az élet! – megfigyelni, új dolgokat kitalálni, fontos dolgokat, friss impulzusokra találni, amik új kifejezési lehetőségeket nyitnak meg előttem rendezőként, emberként, férfiként. Szeretnék a Jupiteren élni, ahol, úgy tudom, egy nap három földi napot tesz ki, számomra nem elég 24 óra ezzel a színháznak nevezett örömforrással foglalatoskodni.

Óriási örömet jelent számomra olyan munkatársakra találni, akiknek látom a szemében, hogy megértenek valamit, hogy egymásra találnak és újra megértenek valamit, hogy két, három színész számára összeáll a kép, mások elvesznek, megint mások pedig, akikre nem is gondoltál volna, magukra találnak, nagyon érdekes ez a dolog, ami a gondolat bemozgatásából fakad.

Ha nincs mögötte gondolat, bármelyik mozdulat hamissá, semlegessé, névtelenné, tartalom nélkülivé válik. Ezért engem mindig a színész gondolata, személyisége foglalkoztat, igyekszem ezért őt a személyes vágyai felé terelni, hogy így teljesítse be a darab követelményeit. Pisano szövege teljesen más, mint egy Büchner vagy bármi más, amivel az elmúlt években dolgoztam. Például tavaly az Odeonban Elzbieta Chowaniec lengyel származású drámaíró Gardénia szövegével dolgoztam. Eleinte a szöveg nehezen talált utat magának a munkatársak, színésznők, a közönség felé. Aztán már ment könnyen.

- Mindkét Ön által választott szöveg gerincét a generációs különbségek, a diszfunkcionális család adja. Két különböző szerző, két hasonló téma. Saját életében is találkozott hasonló dilemmákkal?

- Mindannyiunk családjában vannak problémák, de örömteli dolgok is. Én kivételes családba születtem, egyik oldalról egy nemesi család örökségével és hagyományaival. Ugyanakkor apám roppant egyszerű ember volt. Anyám és apám szerették egymást, de a kettejük közötti konfliktusok nagy százaléka a kulturális különbözőségükből fakadt.

- Vagyis édesanyja, aki nemesi származású volt, úgy érezte, hogy rangján alul házasodott?

- Így van. A két család ráadásul nem is nagyon tartotta a kapcsolatot.

- Ez természetes.

- Egy idő után én is megértettem, de amikor elváltak, én még gyerek voltam, a húgommal apa nélkül maradtunk, és nem értettük a helyzetet, egyáltalán nem volt könnyű. Időre és fejlődésre van szükségünk ahhoz, hogy az ilyesmit megértsük. A család mindig lehetőséget ad az újragondolásra, az átértékelésre, ha sikerül, ha segítséget kapunk.

Ebben a darabban például az Idegen segíti és akadályozza is a Fiút abban, hogy mielőtt elindulna a maga útján, meghozza ezt a számára életre szóló döntést. De vajon ez az egyetlen lehetőség, vajon ez az egyetlen válasz arra a kérdésre, hogy mi az életem célja, hogy érzi magát apám, mit csinál anyám? Ez a szöveg engem a mágikus realizmus felé vitt, Márquez Száz év magányából inspirálódva.

Az 1977-ben, Kolozsváron született Balázs Zoltán színművészetet és rendezést tanult Budapesten, 24 évesen pedig saját kezébe vette művészi sorsát, és megalapította a Maladype Színházat, amely azóta a magyarországi független színházi mozgalom fontos pillérévé vált. A tapasztalat, amelyre a külföldi műhelyeken, Anatolij Vasziljev és Josef Nadj workshopjain tett szert vagy Robert Wilson mellett tanulva, meglátszanak a színházi víziójában, ahol a zene és a díszlet egyenrangú a kimondott szóval.

- Abból, amennyit megismertem a munkáiból, felfedezni véltem egy állandóságot, és azt a képességet, hogy az előadás számára létrehozzon egy szimbolikus vázat. A Te érdekedben olyan szöveg, amelynek elolvasva esélye sincs kitörni a realizmus ketrecéből. Az Ön színpadán azonban a vizuális hatás szintjeinek néha wilsoni jellege van, Ön ezt monumentális minimalizmusnak nevezte. A hajó, amiben a cselekmény zajlik, sokkal inkább a szomorú, mintsem a jó reményt jelenti.

- Kharón hajója nem sok reményt hoz. Mármint remélni lehet, hogy a másik parton majd megleljük azt, amit itt nem találtunk, de pontosan nem tudjuk, hogy mit fogunk odaát találni. A hajó a lehetőségek, a kapcsolatok, hierarchiák, a vertikális és a horizontális, a messzeség és a közelség tere, tehát folytonos mozgásban van. Constantin Ciubotariu díszlete sok meglepetéssel kecsegtet.

A szöveg pedig lehetőséget ad egy thriller felépítésére, ami majd egy erőteljes metamorfózissal zárul. Legalábbis én így értelmeztem ezt a kissé banális szöveget, amiből könnyen lehetett volna társadalmi-dokumentarista előadást is csinálni. De ennek a stílusnak már vannak kitűnő rendezői, Gianina Cărbunariu például remek előadást rendezett volna belőle. A társulatnak és a közönségnek is jót tesz, ha jön egy külföldi rendező, aki egy kicsit másképp látja a dolgokat. Ezek a különböző színek, jelek, ízek összegyűlnek, és az Odeon számára is változatosabbá teszik a palettát.

Romániában, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Szlovákiában és Németországban is rendez Balázs Zoltán, akinek lelkesedése a világ dolgaira rácsodálkozó gyerekére emlékeztet, aki másoknak is meg akarja mutatni a csillagos eget. Ő az a fajta művész, aki számára az alkotás szabadsága nem alku tárgya. Ez azt is jelenti, hogy néha szembe kell néznie az általa választott pályával együtt járó anyagi bizonytalansággal.

- Most, hogy a magyarországi politikai rendszer más irányt vett, mi a helyzet a színházával?

-A Maladype Színház számára ez egy nagyon nehéz helyzet. Az alapítás óta tizennyolc év telt el.

- Vagyis amióta a politikai és gazdasági hullámokkal küzdenek...

- Mindennel egyszerre. Két dolog nagyon sokat segít: a közönség támogatása...

- De egyetlen előadás sem él meg csupán jegyeladásból.

- Ez így igaz, de ha válságba kerülünk, vagy ha nagy problémába ütközünk, a közönség egyből mellénk áll, pénzt gyűjtenek, saját kezűleg segítenek rajtunk. Sokat jelent, hogy a Maladype világszinten elismert független színház, így a nemzetközi piacra is támaszkodhatunk. Ez nagy öröm számunkra.

A székhelyünk sajnos megsemmisült, a fenti szomszéd eláztatott minket, aminek következtében sok díszlet, jelmez használhatatlanná vált, tíz darabból hetet nem tudunk játszani. Az utóbbi időben a társulat három fesztiválon járt, ahova én is elkísértem őket. Most, hogy az Odeonban bemutattunk, további fesztiválokra készülünk.

Az az érdekes, hogy a baleset után sokan kerestek meg azzal a színházi szcénából, hogy nagyon tisztelik a munkánk, szeretnek minket, szóval ha nem is tudják az összes előadásunkat befogadni, de szívesen vendégül látnak minket ősztől. Ennek nagyon örülünk, hiszen ez azt jelenti, hogy jelenlétünk Magyarországon is számít.

Hogy az előző kérdésre válaszoljak, nagyon szomorúnak tartom azt, hogy bár évekig dolgozol, bizonyítod, hogy értékes vagy, embereket irányítasz, emblematikus színészekkel dolgozol együtt, tanítasz, rendezel, az egész országban egyedülálló együttműködéseket hozol létre, mégsem számít, amit csinálsz. Az, hogy a politikai, családi kapcsolatok számítanak, hogy egy bizonyos módon kell kommunikálnod, mindezek persze nemcsak Magyarországra igazak, de tőlem távol áll az ilyesmi, szeretnék nyugodtan aludni éjszaka. Próbálom távol tartani magam az olyan megoldásoktól, amelyek rövidtávon talán kihúznak a csávából, de aztán miután felocsúdsz, nem tudsz tükörbe nézni. Az Odeonban bemutatott előadásban erről is próbáltam beszélni.

- Vagyis a turnékból és a fesztiválokból tartják fenn magukat?

- Igen, a turnékból, a különböző országokban játszott előadásokból, Irántól Indiáig, Albániától Amerikáig, készülünk Egyiptomba, Vietnámba... Különböző ismeretlen helyzetek által színészeimnek lehetőséget adok a fejlődésre mind művészi, mind emberi tekintetben. Olyan kifejezésmódunk és színházi nyelvezetünk van, amit rövid idő alatt nemigen lehet beépíteni; hiába nyitottak, ha külföldi társulattal dolgozom, általában akkor sincs elég idő és megfelelő körülmények az ilyen munkára. Nekem előre kell tudnom mindent, hogy milyen színházba megyek, milyen darabbal dolgozom, mik a lehetőségeim, hogy tudom kimozdítani őket a komfortzónájukból, de azért élvezet is legyen abban a szimbolikus és konkrét útban, amit az előadás felé együtt teszünk meg.

- Bár Magyarországon a dolgok illiberális irányba haladnak, az ország gazdaságilag jól áll. Az üzleti világban lévők, akik az állammal kötött üzleteik révén most sok pénzre tesznek szert, vajon nem lennének nyitottak a művészet támogatására?

- Szép lenne, és valamilyen formában létezik is a dolog. A mi szponzoraink például segítenek, de a hosszú távú kapcsolat kialakulásához ez kevés. Egyébként azoknak nincsenek anyagi problémáik, akik jó kapcsolatban vannak az állammal, ők kapnak anyagi támogatást. Fájdalmasak ezek a dolgok, és szeretnék megfelelő megoldást találni, főleg a csapatom számára, akik éjt nappallá téve dolgoznak.

Tehát próbálok azzal dolgozni, amim van, de természetesen eljön az idő, amikor ez így már nem folytatódhat. Választanom kell: hogy Magyarországon vagy egy másik országban fogok otthonra lelni.

- Ennyi év, ennyi kitartás, ennyi ellenállás után, mert azért lássuk be, a gazdasági körülmények ellenére még működik a társulat, mindezek ellenére felteszi magának ezt a kérdést?

- Megpróbálom feltenni a megfelelő kérdést. Azt hiszem, az embernek ott kell lennie, ahol a világnak szüksége van rá. Ahol nincs szükség rá, ahol nem tudják, hogy szükség van rá vagy nem akarják őt, ott nem kell jelen lennie a művésznek. Ez valószínűleg a szükséges szabadságot is megadja nekünk.

Bárhogy is alakuljon sorsa, bármit is tartogat Balázs Zoltán számára a jövő, az biztos, hogy találkozása a színházzal abban az országban, ahol született, meghozta a gyümölcsét: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Bukarestben is, ahol novemberben, az Odeon Színházban a nézők jegyet válthatnak a Jóreménység Színházi Hajójára, hogy megtekintsék Balázs Zoltán két előadását, a Gardéniát és A Te érdekedbent.


Sanda Vişan, Adevărul, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

Az elveszett kalózhajó az örök visszatérés csapdájába esett: Pénelopé nemcsak vásznat sző, hanem érvekkel mesterien alátámasztott gondolatokat, cseleket és kifogásokat is. Odüsszeusz Pénelopé legidősebb fia (nem pedig a férje), aki bejelenti a hazatérését, majd erre a tőle telhető legjobban felkészül: bosszút forral. Visszatérése nem jelent visszautat a családi fészekhez, sem a múlttal való megbékélést, a megtörtént dolgok elfogadását, továbblépést. Nem, Odüsszeusz hatalmat akar, ám ehhez valami értékeset kell feláldoznia; az ár a gordiuszi csomó elvágása, vagyis szakítás a családdal, és ebből következőleg a múlttal is. Talán ezért jelenik meg ebben a most már inkább Noé bárkájához hasonló hajóban két szellem, két manöken, akikben a család többi tagja minduntalan megbotlik, és akiknek rendeltetését talán nem is nagyon értjük. Ők a „szekrénybe rejtett csontvázak”, a traumák és a visszaélések, amelyek a konzisztensen diszfunkcionális, sőt, természetellenes kapcsolatokból maradtak hátra. A pillanatot, amikor a Nagybácsi beismeri, hogy pedofil, zene és felgyorsított színpadi mozgás szakítja meg, különben a kijelentés túlságosan durva lenne ahhoz, hogy a szereplő továbbra is színpadon maradhasson.

A hajó viszonylag kicsi, a család zsúfoltan, kényelmetlenül ül benne, de fontos, hogy nem érintik meg egymást, elkerülik egymás tekintetét (kivéve a legfiatalabb fiút és barátnőjét, az angyali ábrázatú sellőt). Az Anya az előadás háromnegyedében magasabban helyezkedik el a többieknél, de nem azért, mert ő lenne a családfő, sem pedig azért, mert őt tartják a család bölcsének, hanem egyszerűen csak azért, mert minden rendellenesség tőle származik. Nem tudja megszüntetni az erőszak körforgását, a folytonos bántalmazás pedig gyávává és tehetetlenné teszi, mindez pedig azzal párosul, hogy nem képes sem segítséget kérni, sem beismerni hibáit. Az Apa jelen is van meg nincs is, szinte egyáltalán nem szólal meg a színpadon, de a folyamatos horgászása arra enged következtetni, hogy bár mindent lát, képtelen közbeavatkozni. Helyette a Nagybácsi kormányozza a hajót, ő kezeli a vitorlákat is az árbocon, néha úgy tűnik, még beléjük is fúj, csak hogy a kívánt irányba haladjanak, más szóval ő a tökéletes manipulátor. A család legfiatalabbja szerelmével együtt megpróbál kitörni az ördögi körből, de hogy ez bekövetkezhessen, egy utolsó közös étkezésen kell részt vennie a családdal. Ezen a vacsorán idősebb testvére is részt vesz. Közös erővel történik a hajó darabokra bontása, aztán a színpad közepén az asztal felállítása, ahol az utolsó vacsorát fogyasztják el. Egyesek gyorsan tesznek-vesznek, ők minél hamarabb megszabadulnának a múlttól és továbblépnének, mások a jeleket figyelve, gyanakvón, a családi együttléttől tartva pakolnak.

Balázs Zoltán számára különösen nagy fontossággal bírnak a részletek, megszállottan ragaszkodik mindenik összetevőhöz: a jelmezeket díszítő ornamentumoktól a hajó orrán található fényen át, egészen a rendkívüli kreativitással megalkotott, az előadás dinamikájában aktív szerepet játszó és szuggesztív sminkekig, a mozgás legkisebb részletétől egészen a zenei aláfestésig. Tudvalevő, hogy a rendező komoly zenei háttérrel rendelkezik, így nem meglepő, hogy előadásaiban a zene kivételes szerepet játszik. A Gardéniában ezt hibátlanul csinálta. A Te érdekedben esetében viszont a zene konfliktusok forrása, a bűn hordozója. Nem véletlen az operákból felhangzó áriák és a rockoperákból felhangzó dalok ötvözése. A hétköznapi néző számára ezek talán nem a leghatásosabb részek, de biztosíthatom, hogy az előadás elején felhangzó rekviem megrendítő hatással bír. Egy későbbi kulcsfontosságú pillanatban ez a zenei betét majd még visszatér, de arról nem mondok semmit, mert mindenkinek saját szemével kell látnia.

A darab szövege számomra sajnos nagy csalódást okozott. Megdöbbentően rövidnek találtam ezt a (kortárs és többszörösen díjazott!) szöveget ahhoz képest, hogy mennyire súlyos, már-már leküzdhetetlen problémákat tár a néző elé. Kedvem lenne megkérdezni a rendezőt, hogy miért vállalta ezt a felkérést. Mert játékkal kellett pótolnia a szegényes és árnyalatoktól mentes nyelvezetet. Épp ezért értékelendő az, ahogy kimozdította a színészeket a komfortzónájukból, akik játékuk által sokkal kifejezőbbek voltak a szövegnél. Értem, hogy ez egy színházi embernek, szakmabelinek kihívást jelenthet, de csalódást okoz a nézőtéren ülőknek, akik nem hallanak mást pár végtelenségig ismételt szónál. Annál is inkább, minthogy szeme előtt a visszautasítástól az undorig, a féktelen haragtól az elszabadult őrületig a negatív érzelmek szinte teljes palettája megjelenik. Talán ezért is érzem tévedésnek a rituális asztal-jelenetet: amikor egy család különböző generációi egy asztalhoz ülnek, jóval-rosszal, vagyis jó tulajdonságaikkal és hibáikkal együtt látjuk őket; mindenkinek megvan a maga baja, egyiküket sem lehet felmenteni, egyikük sem lehet ártatlan. De különböznek a generációk abban, ahogy a bűneikről vallanak, csakhogy pont ezt nem látni a darabban. A halál nem tesz egyformává, ahogy a szenvedést is mindenki másként éli meg. Ezek kapcsán felmerült bennem pár kérdés: hogyan viszonyulunk a drámákhoz?; a különböző generációk hogyan határozzák meg azt, ami számukra drámai jelentőséggel bír?; a te drámádat én is drámaian élem meg? Ezek a kérdések ugyan színpadi helyzeteket teremtettek, de megválaszolatlanul maradtak, sajnos néhányuk rosszul vagy egyáltalán nem oldódott meg. Ezt hajlamos vagyok inkább a szöveg rovására írni, mintsem a rendezőt hibáztatni azért, ahogy a szöveget felhasználta.

Egyébként A Te érdekedben az a darab, amelyiket minél több embernek meg kellene néznie. Nem annyira jó, mint a Gardénia, de érdemes megnézni, ha nem másért, hát a nagyon is aktuális és mindannyiunkat érintő témája miatt: mit kezdünk a gyerekkori drámákkal, és hogyan tudjuk őket a jövőben értékes tapasztalatok forrásává tenni?

Nona Rapotan: Ne felejts el szeretni! De vajon tudod, hogyan kell?, BookHub, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

A színpadi elbeszélés új fikciós szerkezete iránt érzett vonzódás arra késztette Pier Lorenzo Pisano fiatal drámaírót (aki 1991-ben, az olasz színház bölcsőjeként is emlegetett Nápolyban született), hogy emberek repedezett falú házaiba belépve a család tanulmányozásába kezdjen. A Te érdekedben című drámájában (amellyel 2017-ben elnyerte a Riccione–Tondelli-díjat) a szerző a családdal kapcsolatos képeket és gondolatokat narratív, evokatív kontextusba helyezi. Másképp szólva, Pisano számára a család ürügy az élet útján előrefelé sodródó, esetleg ugrálva sántikáló ember tanulmányozásához. A darab szerkezete és üzenete természetesen figyelemreméltó, így nem csoda, hogy Olaszországban, Lengyelországban és Franciaországban is felolvasták és játszották már, nemrégiben pedig Romániában is színpadra került. Az európai színházi kultúra vérkeringésébe bekerülve Pier Lorenzo Pisano nemrégiben felkérést kapott a londoni Royal Court Theatre részéről egy új darab megírására.

A Te érdekedben, amelyet nálunk az Odeon színpadán Balázs Zoltán rendezésében mutattak be (a rendezőnek Elzbieta Chowaniec drámája alapján bemutatott Gardénia című előadását kritikusaink és nézőink egyaránt értékelték), és amelynek sajátossága a rendező korábbi munkáira is jellemző különleges színészi beszéd- és mozgástechnika, ahol a beszéd az egyszerű szavakkal ki nem fejezhető mélységek megörökítésének szükségessége miatt énekké változik (részletet hallhatunk Händel, Sibelius, Mozart, Fauré műveiből). A játéktér (a díszlet Constantin Ciubotariu munkája) egy a folytonos jelen vizén lebegő hajóból áll, ezen helyezkedik el a család (utalás az utazás témájára). Az átlagos megnevezésű családtagok a tér különböző pontjain fontosságuknak megfelelően helyezkednek el. Az autoriter asszony, a „fiús anya” egy karosszékben ül, az árboc tetején (utalás a matriarchátusra). Ő mindent tud, megszokásból mindenkit megfigyel. Az árboc tövében, amolyan őrként, a kisebbik fiú látható barátnője mellett, őrá a család idegenként tekint. Hogy az idő gyorsabban teljen, egymás szórakoztatására szerelmes dolgokról fecsegnek, hiszen a szerelemre nincsen gyógyír. Hátrébb a Nagymama látható, aki magát „nyugdíjas anyaként” határozza meg. Különös odaadással végzi el a mindennapi cselekvéseket (a tea felszolgálását), beszédbe elegyedik unokáival, de szavait szigorú ellenőrzés alá vonja, mintha saját magával beszélgetne. A családot tarkítja, gazdagítja az ékesszóló Nagybácsi. Az ő feladata a vitorlák kezelése. A hajó egyik félreeső oldalában az Apa vagy a „néma szereplő” látható, aki egykedvűen horgászik. Valahol odakint, a nagyvilágban vándorol a nagyobbik gyerek, „a tékozló fiú”, onnan kommunikál családjával.

Ebben a felidézett emlékekkel átszőtt narratív kontextusban, amelyben a szereplők a kommunikációt köznyelvi és metanyelvi elemek segítségével tartják fent, a cselekmény egy hajón kívüli és egy hajón belüli síkra osztható. Akik bent vannak, és nem tudják elhagyni a hajót, mesélnek és beszéltetik egymást. A kinti világban lévő fiúra gondolnak. A tékozló fiú visszatérésére ünnepélyes öltözékben váró családtagok a várakozást helyzetük megváltoztatásával oldják. A fiú megjelenése megbolygatja a terveket, a hajón tartózkodók helyüket elhagyva az asztal köré ülnek. Az áldozathozatal és az önfelfedezési rituáléja következik. Az összejövetel közben feltevődik a rögeszmés kérdés: „Hát apa hogy van?” Mivel a válasz késlekedik, egy hang hozzáteszi: „Valószínűleg nem ez volt a megfelelő kérdés”. A család a sötétben tapogatózik, a feltett kérdés révén viszont szimbolikusan megjelenik egy fénysugár, és megvilágítja a remélt horizontot. A liturgikus hangulatban visszhangzó „Jó éjt!” a pihenni készülő családot egy újabb utazásra készíti fel, amelynek most még csak az elején vannak. „Az előadás alapján az utazás igazi problémája maga a cél.”

A szereplők megjelenése játékukra is hatással van. Küllemük „átalakulásait” a smink és a jelmez (Andrada Chiriac) is segítik. Ám az egyes szereplőket igazából beszéd- és mozgáskészségük határozza meg. A hétköznapi beszédet a láthatatlanba révedő tekintet kíséri, oda, ahol az emlékezet és a szó rejtezik. A színészeket aktívan részt vesznek a szereplők lényegének felfedésében és a csoportban nem-szokványos viszonyokat kialakításában: felerősödnek a kifejezés, az elbeszélés és a felidézés szintjei, eltorzul az arc, mellékhangokat hallunk. Máskor a beszélő hangja elcsuklik, és a csend jelzi a szereplő állapotát. A színészek felejthetetlen alakításokat produkáltak: Cătălina Mustaţă az Anya szerepében, Ioan Bătinaş az Apaként, Silvian Vâlcu a Fiúként, Eduard Trifa Öcsként, Paula Niculiţă Nagymamaként, Simona Popescu a Lányt játszotta, Cezar Antal a Nagybácsit.

Összegzésként: egy színészközpontú előadásának lehettünk tanúi. Eltekintve az absztrahálástól, ami leuralhatja az új színpadi formák után kutató művészi produkciót, Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című előadása Balázs Zoltán rendezésében megindító és meggyőző. A hétköznapi, mulandó és egykedvű emberek az előadás alkotóinak köszönhetően színházi figuraként, lényeges és tartós jelleget kapva születnek újjá.

Nicolae Havriliuc, Teatrul Azi, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

A hazai aktuális színházi mozgalomban dívik a manierizmus és a művi kísérletezés, ami tönkreteszi a szöveget és a színészi játékot. A Te érdekedben is tökéletes példája a manierista, vizuálisan látványos előadásoknak, amelyek a tartalom érzelmi közvetítését tekintve hamisak és unalmasak, üres formák.

Az Odeon Színház folytatja közös együttműködését az európai Fabulamundi Playwriting Europe projekttel, amelyet az Európai Unió Kreatív Európa (2017-2020) nevű programja társfinanszíroz. A Gardénia című előadást létrehozó alkotók ezúttal Pier Lorenzo Pisano Per il tuo bene (A Te érdekedben) című alkotását vitték színpadra, mely a drámairodalom örökzöld témáját dolgozza fel: a családi kapcsolatok alakulását a gyerekek felnőtté válása után. A többszörösen díjazott Pier Lorenzo Pisano pontos lélektani elemzéssel mutatja be azt, ahogy az a modern technológia – amelynek köszönhetően a mobilunkon SMS-ezhetünk – tönkreteszi a családi kapcsolatokban a kommunikációt és az érzelemkifejezést. A darab konfliktusa túl egyszerű, cselekménynek nyoma sincs, így a családtagok között létrejövő viszonyok megértésében csak a szereplők közti párbeszédre támaszkodhatunk.

Balázs Zoltán ugyanolyan manierista rendezői megközelítéssel dolgozta fel az olasz szerző szövegét, mint az egyébként hasonló témát feldolgozó Gardénia esetében (amiről ezen a blogon már szintén írtunk), ám ez esetben a díszlet felfokozott látványossága miatt a darab témája szinte érthetetlenné vált. A jelentős európai forrásokból létrehozott díszlet fényűző, a díszletet Constantin Ciubotariu, a jelmezeket Andrada Chiriac tervezte. A díszlet lényegében egyetlen, aprólékosan megépített hajóból áll, nevezhetjük az élet „hajójának”, amelynek orrán egyfajta kalitkában láthatjuk az anyát, a család többi tagját pedig a fedélzeten, az otthonról elszökött fiú kivételével, aki a hajón kívül található. Az előadás vége felé a hajót darabjaira szedik, átadva a helyet egy fehér asztalnak, amely körül a család helyezkedik el. A metaforikus gondolatokkal terhelt absztrakt díszlet nagysága azonban érvényteleníti a szöveget, illetve a rossz kommunikáció miatt egymással feszültségbe kerülő családtagok lélektani tanulmányozásának realista szövetét. A szimbolikus töltetű kiegészítőkkel és hímzésekkel megpakolt jelmezeket mintha egy extravagáns divatbemutatóról kölcsönözték volna, az öltözékek semmilyen módon nem utalnak a szereplők tipológiájára, a karakterük lényegére. Mindezek tetejébe a hajóban két hibátlan kivitelezésű, emberméretű bábut helyeztek el, melyek tökéletes hasonmásai az apának. A színpadi ábrázolás metaforákkal, szimbólumokkal való ötvözése a rendezői elképzelést hivatott kifejezni.

Balázs Zoltán számára ebben a darabban minden bizonnyal a díszlet volt a főszereplő. A színészek mintha nem kaptak volna semmiféle instrukciót a kapcsolatokat tekintve, többnyire mozdulatlanul mondják a szöveget, az előadás végén robotszerű mozdulatokkal kezelik a díszletet, a nők, sőt a férfiak is levetnek magukról pár ruhát, a nők kombinéban maradnak, a szereplőket piros vonalak jelzik – ezek az olcsó rendezői húzások mind kihatnak a színészi játékra. Az effektekkel telezsúfolt általános színpadkép semmilyen módon nem támasztja alá a szöveg drámai anyagát, amelynek célja a jelen valóságában bemutatni egy családot. Nyilván a zene sem hiányozhat a rendezői koncepcióból (a zenét és a sound designt Cezar Antal jegyzi). A rekviemekből származó zenei aláfestés újabb példája az érzelmi töltet nélküli rendezői mesterkedésnek, a színészek a rikoltó zenét tekintve is lelkiismeretesen hajtják végre feladataikat.

A darabban szereplő színészek mind az Odeon Színház csodálatra méltó művészei, akik engedelmesen alávetik magukat a rendezőnek, de játékukban semmi nem fogja meg a nézőket, báboknak tűnnek, akiket egy inspirálatlan bábművész manipulál. Cătălina Mustață a kalitkába zárt Anya szerepében látható, Ioan Batinaş a két hasonmással rendelkező Apát játssza, Silvian Vâlcu az otthonát elhagyó Fiú, Eduard Trifa az, aki szerelmes lesz a Lányba (Simona Popescu), Paula Niculiță a Nagymama, Cezar Antal pedig a Nagybácsi/Idegen. A drámaíró nem nevezi el a szereplőket, a rendező pedig nem ruházza őket fel a replikáikból átsejlő személyiségjegyekkel, csak bizarr ruhákba bújtatott, jellem nélküli bábként használja őket.

A Te érdekedben európai kísérletnek is felfogható, ahogy a programfüzetben is utalnak rá, de valójában inkább egy hazánkban kikötött „hajó” sikertelen kísérlete. A fényűző díszletbe és jelmezekbe beleölt összeg ellenére a látvány nem szolgálja a darabot és annak témáját: azt, ahogy a modern kommunikációs technológia befolyásolja egy család életét. A színészek ebben is az érzelmi töltet és koherencia nélküli rendezői kísérletek áldozatává válnak, az olyan kísérleteké, amelyeket bizonyos „elemzők” fesztiválválogatások során innovatívnak, modernnek találtak.

Ileana Lucaciu, Spectator, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

Egyetértek a mondással, miszerint „zsák a foltját megtalálja”, vagyis a foltot, hogy ne legyen már olyan lyukas. De remélem, abban már nem kell hinnem, hogy a kedd 13-a szerencsétlen nap.

A fiatal olasz drámaíró, Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című drámájának romániai ősbemutatójára 13-án, egy keddi napon, az Odeon Színház betonpincéjében, vagyis a Stúdióban került sor. Más szerencsétlenségek is történtek már kedden, 13-án. Például Nichita Stănescu is egy ilyen napon halt meg.

De (hogy visszatérjek a korábban említett mondásra), amint arról a programfüzetet helyettesítő lapról értesültem, A Te érdekedben két évvel ezelőtt Riccione–Tondelli-díjban részesült. Lengyelországban és Franciaországban felolvasószínház formájában mutatták be, Modenában el is játszották.

A mű lineáris cselekményét egymásba fonódó, olykor egymást keresztező monológok tarkítják, amelyek az Anya és nagyobb fia, vagy két fia (a kisebb és a nagyobb) között zajlanak, akik a előadás jelenében már mindketten felnőtt férfiak (ebben egy pillanatig sem kell kételkednünk). Feltűnik még egy nagybácsi is, aki egyidőben az Idegent is játssza, aki azt mondja magáról, hogy pedofil (hogy lépést tartsunk a divattal is). A nagymamának be nem áll a szája: végig szóval tartja azt a kevés nézőt, ami abban a kis térben elfér, nem úgy az Apa, aki egész előadás alatt síri csendben van, ám a darab vége felé végül ő is megszólal. Van még egy furcsa lány is, aki értelmetlen mondatokkal ostromolja a kisebbik fiút (aki, mint már mondtam, nem is olyan kicsi). A darab vége felé mind egy asztalnál ülnek, mint egy normális család, holott kicsit sem normálisak. A monológok és replikák az abszurd színházat juttatták eszembe, pontosabban annak atyját, egy röpke pillanatra Eugène Ionesco kopasz énekesnőjének előszobájában érzem magam, de valami hamar visszaránt a megkerülhetetlen jelen igaznak vélt világába.

Mihez is kezdhet a rendező egy ilyen hókuszpókusz szöveggel, amelyben itt-ott megjelenik az abszurd, hogy aztán gyorsan el is tűnjön? Mindenekelőtt Balázs Zoltán úr, aki Magyarországról érkezett, valamiféle hajóra ültette a szereplőket, majd hozzájuk adott két, a többnyire néma Apához (Ioan Bătinaş) megszólalásig hasonlító manökent is, amelyek a madridi Museo de Cerra, a párizsi Musée Grevin vagy a londoni Madame Tussaud panoptikumának hangulatát juttatják eszünkbe. A bábuk azért valamivel idősebbnek néznek ki, és talán nem is viaszból vannak, hiszen Cezar Antal, majd az Apa is roppant könnyedséggel pakolja őket ide-oda. A fentebb említett két fiatalembernek a nem éppen ideális édesanyja, Cătălina Mustaţă egy furcsa valamiben látható: egy a nézők felé kinyitott ketrecszerűségből szórja nem épp összefüggő, amolyan édeskésen abszurd stílusú mondatait, de némi cinizmust is felfedezni véltem bennük, ha azt vesszük, hogy itt az anyát anyucinak, a gyerekeket (na jó, nem épp a darabban látott életkorúakat) babácskának szólítják. A félmeztelen mellkasán és arcán extrémen kifestett Cezar Antal ezen a hajóféleségen kóvályog ide-oda, előbb a tat irányába, ahol egy ideig a Nagymama áll, majd tovább a hajóorrba, ahol senki sem áll, majd a baloldal, végül pedig a jobboldal következik. Vagy mégsem, a hajó jobboldalán, azt hiszem, egyszer sem fordul meg ezalatt a furcsa előadás alatt. Vagy, beismerem, talán egyetlenegyszer, netán többször is. Az idősebb fiú (Silvian Vâlcu) a hajó előtt áll (majdnem azt mondtam, hogy részeg hajó, de cseppet sem az), és „én vagyok a nagy testvér, te pedig a kis testvér” típusú mondatait onnan intézi felénk, vagyis tulajdonképpen Eduard Trifa felé (aki a testvérét játssza), aki a hajó jobboldalán áll, ott, ahol majd a Lánnyal (Simona Popescu) történő idillnek is szemtanúi lehetünk. A Nagymama szerepében Paula Niculiţă látható. Majdhogynem elfelejtettem mondani, hogy az Idegen (netán Nagybácsi?) időről időre eltűnik, majd hol a hajó baloldalán bukkan fel, majd az árboc mögül, amin egyébként az Anya (Cătălina Mustaţă) félketrece csüng, és egy fekete vászondarabot lobogtat (azt hittem, valami kortárs kalózt látok), utána fehéret (nem hittem semmit), végül pirosat (tartózkodom attól, hogy bármit is gondoljak). Viszont ezek a vászondarabok nem mozdítanak előre semmit sem az előadásban, sem a díszletben. De hát világos, hogy mi ennek az oka: az Odeon alagsorában nem fúj a szél.

A szereplőket mindenféle váratlan tárgy díszíti. A két fiú füle mögött például valamilyen – jaj, nem találom a megfelelő szót – micsodát látunk, ami a rendező-tervező felfogásában vélhetően a testvéri kapcsolatot hivatott kifejezni. Mindegyikük öltözéke telis-tele van csillogó, fekete vagy vörös zsinórokkal (ez fokozottan igaz az Apára és két mozdulatlan hasonmására – bár lényegében ő is alig mozog). A köntöseit magáról lefejtő Nagymama azt a benyomást kelti, mintha mindjárt mindent le szeretne vetni (ám végül mégsem teszi: ez egy komoly, bár furcsa előadás, kérem, itt csak ruhás embereket látni), de azért mégis...

Amikor a darab végén a darabjaira szedett hajót arrébb viszik, a szereplők, pontosabban a színészek kibújnak bábjaikból, és normálisabb öltözékben az asztalhoz ülnek. Mivel hogy a helyén maradt árboc köré egy helyes kis asztal kerül. Az asztal körül újabb huncutságok történnek: az idősebb fiú előbb egy vörös szalaggal beragasztja a többiek száját, majd szintén vörös festékkel egy csíkot húz a nyakukra (vagyis úgy tesz, mintha megölné őket, és végül talán önmagát is), csakhogy később leveszi szájukról a szalagot, s azok motyognak még pár szót, a rendező és nyilván a szerző akaratát teljesítve, aki ha itt lett volna a teremben, és részt vett volna az előadás utáni beszélgetésen, biztosan jobban elmagyarázta volna ennek az egésznek a jelentését, már ha jelent bármit is a semmin kívül.

Utólag sem sikerült megértenem, kinek az érdekében íródott ez a darab, és főleg, kinek az érdekében játsszák? Vagyis kicsoda ez a címbeli te?

Nicolae Prelipceanu, Teatrul Azi, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

Az Odeon Színház legutóbbi bemutatójának alapjául Pier Lorenzo Pisano kortárs drámaíró szövege szolgált, A Te érdekedben, amely a kimeríthetetlen család-témát a kimondatlan traumák, a mindennapi feszültségek, az együttélés nehézségei és a családtagok közötti erőviszonyok egyensúlyának perspektívájából közelíti meg. Ahhoz, hogy a fiatalabb korosztály leválhasson a család közegétől, tisztáznia kell kapcsolatát a szüleivel: csak akkor tudsz saját utadon járni, ha előbb megbékéltél a múlttal.

A szereplőket a családi fészken belül elfoglalt helyük és a darabban szereplő elbeszélő (Fiú) segítsége alapján azonosíthatjuk: Apa, Anya, Nagymama, Öcs, Nagybácsi, Lány (az Öcs kedvese). Normális család, ám a normális alatt nem boldogot értek, hanem olyan családot, amely belesimul a boldogtalanság egyetemes normájába. Az Anya az irányítás megszállottja, egyfajta kasztráló, aki kiheréli a körülötte élők személyiségét, különösen az Apáét, aki a szövegben csupán bábuként jelenik meg, ezzel is hangsúlyozva tartalomnélküliségét. A Nagymama a otthon világának megtestesítője, a szülők veszekedéseiből a gyerekek hozzá menekülnek. A legidősebb fiú, aki egyben a narrátor is, a sovány anyai szeretet elsőszámú élvezője, de az általa okozott csalódások miatti frusztráció is őt éri leginkább. A véletlenül világra jött kisebbik fiú láthatatlan, ő a „megtűrt“ gyerek, és miközben bátyját elárasztja az anya mérgező figyelme, ő súlyos figyelemhiánytól szenved. Amikor bátyja elhagyja a fészket, a kisebbik fiú ugyan feljebb kerül a családi ranglétrán, ám rá kell jönnie, hogy a nagyobb figyelem nem feltétlenül jelent több szeretetet. A szeretet más formában viszont rátalál: szerelmes lesz, és alkalma nyílik új fészket rakni. A család tagja a titokzatos Nagybácsi/Idegen, egy lehetséges belső agresszor (felmerül vele kapcsolatban a pedofília vádja, az áldozat az egyik vagy akár mindkét fiú lenne), aki egyfajta sors angyalaként (inkább démonaként) jelenik meg (a rossz híreket, a halálhírt általában az idegenek hozzák). A szöveg formailag a család egészére kiható kommunikáció hiányára épül (a mindennapi rutinná vált beszélgetéseinken kívül mennyit kommunikálunk a családban?): szinkretikus, rövid replikákban, kihagyásos, ismétlődő mondatokban kerül megfogalmazásra a családi univerzum. A szöveg spórol az érzelmekkel, de lehetőséget kínál a nézőnek arra, hogy az elbeszélés darabjait összerakosgatva felismerje önmagát a mondattöredékekben (skandináv drámák sajátos stílusa ez, például Jon Fosse is hasonló módszerrel alkot).

Balázs Zoltán, a budapesti Maladype független színházi társulat vezetője, a szintén az Odeonban bemutatott Gardénia című előadás rendezője, a szöveg szimbolisztikáját felelrősítve erőteljesen expresszionista előadást hozott létre, amelyben a replikák magára hagyatott tévedéseknek tűnnek a képekhez és a zenéhez képest. A család egy hajón jelenik meg (díszlet: Constantin Ciubotariu), amolyan Noé bárkáján, amelyik a jól sejthető vízözön (szétesés) felé sodródik, és amelyből egyelőre csak a Fiú (Silvian Vâlcu) szakadt ki, aki egyensúlyát a családi fészken kívül találta meg (bár a családon kívül állapodott meg, a horgonykötél köldökzsinórként tartja közelükben). Az Anya (Cătălina Mustaţă) egy felfüggesztett kalitkából szórja mérgezett szidalmait. Pozíciója dominanciát sugall, és mivel a távcső is nála van, ő dönt a hajó irányáról. Az edények és a kések, amelyeket a család (szó szerint és átvitt értelemben) vitáik megoldására használ, a Nagymamát (Paula Niculiţă) borító kimonók alatt rejtőznek. Noha nagymamaként jóságos, aki mellett a gyerekek biztonságban érzik maguk, az Anyával együtt mindegyre azt hangoztatják, hogy „szülőnek lenni áldozattal jár”, saját igényeik megtagadása miatti frusztrációjuk pedig a gyerekek iránt érzett haragba fordul. A szövegtől eltérő módon az előadásban megjelenik az Apa (Ioan Batinaş), hajóparancsnoknak öltözve: két gyerek (vagyis életnagyságú bábu) kíséri, akiknek hullaszerű sápadtsága a megkínzott szereplőre utal. Az öcs szerelme a Lány (Simona Popescu), aki egy sellő, a külvilágot jelképező tenger felől érkezik, hogy elcsábítsa a börtön-hajó legfiatalabb utasát. Az öcs kinézetre argonautának tűnik (talán Eduard Trifa egyik korábbi szerepe a Medea’s Boys-ban, illetve a fején viselt arany babérlevelek miatt éreztem így), távozása pedig a hajó elsüllyedéséhez vezet. A gazdag jelmezzel és sminkkel (a jelmezeket Andrada Chiriac tervezte) felruházott Nagybácsi/Idegen (Cezar Antal) a hajótörést fokozó Poszeidón. A darabjaira szedett hajó belsejében véres vacsora tárul szemünk elé: tanúi lehetünk egy bűnténynek, ami egyszerre érinti az egyént és a családot mint csoportot. Az anyakirálynőről való leválás fájdalmas. Minden gyerek szülei „gyilkosává” válik.

A Te érdekedben (a te érdekedben – benne van ebben a mondatban a szülők magyarázkodása, amikor rákényszerítenek valamit a gyerekeikre) bonyolult előadás, amelynek szintetikus stílusú, elbűvölő formával rendelkező szövegéhez szimbólumokkal teli barokk díszlet és rendezés társul (utalások vannak antik szereplőkre, például Pénelopéra vagy Médeiára, de a szövegben hasonlóságokat fedezhetünk fel például a Hamletből vett klasszikus alakokkal is). Az előadás egyrészt félig-meddig zenés költeményhez hasonlít, amelybe a néző beleélheti magát (a darab hanganyaga Cezar Antal munkája, klasszikus zenét és rock operát is hallhatunk, az első szám pedig igen sokatmondóan egy rekviem). Másrészt az előadás olyannyira kriptikus, hogy a szöveg (amely szintén nagyon lírai és nem túl narratív) eltűnik benne, és félő, hogy a néző számára teljesen homályos marad. A probléma a művészi kifejezés, annak koherenciája és a rendelkezésre álló összes erőforrás felhasználása közötti egyensúly megtalálásával kapcsolatos. Néha a túl sok egyszerűen csak túl sok.

Oana Stoica, Dilema Veche, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

A nő az élethez hasonlatos, függetlenül attól a társadalmi kontextustól vagy földrajzi környezettől, amelyben él. Feltételezhető, hogy funkciói a világűrben is ugyanazok lennének. A 2007-ben debütáló Elżbieta Chowaniec Gardénia című drámájának négy női szereplője a tágabb értelemben vett, lankadatlan humanizmus jelképei, hiszen Alice Voinescu professzor szerint „a nő megőrizte szilárd ösztönét, amely anyaként, az élet védelmezőjeként és annak formálójaként az élet felé hajtja őt” (Női humanizmus). A Gardénia című előadás elején (rendezte Balázs Zoltán, Odeon Színház) a maga egyszerűségében három női arccal találkozunk, amelyek egy negyedik női arcot néznek, aki egy padon alszik, majd identitásuk körvonalazódik, és szereplőkké válnak. A darabban szereplő nők saját életükről vallanak, melyet egymás után éltek le a második világháború kitörésétől kezdve egészen napjainkig. A nyugalom nélküli élet fogságában és a Lengyelországot (a szerző szülőföldjét) érő szerencsétlenségek súlyától elnyomva a három nő abban találja meg az élet értelmét, hogy újabb életet ad. A csinálás, mint valami családi örökség, hasonló módon következett be mindannyiuknál, bár a gyerek születését ugyancsak hasonló módon mindig igazságtalan magány követte. A nők mégsem estek kétségbe, még akkor sem, amikor az élet elsodorta őket, nyugodtak maradtak, mert lelkiismeretük a gyerek felnevelésére késztette őket. A női karakterekre jellemző emberségesség jele az ellenségeskedés hiánya a férfiakkal szemben. A nemzőpartner úgy jelenik meg, mint akit még meg kell hódítani és mint akivel dolgozni kell. Várjon bár rájuk csendes szenvedés, nem állnak ellen a kialakult helyzetnek ezek nők (pontosabban a második nő, illetve a harmadik, aki egy lejárt szovjet orvosság miatt fogyatékkal él). Megpróbálnak betagozódni, munkát keresnek. Egyértelmű fölényt biztosít számukra a meggyőződés, hogy azzal, hogy naponta táplálékot biztosítanak a gyereküknek, hasznosan járulnak hozzá az élet menetéhez. A felsőbbrendűségi érzés abból is táplálkozik, hogy a munka révén olyan „dolog” kerül birtokukba, ami csak a férfiakat illeti, és amit utána majd vele fognak megosztani. A merész szavak célja nem az, hogy kirívóak legyenek, a szükségesnek vélt férfit pedig komolyan veszik. A negyedik nő az előző három generáció által felhalmozott tapasztalat birtokában a „coincidentia oppositorium” (ellentétek egybeesése) mellett dönt.

A rendezői koncepció tekintetében a Gardénia magával ragadó cselekményű, kiegyensúlyozott darab, a játék és a reprezentáció révén a művészeti ágak ozmózisa. A lélekben történő dolgokat kifejezni hivatott szavak énekekkel (ária, duett, recitativo, tercett, kvartett) társulnak Mozart, Vivaldi, Händel, Giordano, Verdi, Bizet, Puccini, Delibes és Richard Strauss zenéjéből. A szereplők mondatai az operarészletekkel megtoldva felerősítik az érzéseket. Üdvözlendő ez a próbálkozás, ami kísérletet tesz a színészi játék által kifejezhetetlen mélységek bebarangolására. A szöveg el egészen a kimondásig, együtt a lágy és szuggesztív dallamokkal élénk képet nyújt a kiszámíthatatlan és komplex női lélekről.

A négy színésznő – Antoaneta Zaharia, Paula Niculiţă, Simona Popescu és Mădălina Ciotea –, akik igyekeznek a színpadi szöveg segítségével megkülönböztetni az általuk játszott szereplőket, a beszéd és a felhangzó ének mímelését a lelkiállapotuk teljes kommunikálása által fonják egybe.

Constantin Ciubotariu díszlete és Andrada Chiriac jelmezei lenyűgözően elevenek és elbűvölőek, bennük a teljesség részletességgel, a statikusság dinamikával váltakozik. A szimmetrikusan haladó cselekmény szerint az előadás végén találkozik a négy generáció, összeáll a családi tanács, hogy megvitassák a legfiatalabb lány jövőjét. A hagyományos esküvő és a gyerek születése kapcsán felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. Ami azt sugallja, hogy az élet megy tovább...

A születés és a művészi aktus hasonló. Mindkettőnek megvan a maga varázsa, az itt és most, amelyet titokba zár. Senki sem adhat számot a rejtélyről, csupán élvezettel szemlélheti azt. A születés öröme, az előadás öröme ünneppé teszik az életet.

Nicolae Havriliuc, Teatrul Azi, 2018

Fordította: Adorjáni Panna

1920, 1942, 1962 és 1982: ezek a négy nő születésének évszámai. Egy középosztálybeli lengyel család négy generációja (bár az első két generáció inkább szegénységben élt), ahol a férfiak úgy jöttek-mentek, ahogy kedvük tartotta, vagy éppen a nők kedve szerint. A család világában ők képviselték a stabilitást és a folytonosságot, holott valójában egyikük sem jogosult arra, hogy ezt a szerepet (is) betöltse: a hagyományok őrzése és továbbadása nyugalmat és belső békét követel, ám az első három nőnek esélye sem volt arra, hogy nyugalmat találjon, illetve békében legyen önmagával vagy az őt körülvevő világgal. Négy generáció, amely tanúja volt Európa legzaklatottabb évszázadának, négy lengyel nő, akik a világháborúk által visszafordíthatatlanul átalakított Krakkóban éltek.

A számos mantra közül, amivel a nők nehéz helyzetben vigasztalhatják magukat, az egyik közvetlen utalást tesz a rúzsra: egy kis vörös rúzs az ajkakon csodákra képes (más szavakkal: válts nézőpontot). Csakhogy az Odeon Színházban bemutatott Gardéniában a rúzs színe fekete, és merőben más jelentést hordoz. Traumáikon túl, melyek következtében az örök szenvedés semmijében egyesülnek, ez kapcsolja láncszemekként össze a négy nőt és a négy generációt. A felmerülő témához képest a szöveg maga nem elég erős: a szerző ahelyett, hogy a generációkon átívelő traumákra és annak kiküszöbölhetetlenségéhez hozzájáruló (pszichológiai, társadalmi, személyes) tényezőket hozná előtérbe, inkább a négy nő különböző személyiségéhez fűződő szubjektív szálakra fókuszál. A bűntudat személyesen érinti azokat, akik ebben a láncolatban kudarcot vallanak, és mindenkinek le kell töltenie a rá kiszabott büntetést. Így történik, hogy a legfiatalabb közülük elutasítja a bűntudatot és a balsorsot, saját kezébe veszi élete irányítását, és bezárja a kört, sőt, egy lépést is tesz azon kívülre. Igaz, ahhoz, hogy ezt megtegye, el kell távolodnia a családtól, csak így emelkedhet ki a sodrásból. (Nem véletlen, hogy a darabban is egyszer csak minden fölött, a színpad oldalán lévő állványon jelenik meg, ahonnan új nézőpont tárul elé, és ami még fontosabb, láthatja elődeit. De nem megvetéssel és haraggal tekint rájuk, hanem távolságtartással, a temérdek terápián eltöltött óra jóvoltából pedig némi együttérzéssel is.) A kör nem csak szimbolikusan zárul be a hagyományok megszegésével (sok meghívottal tartani az esküvőt, tiszteletben tartani a rituálékat, de csak azért, mert így szokás): az esküvői ruhát az első nő viseli, az a nő, akinek a világháború (és nem holmi belső harc) miatt nem lehetett esküvője, és aki aztán az alkoholizmusban kereste a vigaszt. Fehér ruhát visel és gardéniát – ezt az esküvői virágot, mert ugye, a szokást szentül be kell tartani.

Balázs Zoltán (akinek a munkásságáról semmit nem tudok, de ígérem, pótolni fogom hiányosságom) rájött, hogy a szöveget kiemelendő kifogástalan színpadi konstrukciókat kell a közönség elé állítania. Elismerésre méltó az, ahogy finom részletekből felépítette a négy nő traumájának teljes történetét, hogy az végül egyetlen, négyszereplős traumává váljon. Az előadást két szín uralja, a sárga és a fekete. Az első dominánsabb (a színek jelentései ismertek, azokat most nem részletezem), hiszen a feketét, amelyet inkább a traumával azonosítunk, minél hamarabb ki kell iktatni... De a rendező ügyesen játszik a színpadképpel, ugyanis a későbbiekben inkább a sárga válik a trauma színévé, míg a fekete a túlélők fölényét hivatott jelezni. Így lesz a negyedik nő jelmezének domináns színe a fekete, a sárga pedig csak nyomatékosító szerepet tölt be. A díszlet minimalista, de gondosan kivitelezett, Constantin Ciubotariu a fém erejére és méretére hagyatkozik, a fémrudak közötti rések pedig funkcionális szerepet kapnak. A négy színésznő kifogástalanul kivitelezett, kiváló minőségű anyagból készült jelmezei tökéletesen illeszkednek a színpadképbe, és sorsuktól függetlenül igazán elegánssá teszik a viselőiket. Szinte érezni ruháik éles vonalait, de ez a hatás kétségkívül a rendező tudatos húzása. A színésznők jól érzik magukat a ruhákban, az egyes ruhadarabok felöltése nagyon jól végrehajtott rituális gesztusokat jelenít meg. A generációk és a négy nő története közötti váltást általában egy-egy ruhadarab (kabát, pulóver, bunda stb.) levetése/felöltése segíti. Kissé szokatlanok azok a pillanatok, amikor törölközőket hajítanak a színpadra, illetve amikor szépen rendezett sávba helyezik őket. A halom visszarendezése ugyancsak rituális jelleggel bír.

Ritkán történik meg, hogy egy színházi előadás során ennyi nagyszerű áriát hallhatok híres, és a zenekedvelők által kevésbé ismert művek közül. Nagy örömömre szolgált, ahogy a nagy zeneszerzők művei és a színdarab témája így ötvöződött. Igazi és leplezetlen élvezettel hallgattam újra a felhangzó áriákat (azt hiszem, a mögöttem ülő nézők már az első akkordok felhangzása után rájöttek, mennyire tetszett, amit hallottam) a Léo Delibes által szerzett Lakmé (egyik kedvencem), majd Mozart Varázsfuvola, Bizet Carmen, Verdi Macbeth című operáiból, illetve a kevésbé ismert Clori, Tirsi & Fileno Händeltől vagy Richard Strauss Morgenje. A felsorolt áriákon kívül az előadás során sok más remekmű is elhangzik, érdemes megkeresni azokat a műveket, amelyekből a részletek felhangzottak, és teljes egészükben meghallgatni őket. Balázs Zoltán kivételes felvételeket választott, híres előadókkal, amitől egyfajta ünnepélyes hangulat telepedett a színpadra, és a zenei betétek elősegítették a két jelenet, a két generáció közötti váltásokat, megkönnyítve a nézők dolgát. Csakis így válhatott elkerülhetővé a könnyfakasztás, ami a téma keménysége, a replikák és a szereplők közti viszony miatt borítékolható volt. Meggyőződésem, hogy a zenei betétek nélkül az egész előadás alatt csak zokogás és óbégatás hallatszott volna. Nem hiszem, hogy volt a teremben olyan nő (előadástól függetlenül), aki ne ismert volna magára a négy történet valamelyikében. Vagy úgy, hogy ő is hasonló traumát élt át, vagy úgy, hogy családjában találkozott hasonlóval, esetleg segített egy hasonló eset megoldásában. A nézők (akár a férfiak is) egy az életükről szóló történetben vehettek részt, amelyet azonban távolságtartással és a lehető legkevesebb személyességgel mutattak be. Az előadás csakis így érheti el célját. A négy nő története ugyanis nem azért hangzik el, hogy a teremben ülők sajnálkozhassanak és együttérezzenek, hanem azért, hogy a nézők véget vessenek az önhibáztatás és a generációk közti traumák véget nem érő körforgásának.

Ez a nagyon jó előadás nem hagy közömbösen, a négy kiváló színésznőt pedig remekül használja a rendező, aki ebben a munkában teljes mértékben felvállalta a trauma szeletekre bontásának folyamatát: hiszen csakis akkor lehet továbblépni, ha az ember megérti helyzetét, és így elkerülheti, hogy újra megismételje múltbéli hibáit.

BookHub, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

Örökletes volna? Vagy a mentalitás volna a ludas, aminek egy évszázad sem elég, hogy alapjaiban megváltozzék? Egyfajta kiengesztelhetetlen érintése a sorsnak, ami meghaladja erőnket, amivel saját életünket irányítjuk? Vagy az a visszavonhatatlan vágy, hogy részesei legyünk gyermekeink jövőjének? Vagyis hogy ezáltal jelen legyünk a jövőnkben?

Négy különböző sors az Anya személyiségének jegyében. Négy nő, négy túlélő és ugyanolyan mértékben a menekülés négy áldozata, akik végül a következő nemzedék traumáinak forrásaivá válnak. A kudarc paradigmájából való kijutásért folytatott harc folyamatos terhe. Alkohol, a ragaszkodás hiánya, közöny, rutin, elhagyás, önzés, bolyongás és a menthetetlenség fájdalmas és lehetetlen érzése. Egy világ, amely nem akar mártírhalált halni, és amelyik – talán pont ezért – nem is váltható meg.

Elżbieta Chowaniec szövege tömör, éles, durva, egy vádirathoz hasonlít vagy helyesebben egy olyan bizonyítékhoz, amelynek célja paradox módon nem az igazság megállapítása és a bűnösök elítélése, hanem önmagunk csábító kihallgatása. Ebben az ellenséges, kaotikus világban, amelyben nincs megbocsátás, együttérzés, és amelyben az illúziók gyorsan és tragikusan vesznek el, az élet továbbra is életet szül. Megdöbbentő, erőteljes szöveg, lelkileg és érzelmileg egyaránt értékes.

Amit a magyar rendezőnek, Balázs Zoltánnak és a négy káprázatos színésznőnek (Antoaneta Zaharia, Paula Niculiţă, Simona Popescu, Mădălina Ciotea) sikerült elérnie, az egy intenzív színházi kurzushoz hasonlítható. Ezt a darabot látva világossá válik, mit jelent, ha van rendezői koncepció (tudja, hogy mit akar a szöveggel, hová akar eljutni, és hogy az oda vezető utat hogyan alakítsa annak érdekében, hogy minél biztosabban, látványosabban elvezessen az ütős üzenetig). A szóban forgó rendező jól uralja szakmájának eszközeit, képes megtalálni azt a képletet, koncepciót, struktúrát, amely segítségével sebészi precizitással építi fel a kapcsolatot a közönségével.

Az operákból felhangzó áriák szépen simulnak bele a rendezői és színészi munkába. Az egész előadásra ritka jó ízlésű sajátos stilisztika, szigorú szerkesztés, magasság és mélység jellemző (dicséret illeti Constantin Ciubotariu díszlettervezőt és Andrada Chiriac jelmeztervezőt), a legkisebb részletekre, a tagolásra, a ritmusra, a hangnemekre, a szünetekre, a gesztusokra is oda van figyelve. Az eredmény egy kifogástalanul hangszerelt, vezényelt, előadott szimfónia, az egyes partitúrák felkavaró felvállalása, ugyanis a színésznők vonzó átalakuláson mennek át (felejthetetlen ragyogást látni a szemükben – a test tömlöcében foglyul esett ártatlanság ez, amit a biológiai óra tart rettegésben).

Az évad végén ebben a hatalmas ajándékban volt részem. A Gardénia lenyűgöző és izgalmas utazás egy család történetébe, amely a tékozló anyák és türelmesen várakozó lányaik szemszögéből íródott meg. Csodálatos előadás, amely elfojtott haraggal beszél a szeretetről, az anyaságról és arról, hogy milyen borzasztóan egyedül lehetünk életünk (már) kitaposott útjain is.

Razvana Niţă, Acta este fabula, 2018

Fordította: Adorjáni Panna

Az Odeon Színház új produkciója, a Gardénia visszahozta Romániába Balázs Zoltán rendezőt. A kolozsvári születésű Balázs Budapesten él, ahol a Maladype független színházi társulatot vezeti, amellyel már többször is járt Romániában. Előadásaiban a test és a szöveg szimbiózisban vannak, nemcsak egymás mellett, hanem egymás által, együtt lépnek működésbe. Mejerhold biomechanikájától Pina Bausch táncszínházáig Balázs Zoltán mindenféle verbális vagy nonverbális formával kísérletezik, amelyben a test aktiválja a dramaturgiát. A lengyel származású Elżbieta Chowaniec szövege – amely Romániában már másodízben kerül megrendezésre, először 2012-ben a temesvári Csiky Gergely Színházban, Koltai M. Gábor rendezésében mutatták be – a rendező számára remek alapot kínál a kísérletezésre, hiszen ismétlődő mintára épül: kis eltérésekkel ugyanaz a narratív helyzet ismétlődik, négy változatban.

A Gardénia egy kiemelten női univerzumban játszódó transzgenerációs modell drámai tanulmánya: a családi múltból származó fantomsebeké, amelyeket DNS-ünkbe ágyazva hordozunk, és amelyek befolyásolják sorsunkat. A nézőpont itt nem a bűntudattal, vagy a felelősséggel függ össze (a jelenlegi korosztályéval a múltban történt dolgokért), hanem hogy lehetetlen levetkőzni a családunkra jellemző viselkedési mintákat. Dédanyától dédunokáig négy nő (Antonela Zaharia – aki megtanult megbukni és kezébe venni a sorsát, Paula Niculiţă – a pragmatikus, Simona Popescu – a törékeny agresszív, Mădălina Ciotea – a cinikus lázadó) egy évszázadot felölelő története, amelyet éppúgy áthat a történelem, mint az ismétlődő drámák és mérgező viselkedési formák. Egyéni szinten mindenikük megbukik, főképp szülőként. Elszalasztják a lehetőséget, hogy jó anyák lehessenek, a gyerekek sorra megígérik, hogy jobb szülők lesznek, de a maguk idejében természetesen ők is megismétlik az anyák kudarcát. Maguk a történetek kevésbé fontosak, nem azért, mert nem relevánsak, hanem mert szerepük csupán szemléltető jellegű. A szerzőt a korosztályokon átívelő egzisztenciális kérdések foglalkoztatják, nem pedig az egyes sorsok, amelyek láthatóvá teszik a mintát. Tehát a látkép számít, nem a részlet. Mindegyik szereplő monológgal kezdi történetét, amelyben leírja gyerekkorát, amikor még a családi normától eltérő, szebb jövőben reménykedik, majd – ahogy felnövekedik – párbeszéddel folytatódik története, elődei (az anyák, a nagyanyák) csatlakoznak hozzá (kezdetét veszi a traumák és a káros magatartások története), és az élet újrakezdi repetitív ciklusát.

Van egy életrajzi jellegű refrénje a szövegnek, amelyet Balázs Zoltán konstruktivista jelleggel közelít meg az Odeonban bemutatott előadásban. A díszlet (Constantin Ciubotariu) mértani jellegű, vizuálisan Piet Mondrian absztrakt műveire emlékeztet: vonalak (vékony fémrudak), sehova sem vezető lépcsők, és ezek keverékéből létrejövő mértani alakzatok, fehér, fekete és sárga színben. A koreográfia alapja a szinkron, a szereplők inkább egymással párhuzamosan mozognak és beszélnek, mint egymással. Az ismétlődő gesztusok az időbeli és tapasztalatbeli felhalmozódásokat jelzik: a mezítlábas megjelenések kombinéban a korai, ártatlan, még nem züllött időszakot ábrázolják (gyerekkor), a sárga ruhák, a cipő és a fekete rúzs megjelenése pedig egyszerre jelzi az érettséget és a végzetet. Felnőttként a nőkhöz társulnak a velük szinkronban mozgó elődeik, és általuk a bennük testet öltött a transzgenerációs traumák.

Az előadás eddig érthető módon túl formálisnak tűnhet. De létezik egy tágabb értelmezés, ami kissé megváltoztatja az irányt. Meg kell hagyni, hogy a játékstílus hideg, távolságtartó, és a monológok, bár személyesek, kommentárokat is tartalmaznak (a szereplők maguk is narrátorok, így álláspontjuk részben objektív). Ebbe a drámai minimalizmusba néhol operarészletek hasítanak bele: a darab hanganyaga olyan híres áriákból áll, amit a színésznők „adnak elő”. Itt több dolgot érdemes megjegyezni. Először is van egy felvállalt konvenció: egyértelműnek kell lennie, hogy a színészek csak mímelik az éneklést, bár igazán hitelesen teszik azt (kellene tenniük). Másrészt, az áriák a megnyilvánulás lehetőségét jelentik ezek az érzelmileg összetört, valóságosan eltompult nők számára. Az életükben igen korán kialakuló lesújtó tisztánlátáson túl még mindig rendelkeznek a ragaszkodás képességével, de az érzelmi kitöréseiknek (ön)romboló hatása van. Itt valójában a rendező kissé elbonyolítja a szereplőket, és a cinizmus mellé egy elég súlyos érzelmi csomagot ad. Balázs Zoltán tulajdonképpen kétféle textúrát rendel a tragikumhoz. A görcsös belső világra utaló komplex érzéseket vállaltan és szenvedélyesen kifejező opera az áriák révén végül remekül ellenpontozza a racionális, távolinak ható elbeszéléseket és vallomásokat. A minimalista, már-már steril játék az érzelmek zenei megjelenítésével váltakozik.

A Gardénia felépítése indokolt, de felmerül a kérdés, vajon működik-e? Elképzelhető, hogy a bemutatón a darab még kicsit éretlen volt, érezhető volt egy kis zavar, ami miatt felerősödött az előadás formalizmusa, és ami a mesterségesség érzését keltette. Ha az előadás nem vibrál, az ismétlődő vizuális, koreográfiai, szövegbeli és szerkezeti részek egyhangúvá válhatnak. Valami hiányzik a dráma és opera összefonódásából is, és ezt az érzetet erősíti, hogy a hanganyagról nincs információnk (nem vagyunk az a kulturált népség, aki reggeltől estig Puccinit hallgat), és ez megnehezíti a színpadi helyzet és a zene közötti összefüggések megértését (pedig van összefüggés, az áriák meta-kommentárként szolgálnak a darabhoz). Azt mondanám, hogy az előadás működhet, de még nincs készen (vagy, ahogy a színházban mondani szokás, össze kell érjen).

Oana Stoica, Dilema Veche, 2018

Fordította: Adorjáni Panna