A Budapest Bábszínházban bemutatott Hattyúk tava Balázs Zoltán elgondolásában egy főként történetmondáson alapuló, színeiben, matériájában és a feng shui jegyében ízlésesen komponált távol-keleti illusztráció. Nem kifejezetten gyerekeknek.

Miközben a hollywoodi sikergépezet Csajkovszkij klasszikusát (újra) felfedezte magának és - bár kellően szájbarágósan, mégis - meggyőzően formálta díjnyertes filmalkotássá, ezzel párhuzamosan nálunk a gyerekszínházban vált aktuálissá a világhírű balettdarab. A Szegedi Kortárs Balett 2007-es táncelőadása után a báboktól már korábban sem idegenkedő Balázs Zoltán gondolta újra az orosz népmesén alapuló zeneművet balett és táncosok nélkül. A hattyúk tava bábszínházbeli produkciója Balázs Zoltán rendező bábok iránti vonzalmát és kísérletező kedvét egy letisztult és a maga egyszerűségében elegáns, mégis gyakran szemkápráztató színpadi látvány igazolja.

Polgár Péter, akit 2010-ben az év díszlettervezőjének választottak, és aki a júliusi nyitrai színházi fesztiválon a Balázs Zoltán rendezte A konyha című előadásért a legjobb díszlet és jelmez díjait hozta el, A hattyúk tavához komor, sötét tónusú, minden dísztől vagy figuratív utalástól mentes, kietlen tájat tervezett, mely ugyanakkor lebilincselően vonzza is a tekintetet. Mintha csak egy óriásira nagyított Whistler-tájkép elmosódott, a szürke árnyalatait variáló horizontja feszülne a háttérben, amit rombusz alakú színpad egészít ki egyik csúcsával a nézőtér fölé lógva. Fekete, bőrrel bevont, bárszék szerű alacsony ülések sorjáznak legyező formában a rétegekre tagolt oldalsó díszletelemek nyílásaiban. Polgár minimalista, a távol-keleti képi világra utaló díszletét Horányi Júlia jelmezei, a keleti vonalat egyértelműsítve, japán esztétikával erősítik meg. A szereplők egységesen talpig fekete, háttérként funkcionáló jelmezben játsszanak, mely testhezálló felsőből és hosszú, bő, szoknyára emlékeztető szamurájnadrágból áll.

A színpad közepén a mesélő Blasek Gyöngyi ül magasított, fémlemezekből álló expresszionista stílusú sziklák közt, fekete ruhája és hosszú ősz haja földig érnek. Mindvégig ő narrálja a Góczán Judit által színpadra írt mesét és annak párbeszédeit a díszletekhez illő hűvös, egyenletes stílusban, gyakran igen-igen monoton, érdektelen ritmusban. A bábos csapatban profik és bábszakos hallgatók vegyesen mutatják meg zsonglőri képességeiket az előadás központi szervezőelemét jelentő legyezőkkel és kardokkal, melyek nem csupán meghosszabbított végtag/szárny/fegyver szerepét töltik be, hanem az egyes szereplőket jelentik vagy olykor egy egész hattyú kompozícióját alkotó mozaikot. A történet szereplőit, tárgyait és helyszíneit mind ezeken a szemkápráztató "bábokon" keresztül mutatják be: a legyezők a különböző karaktereknek megfelelő színekben és méretekben bukkanak fel, a nőké fehér tollas, a férfiaké fekete elegáns selyemanyag, a báli jelentben már a szivárvány minden színével nyűgözve le a nézőket.

A könnyű fehér tollakból, pelyhekből készített legyezők és a hattyúk rész-egész alapú felcserélhetősége, e kettőnek oda-vissza váltakozó átalakulása (legyezőből hattyú, hattyúból legyező), precízen végiggondolt játéka, alakzataik, kecsesen légies mozgásuk az, amiben az előadás legfőbb erénye rejlik. Ennek a roppant következetesen végigvitt elemnek a használata és funkcionálása kapcsolja a Balázs Zoltán-féle Hattyúk tavát valamilyen módon a tánchoz, annak könnyedségéhez, a balett kegyetlen pontosságához és higgadtságához, és gyakran, a díszletek és kellékek összképének köszönhetően, a képzőművészethez is. Ugyanakkor a Szöllősi Andrást dicsérő koreográfia láthatóan nagy kihívást jelentett a bábszínészeknek, amit az jelez elsősorban, hogy a nehezebb mutatványoknál, amikor a szereplők gyors ütemben, nagyon pontos mozgáskombinációban, sorban dobálják egymás kezébe a nyitott legyezőket, sajnos zavaróan sokszor ejtik le azokat. A szólóknál és "páros táncoknál" nyoma sincs ennek a bizonytalanságnak, legyezőik mozgása gyakran egyéni vonásokat mutatnak fel: RőtszakálltPethő Gergő, az Udvarmestert Kemény István jeleníti meg, Szigfridet a bábszínész-növendékHoffer Károly, a hattyúlányok közül Odette-t a szintén egyetemista Makra Viktória Radics Ritával váltva, Odiliát Karádi Borbála és Rusz Judit mozgatják.

Marad azonban egy alapvető kérdés, lévén, hogy elsősorban kisiskolásoknak szánt gyerekelőadásról van szó: vajon a nézőtéren ülő hatévesek - mert a Bábszínház által ajánlott korosztály ez volna - értik, érzik, élvezik-e ezt a filozofikus elemeltséget a balett alapjául szolgáló népmese és a látvány összefüggéseinek szempontjából? Vagy, s a reakciókból, az előadás ritmusváltásainak visszatükröződéséből ez tűnik valószínűbbnek, a gyerekek a kanonizált zenemű ismert taktusain megkapaszkodva kapcsolódnak csak a látottakba, mivel sem tánc, sem narratív párbeszédek nem segítik az alkotás dekódolását. Merthogy a gyerekek, miután az első pár jelenet után értelmezik, hogy a legyezők táncán kívül vélhetően mást nem fognak látni, ami ingert keltő volna számukra, erős és határozott unatkozásba kezdenek. Ennek ékes bizonyítéka nemcsak a susmorgás, hanem az, ami semmilyen módon nem illik egy ilyen kidolgozott koncepciójú előadáshoz, hogy a gyerekek jellemzően akkor kapcsolódnak csak vissza az előadásba, amikor egy számukra izgalmas dallam csendül fel, és a kabarék stílusában a zenével együtt kezdenek tapsolni, amíg csak nem történik jelenetváltás. A legyezők és ezzel együtt a színpadi mű érdektelenné válnak számukra. Ez pedig az előadás minden esztétikai és kinetikus erénye ellenére a rendezés egészét vonja felelősségre.

Krupa Zsófi, Fidelio, 2012

A forgatások mindig ugyan olyanok. A körülmények hol jobbak, hol rosszabbak, de az egész mégis kompromisszumok sora, amitől néha rosszabb, még néhább jobb lesz a végeredmény.

A Budapest Bábszínház új Hattyúk tava előadása apropóján kezdtük el csinálni ezt a 15 perces bejátszót az állatos Csudaszombat adásához. Merthogy a hattyú állat, de az egész mégsem állati történet, és itt van ez az új bemutató a Budapest Bábszínházban, A hattyúk tava Csajkovszkij zenéjére legyezőkkel és kardokkal. SŐT a Szegedi Kortárs Balett Hattyúk tava gyerekeknek c. előadását is játsszák a Müpában novemberben.. minden együtt volt, hogy nekikezdjünk

A szinopszisban az volt a lényeg, hogy háromféle előadás kapcsán - amiből kettő ráadásul aktuális - elmeséljük, miről is szól ez a közismert - mégsem biztos, hogy a mai gyerekek által is jól ismert - mese.

A Bábszínházzal kezdődött. Balázs Zoltán a rendező szigorú és elszánt, nem szivesen látott a próbán, majd Cziráki Judit a Színház remek sajtósa rábeszélte, hogy beengedjen, de a próbán gyakorlatilag nem láttam semmit. Viszont lelkesen elmesélte a koncepciót, meggyőző volt és magával ragadó.

Góczán Judit odaadta a forgatókönyvet, - nagyon tetszik - de a megvalósitás meg fogja változtatni, mondta. És tényleg.

Aztán a fotós próbán nem az volt, amit megbeszéltük, de szerencsére a szereplők szóltak, hogy nem lesz addigra kész az előadás, ne menjünk stábbal forgatni. Igy csak én mentem, felvettem valamit, ami igazán semmi.

Ez csak akkor vált gonddá, amikor kiderült, hogy az előadást, amin forgattunk volna, lemondta a színház, mert megbetegedett a főszereplő, Blasek Gyöngyi a Mesélő.

Aztán mégis jól alakult, mert az elmaradt előadás alkalmat adott még egy kis próbára, és a kedves aranyos, pótolhatatlan Kalmár Éva összeállított egy látványos jelenetsort, amit felvettünk s így legalább beszélgettünk Karádi Borival, amivel régi tartozásomat róttam le, és akit imád a kamera, annyira finom, annyira természetes.

Azt is elképzeltem, hogy kisgyerekek rajzolnak a Hattyúk taváról, ahogy ők elképzelik és mesélnek a rajzok kapcsán, ahogy nekik tetszik.

Ez sajnos nem jött össze, mert a hely lemondta... nem is haragudhattam érte, mert nem tudták, hogy 2 nappal a forgatás előtt lemondani valamit milyen vacak, egy forgatás szempontjából.

Maradtak a Mirizo kislányai, akik nagyon helyesek. Zóki Mirella felkészítette őket, táncot is tanultak... sajnáltam is hogy kevés jutott belőlük a végső anyagba.

A Szegedi Kortárs Balettel legalább nem volt ilyen gond, mert nekik megvan az előadás DVD -n csak a zene játszási jogával nem rendelkeznek, úgyhogy valószinűleg néma lesz a tánc

A színháztörténeti Intézet tánctárában nagyon sok klasszikus balett előadás van a Hattyúk tavából, nagyon hangulatos hely, különleges nem mavilági emberek dolgoznak ott, szeretik az anyagot, amit őriznek, a technikai felszereltségük a hatvanas éveket idézi, fűtés nem volt, mégis valami meleg, barátságos légkör fonódott körém.

A stáb a forgatáson vidám volt, Czupi Dani bevált mesélőnek.

Aztán a montírozásra már senki nem ért rá, onnantól egymagam maradtam, igaz kiderült az is, hogy a tévé még sem megrendelőt, sem szerződést nem küldött, ez a munkatársak munkakedvét visszavetette, csak a minimálisat adták .. ki tudja fizetnek e .. pedig valami fiatal lelkes stábra számítottam, akik új dolgokkal frissítik amit elképzeltem.:( annyira naiv vagyok. Ők az ő filmjüket csinálják lelkesen időt, pénzt nem nézve...

A végső fázis, a tévé kedvére való kiírás nem ment könnyen, főleg, hogy magamra maradtam.. Tóth Feri a főgyártásvezető jóindulatán múlt csak, hogy végül sikerült

Nagyon kedvelem az új idők új szokását az egyszemélyes stábot

de amikor valami nem arra van kitalálva, akkor nem szeretem, hogy az idő és a pénz szorításában se asszisztens, se vágó, olyan fogalmak, mint vágóasszisztens, mikrofonos már nem is értelmezhető - örülni kell a hangmérnöknek egyáltalán - felvételvezető.! tényleg nem kell mindegyik, de legalább az egyik.

Tanulság: csinálják ezt a fiatalok pedig forgatni, vágni nagyon jó, csak a zugehör, az nem kellene. Az átvevők szerették, úgyhogy a vége jó és akkor minden j

Takács Vera, 2012

A muzsika Csajkovszkijé. Az orosz romantikus zeneköltő dallamai hangzanak fel A hattyúk tava bemutatóján, a Budapest Bábszínházban, október 8-án este. A történetet az operaházi színpadról hatvan esztendeje ismerheti magyar közönség a szerelembe eső herceggel, akit a hajnalonta hattyúvá varázsolt Odett bűvöl el, s a hasonmásként megjelenő Odília téveszt meg. De a titkot rejtő tónál nem lesznek tütüben spiccelő balerinák, nem változnak fehér tollú, kecses madarakká.

A mesének nem egy változata született már, népmeseként is járt szájról szájra, tollforgatók tettek hozzá, vagy vettek el belőle. Az álom és a valóság, sőt az élet és a halál mezsgyéjén jár a sugallatos költőiségű mese. Most Góczán Judit írta át bábszínpadra a rendező Balázs Zoltán keze alá, akinek bábszínházi munkássága egyre gyarapodik – a Faust-előadás után – e színházban is, a színi egyetemen is. E járatlan utat felderítő interpretációt koreográfusként Szöllősi András is segíti mozgás-kompozíciókkal. Az „év díszlettervezője” címet tavaly elnyert, huszonéves Polgár Pétera puritán ízlésű díszletet, a szintén fiatal Horányi Júlia a jelmezeket igazítja a filozófiai tartalmak felé mutató játékhoz.

A bábtársulat színe-java adja talentumát az előadáshoz, amelynek legfőbb „játékszere” a legyező – ha úgy tetszik: mindentudó bábja, animált tárgya. A szereplőgárda élén, annak „doyenjeként”Blasek Gyöngyi áll, aki kulcsszereppé emeli az Öregasszony alakját. A herceg alakjában mutatkozik be a színi egyetemista Hoffer Károly, Odettet a szintén egyetemista Makra Viktória játssza, Radics Rita mellett. Odíliát is ketten alakítják, Karádi Borbála és Rusz Judit. Az ellenlábas Rőtszakállt Pethő Gergő adja, az anyakirálynőt Papp Orsolya.

 

A legfantáziadúsabb színházat a legkisebbeknek kell játszani, természetesen. Mert hiszen ők lesznek a jövendő színház nézői.

A Budapest Bábszínházban Csajkovszkij romantikus remekének átiratát játsszák, hatévesnél idősebb gyerekeknek ajánlva az előadást, meg persze az őket kísérő felnőtteknek is, mert a látvány s a nagy orosz zeneszerző megunhatatlan muzsikája valóban mindenkié.

Tél eleji délután, dugig tele a nagyterem, rajcsúroznak, visonganak a kisiskolások, izgatottság remeg a levegőben, a csilláron is lógnak. „Nem kiabál, csöndben ül”, harsan a tanító nénik rendcsináló szólama, mire kigyúlnak lassan a reflektorok, a gyerekek már kórusban és ütemesen követelik a kezdést. A nyitányt kitörő és egyöntetű ováció fogadja.

Góczán Judit bábszínházi átiratában, Balázs Zoltán rendezésében persze nincsenek fehér tüllszoknyácskákban pompázó kecses balerinák, a klasszikus balett sztorija néhány egyszerű, ám annál hatásosabb kellék ügyes és furfangos használata, a játékosok gazdagon koreografált színpadi mozgása, a kellékek szüntelen mozgatása s a történetet keretbe foglaló, nemes veretű narráció révén szólal meg. Az alkotók előtt alighanem az a képzet lebeghetett, hogy ha már táncosok nélkül kell előadniuk A hattyúk tavát, legalább valamit megőrizzenek a játék légiességéből, a hófehér hattyúk vibráló verdeséséből, csapongásából, örökös átváltozásaiból. Mindezt pompázatos legyezőkkel játsszák el a bábszínházi színészek: fehér és fekete legyezők körkörös mozgatásával, remegtetésével, dobálásával, elkapdosásával. Úgy repkednek, szállnak a kecsesen pilinckázó legyező-szárnyak az előadásban, mintha csak könnyű lepkék cikáznának vagy pehelykönnyű finom tollpihék lebegnének sötétlő háttér előtt, a magasban.

Tobzódunk az apró és nagyobbacska, fehér, fekete, harántcsíkos és színes legyezőrajokban, néha, dramaturgiailag hangsúlyos helyeken, egy hatalmas pirosló vagy zöld pávatollakkal ékeskedő legyező-madár is színre lép. A játékosok, férfiak és nők sötét felsőkben, földig érő hosszú fekete szoknyákban hajladoznak, játszadoznak, zsonglőrködnek akrobatikus ügyességgel, s alkotnak mozgalmas és gyorsan változó élőképeket. Közben zeng a muzsika, Csajkovszkij szépséges zenéje, s a rusztikus színpadkép ölében, valamiféle lángnyelvszerűen szabdalt fémes trónuson hosszú, ősz hajú öreg néni meséli komótosan A hattyúk tava történetét Szigfrid herceg csodálatos utazásáról, az élet és a halál birodalmáról, Rőtszakáll kalandjairól, a titokzatos tó hatalmáról, s az igaz szerelem kereséséről.

Balázs Zoltán, az előadásait többnyire gazdag vizuális fantáziával és gondolati inspirációval felruházó rendező ezúttal majdnem mindent rábíz Szöllősi András precízen komponált koreográfiájára, Horányi Júlia ötletes jelmezeire és kellékeire, valamint a végig hangsúlyos, mesemondói-narrátori szerepet betöltő Blasek Gyöngyi intenzív színpadi jelenlétére. Mindez rendjén való is lehetne, ha történetesen nem kisiskolások néznék az egyébként gondosan komponált előadást. Ám a kicsik nemcsak túláradóan hálásak, hanem könyörtelenek is tudnak lenni: a hosszadalmas narratív betétek, a rendre ismétlődő legyezős játékok, átlényegülések egy idő után már nem kötik le a figyelmüket. Előreszaladnak a színpad széléig, hátha onnan nézve történik majd valami új, ami izgalmas, ami tüneményes, ami varázslatos tud lenni. S ha csalódniuk kell, akkor őszintén csalódnak, hangosan, ahogy csak egy gyerek tud csalódni. Ha a pompás zenével és kifinomult mozgásokkal-játékokkal csalogató míves előadás nem képes elvarázsolni őket, hamar ellankad a figyelmük, s akkor mesélhetnek nekik királyfiról és hercegekről, bálokról és varázstóról, Odett csodálatos átváltozásairól; mindhiába, elkövetkeznek a nyugtalan zsibogás hosszú, keserves percei. Igaz, az előadásban inkább elmesélik, mint megmutatják és eljátsszák nekik, hogy miféle tüneményeket kéne látniuk a színpadon.

Balázs Zoltán nem először vendégeskedik a Budapest Bábszínházban; Faust-rendezésével legalábbis bizonyította, hogy ihletett és kreatív használója e sajátos színházi nyelvnek. Ám most artisztikusságában is kissé sterilre és vértelenre sikerült e modernizált Csajkovszkij-átirata, amit az sem ment, hogy a játszók nagy fegyelemmel és odaadással valósítják meg rendezői koncepcióját és Szöllősi András mozgalmas koreográfiáját. Ezúttal a színpadkép látványa sem bizonyult igazán attraktívnak: komor vagy szürkébe hajló képek követik egymást.

Lehet, hogy a korhatárt valamivel magasabbra téve jobban megtalálhatná nézőit a produkció. Azt mindenesetre csak sajnálni lehet, ha a Csajkovszkij-muzsikával és A hattyúk tavával, e minden nemzedék számára kihagyhatatlan remekművel végképp nem tudná megfertőzni az előadás az iskolás gyerekeket. Vajon megtudják-e valaha is, mit veszítenek?

Kovács Dezső, Revizor kritikai portál, 2012

Sok szerepe és feladata lehet egy bábszínházban egy alapvetően balett számára írt, komolyzenével kísért mesének, hiszen a történeten, annak szereplőin és szituációin keresztül rengeteg mindent tanulhatnak a gyerekek akár a zene, akár a tánc kifejezőerejéről, dramaturgiájáról. Így az ötlet és törekvés, hogy Csajkovszkij közismert mesebalettjét „lefordítsák” bábszínházi nyelvezetre, mindenképpen elismerendő. Elismerendő lenne, ha bármifajta törekvés mutatkozna erre a fordításra a Budapest Bábszínház előadásában.

Ötlet, célkitűzés és egységes, a történetet értelmező keretekkel ellátó formavilág látszólag jelen van a színpadon, de épp ezzel a látszólagossággal van látható probléma: összezavarja a mesét. Ez annak ellenére van így, hogy Odett és Szigfrid klasszikus, orosz népmeséből eredő története kifejezetten az egyszerűbbek közé tartozik: a fagyos leheletű Rőtszakáll – „ne kérdezd, hogy miért” – hattyúvá változtatta Odettet tizenegy társával együtt. Bár hattyúnak lenni minden bizonnyal gyönyörűséges dolog, nem lehet túl kényelmes, ezért a lányok szeretnék visszaölteni emberi testüket, amihez pusztán annyi szükséges, hogy egy herceg háromszor szerelmet esküdjön a legszebbnek – ez ugye Odett. És hát tudjuk, hogy az első eskü mily könnyedén csúszik ki az ember száján, ám a második már hajlamos célt téveszteni. Így van ez Szigfriddel is, akinek dolgát megnehezíti Rőtszakáll, illetve egy szintén gyönyörűséges Odett-hasonmás, név szerint Odília. Végül aztán a herceg sikerrel jár, legyőzi a gonoszt, szerelmet vall, s szereplőink boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Mindennek tálalására a rendező, Balázs Zoltán részéről az az ötlet érkezett, hogy a szereplők legyezőkkel játsszanak. Ez még nem is probléma, olykor kifejezetten illusztratívan, máskor valóban szépen, érzékletesen rázzák tollaikat a különböző mintájú, színű és méretű, negyven fokos meleghez tervezett – és így a mínusz húszban meglehetősen anakronisztikus látványt nyújtó – manuális hűtőeszközök, amelyek által valóban könnyedén asszociálunk a címben is megjelenő hattyúkra. A gond valahol a megvalósulásnál kezdődik, ugyanis a legyezőkkel nem valóságos játék, a mese ötletes és kreatív életre keltése megy végbe, hanem lírizálás, ködösítés, az önmagában is némileg elvont komolyzenei dallamok további absztrahálása.

A háttérben egyértelműen valami tópart- és tavi látképszerűt vonalazó, illetve a trónt kiemelő díszletben (Polgár Péter), valamint a színpadi szituációkban sajnos nem sok konkrétumot lehet találni, nem csak a gyerek-, de a felnőttszem számára sem. Annak ellenére van ez így, hogy a színészek színpadi jelenlétük maximumát bevetve, némán, a Blasek Gyöngyi által értelmezően és nagyon is szikáran elmondott (mese esetében ez kifejezetten hátrányos mód; érthető a törekvés, hogy ne gügyögjünk a gyerekeknek, de közben nem árt adni nekik valamit, hogy figyeljenek – márpedig itt gyerek, vagy kísérője legyen talpán, aki képes volt a bevezető szöveget követni) mesét és a dialógusokat úgy mozogják le, mintha valóban beszélgetnének egymással. Ám még ez a fajta jelenlét sem képes elhessegetni azt a fejekben kóválygó kétséget, hogy itt nemigen van mit nézni, illetve ha van, az akkor se szól semmi megfoghatóról.

Mindezt pedig Szöllősi András, a képzelet szintjén vélhetően látványosnak tűnő, de a megvalósulást illetően meglehetősen esetleges koreográfiái teszik sokszor szerencsétlenné. Ugyanis a táncok bemutatásához szükségeltetne legalább egy olyan húsz éves zsonglőr, és párhuzamosan mellé hozzávetőlegesen ugyanennyi táncos gyakorlat – bábszínészi képesítés kevésbé. Még a legügyesebb szereplőknek is láthatóan komoly problémájuk akad a legyeződobálgatások és -forgatások közben – hullanak is a kellékek rendesen. Nem biztos, hogy a színészek hibája az, ha valaki egyáltalán nem mérte fel a képességeik korlátait. Persze lehet, hogy ez így van rendjén, ez a koncepció, csak hát akkor végképp egy kérdőjel áll előttünk arra vonatkozólag, hogy miről is szól ez az előadás.

Ennek ellenére a gyerekek meglehetős fegyelmezettséggel követik az egyébként sokszor ötletek nélkül maradó jeleneteket: a színészek példáját követve néha áthajítanak egymás között egy-két tárgyat, néha meghallgatják Csajkovszkijt – a legnagyobb sikert érezhetően a tempós spanyol tánc váltja ki –, aztán a vége felé közeledve egyre inkább apokaliptikus feszültséget magában hordozó, egyre hangosabb suttogásba kezdenek, de mielőtt bármi baj történne, véget ér az előadás.

Ugyan vannak kifejezetten élvezhető pillanatok, és a zene sem véletlenül lett közismert, de hogy miért volt ez az előadás, miért a Bábszínházban, egyáltalán, hogy mitől mese ez a mese (ha az), miről szól, szóval az esemény bármilyen apropójának indítéka pont úgy vonszolja magát, mint egy ligeti kutyasétáltatás alkalmával megtépázott hattyú. De vajon egy formanyelvében kifejezetten felnőtteket célzó produkciót miért kell gyerekelőadásként bemutatni?

Nyulassy Attila, 7óra7, 2012

2017. június 8-án, 19 órától a Budapest Bábszínházban láthatja először a magyar közönség Balázs Zoltán 2016. évi chicagói rendezését. A világhírű színpadi szerző, Matei Vișniec A kommunizmus története elmebetegeknek című darabját a Trap Door Theatre művészei adják elő. A Maladype Színház művészeti vezetője az amerikai alkotóműhely alapító-igazgatójának, Beata Pilch-nek meghívására érkezett Chicagóba, ahol nagy közönség- és szakmai érdeklődés kísérte a rendezését. Az előadást a chicagói kritikusok a bemutató után több kategóriában is jelölték éves díjukra, a Jefferson Awardsra. A budapesti vendégjáték után az előadás a nagyszebeni SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválra utazik, majd Nagybányán, Brassóban és Constanzán is bemutatkozik.

A 2013 tavaszán megrendezett Hungarian Showcase-en Balázs Zoltán Übü király-rendezése átütő sikert aratott, és felhívta az amerikai színházi élet képviselőinek figyelmét a Maladypére. A színház 2014-ben amerikai turnéra indult: a 100., jubileumi Übü király-t a társulat már a Pennsylvania állambeli Bethlehemben működő Touchstone Theatre-ben ünnepelte, a Tojáséj-t pedig a chicagói Trap Door Theatre-ben mutatták be 70. alkalommal.

A kommunizmus története elmebetegeknek című darab román származású, Franciaországban élő szerzőjével Balázs Zoltán 2011-ben, a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon találkozott először, ahol a Maladype Büchner Leonce és Léna című, variációkra épülő darabját játszotta.2013 decemberében a világhírű alkotó Budapestre utazott,hogy a Mikszáth téri Bázison megrendezett Matei Vișniec-napokon találkozhasson a magyar közönséggel. Visniec a színház A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik című előadását is megnézte, amelyet képzőművészeti alkotások inspiráltak. Ekkor született meg az ötlet, hogy a szerző másik darabját, a dadaizmus centenáriumára írt Dada Cabaret című látomásos abszurdot az évforduló 100. évében mutassa be a színház. A Farkas Gábor Gábriel és Zenekarával koprodukcióban készült előadás budapesti bemutatóját 2016 őszén tartották az Átrium Film-Színházban, méghozzá óriási kritikai- és közönségsikerrel.

Amikor A kommunizmus története elmebetegeknek-et Chicagóban bemutatták, az amerikai szokásoknak megfelelően a premieren megjelenő kritikusok az előadást követő reggelen megjelentették közös véleményüket a produkcióról. A gyakorlat szerint a kritikus csapat véleményével meghatározza az adott előadás szakmai fogadtatását és sorsát. A Jefferson Awards Foundation hét tagú kritikuscsapata a Trap Door Theatre bemutatójátegyértelmű lelkesedéssel ajánlotta a nézők és a szakma figyelmébe- megnyitva ezzel az utat az eredetileg tervezett előadásszámon túli, további előadások és a színházi szezon végén esedékes kritikusdíj- jelölések előtt. Balázs Zoltán rendezését több kategóriában is jelölték a Jefferson Awardsra, díjat végül Danny Rocket, az előadás zeneszerzője kapottkülönleges vokális és hangszeres zenéjéért. A darab cselekménye szerint Jurij Petrovszkij, fiatal szovjet író a szocializmus építéséről írt novelláiért és elbeszéléseiért megkapja az Állami Díjat, amelyet személyesen "a dicső Sztálin elvtárs" ad át neki. Az Írószövetség ezután különleges feladatra szemeli ki: azzal bízza meg, hogy "vesse latba egész tehetségét és hazafiságát, hogy elmebetegeinket is táplálhassa a remény, melyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyújtott a világ dolgozóinak szívében..." - azazőrülteket kell ideológiai kiképzésben részesítenie.
őrülteket kell ideológiai kiképzésben részesítenie.Ezért Jurij rövid elbeszélésekben mondja el egy elmegyógyintézet ápoltjainak a kommunizmus történetét.

Beata Pilch színháza, a Trap Door Theatre legfőbb küldetésének a kortárs európai művek bemutatását tartja. Színházára a tradíciók és a modern eszközök ötvözése jellemző, amellyel a mai modern társadalomban megjelenő abszurditást fejezi ki. A színház társulata 1994-ben hozta létre állandó játszóhelyét Chicagóban, ahol eddig több mint hetven előadásukat láthatta az amerikai közönség.

A The Chicago Reader szerint Balázs Zoltán pontos, stilizált rendezése szórakoztató, zavarba ejtő és szívszaggató – gyakran egyszerre, egy időben",és "75 lebilincselő percen át a maximum lángon ég". A Chicago Theater Beat azt írta, hogy "Balázs Zoltán rendkívül lebilincselő jeleneteket hív életre, melyek a kortárs mozgásművészet egyfajta lassított felvételekből álló világát idézik. Aaron O'Neill lépcsőzetes ajtókból álló, egyszerű díszlete pedig tökéletes éteri ellenpontja az őrületnek". A Theatre by Numbers kritikusa úgy fogalmazott, hogy "Balázs egy olyan fizikai színjátszási módszert fejlesztett ki, amely szavak nélkül képes létrehozni és közvetíteni egy történetet. Öröm nézni."

Origo, 2017

Trap Door vedégjátékaként, a Budapest Bábszínház tűzte műsorára Matei Vişniec keserédes tragikomédiáját.

Matei Vişniec a kortárs román irodalom egyik legjelentősebb képviselője. Pályáját ugyan költőként kezdi, de a korai években is jegyez jelentős drámai műveket. A nyolcvanas évek derekán egyik darabja színházi bemutatójának betiltása után előbb Görögországba, majd Franciaországba utazik, ahol politikai menedékjogot kér. Itt doktorál és indul el nemzetközi karrierje. Lévén saját bőrén tapasztalta meg a diktatúra működését, így sajátos humorával egyedi megközelítésben mutatja be az önkényuralom pszichológiát. "A kommunizmus története elmebetegeknek" sebészi pontosággal érezteti a sztálini diktatúra végórájának szorongató légkörét. Az abszurd játék a kor görbe tükre, így képes kacagtatni a kényszerzubbonyok árnyékában.

"A kommunizmus története elmebetegeknek" keserédes történet. Főhőse Jurij Petrovszkij, aki a szocializmus építéséről írt novelláiért és elbeszéléseiért megkapja az Állami Díjat, amelyet személyesen a dicső Sztálin elvtárs ad át neki. Az Írószövetség különleges feladatra szemeli ki a fiatal írót: rövid elbeszélésekben mondja el egy elmegyógyintézet ápoltjainak a kommunizmus történetét.

Balázs Zoltán rendezése ezúttal is varázslatos világba repíti a nézőt. Aki rendszeresen látogatja a Maladype Színházat egy újabb, "szabadság" mozaikkal gazdagabban tér haza, hisz az előadás remekül illeszkedik a Kravcsenko kiáltvány és a Dada Caberet sorába. Aki pedig először találkozik a rendező alkotásával egy izgalmas, pezsgő utazás részese lehet. A honi nézők által már megtapasztalt játék- elemek ismeretlen ismerősként köszönnek vissza az előadásban. Balázs Zoltán ezúttal is kiválóan használja a teret, a díszlet a játék részévé válik: a normalitást szimbolizálja az őrületben. A jelzés értékű kellék használat, a jelmezek, a maszk mindegyike újabb és újabb réteget ad ennek a szerfelett komplex előadásnak. A megszokott vokális játékokat ördögien egészíti ki a Danny Rockett jegyezte zenei világ. Kánon szerűen erősíti fel a színészek játékát.

A szabadság keresése, a diktatúrák józanésszel fel nem fogható mechanizmusa éppúgy megjelenik az előadásban, mint a manipuláció szükségszerűsége és ereje az önkényuralom világában. A színészek az előadás minden másodpercében JELEN vannak. Hipnotikus erővel ragadnak magukkal a jelenetek során át, míg nem magunk is egyek leszünk az ápoltak közül. Színészi játékuk túlmutat a vulgáris, cinikus, olykor költői szövegen; a megformált karaktereken. Szavak nélkül, szinte a bőr alá fecskendezik az előadás üzenetét, másodlagos jelentéstartalmát. A tűpontos színészi játék tudatosan elmossa a megformált karakterek közti határokat, így megteremtve azt a zavartságot, ami kacagásra készteti a nézőt a szeme előtt kibontakozó abszurd dráma láttán.

Balázs Zoltánra nem lehet kabátokat húzni. Színházi formanyelve sokkalta bonyolultabb, mint a fizikai színház skatulyája; ugyanakkor a test kellékként vagy mesélőként való használata a lassított képsorok sokaságán keresztül mégis újradefiniálja a fizikai színház fogalmát. Ez a kivételes tehetségű rendező ezúttal is egy komplex, az ember minden idegsejtjét izgalomban tartó utazással viszi a nézőt a felszabadító őrület felé.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017

Román nyelvre fordította: Florin Galiș
Szerző: Pier Lorenzo Pisano

Rendező: Balázs Zoltán


Egy fiú hazatérve nehéz helyzetben találja magát, érkezése beindítja azokat a családi mechanizmusokat, amelyek mindig is akadoztak. Anya, apa, nagymama, nagybácsi mindannyian részesei egy zsaroláson alapuló összeesküvésnek. A szeretet kikényszerítésének. Mi is valójában a család? Hogyan viszonyul az idegenekhez? És legfőképpen, túl tudjuk-e élni?

A Te érdekedben című darab megnyerte a Riccione-Tondelli Díjat 2017-ben. A művet 2018-ban a párizsi Theatre Ouvert-ben állították színpadra és jelentették meg saját “Tapuscript” gyűjteményükben. A francia változat a 72. Avignoni Fesztivál nyitóprogramjaként is bemutatásra került. A Te érdekedben-t felolvasószínházi produkcióként szerte Olaszországban és a varsói Theatre Dramatyczny-ben is bemutatták, végül a szerző rendezésében, a modenai Teatro delle Passioni-ben debütált 2019-ben.

Pier Lorenzo Pisano 1991-ben született Olaszországban, Nápolyban. Film és színházi rendező, szerző; a római Centro Sperimentale di Cinematografia-án (Nemzetközi Filmakadémia) szerezte filmrendező diplomáját. Debütáló rövidfilmje az Úgy, mint a Földön bekerült a 71. Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába. Ezt követően mélyítette el írás iránti érdeklődését, minden jelentősebb olasz dráma- és forgatókönyvíró díjat megkapott (Tondelli Díj, Solinas Díj, Hystrio Díj) és beválogatták a Fabulamundi-Playwriting Europe nemzetközi projektjébe. Drámáit angol, francia, román, cseh, lengyel és orosz nyelvre is lefordították. 2019-ben a londoni Royal Court Theatre meghívására kezdett dolgozni legújabb darabján.

Balázs Zoltán, az egyik legfontosabb budapesti független színház, a Maladype Színház alapítója, rendezőként másodjára működik együtt az Odeon Színházzal, miután 2018-ban - azonos látványtervező gárdával - megrendezte a Gardéniát, amely bukaresti és országos színházi fesztiválok számos alkalommal díjazott előadása lett.

A Te érdekedben a Fabulamundi Playwriting Europe projekt harmadik kiadásában, az Európai Bizottság által alapított ‘Kreatív Európa 2017-2020’ program keretén belül valósult meg.

Fabulamundi Playwriting Europe: Beyond Borders egy kooperációs projekt tíz Európai Uniós tagország (Olaszország, Franciaország, Németország, Spanyolország, Románia, Ausztria, Belgium, Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország) színházai, fesztiváljai és kulturális szervezetei között. A hálozat célja, hogy támogassa és népszerűsítse a kortárs drámaírást szerte Európában, annak érdekében, hogy élénkítse és megerősítse az ágazatban dolgozó szakmabeliek tevékenységét és működési tervét, valamint hogy a színházi szerzők és szakemberek számára lehetőséget biztosítson a hálózatépítésre, a multikulturális találkozásokra és a szakmai fejlődésre.

A Fabulamundi Playwriting Europe projekt keretében az Odeon Színházban ezidáig három kortárs szöveg - Erika Galli és Martina Ruggeri (Olaszország): Altató, Bonn Park (Németország): Szomorúság és Melankólia, és Joan Yago (Spanyolország): Te azt mondod: paradicsom - felolvasószínházi előadása valósult meg. Elzbieta Chowaniec (Lengyelország): Gardénia című darabjából színházi produkció is készült.

Szereplők:
Anya - Cătălina Mustață
Apa - Ioan Batinaș
Fiú - Silvian Vâlcu
Testvér - Eduard Trifa
Nagymama - Paula Niculiță
Lány - Simona Popescu
Nagybácsi / Idegen - Cezar Antal

Alkotók:
Adaptáció: Zoltán Balázs
Díszlettervező: Constantin Ciubotariu
Jelmeztervező: Andrada Chiriac
Zeneszerző: Cezar Antal

Bemutató: 2019. Június 12., Odeon Színház, Bukarest

 

Fordította: Tömöry Péter

Rendező: Balázs Zoltán

A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik

A Párizsban élő Matei Vişniecet a legismertebb román kortárs írók közt tartják számon, akit hol Becketthez, hol Kafkához, hol Pirandellóhoz vagy Fellinihez hasonlítanak. Nálunk eddig mégsem tett szert széleskörű ismertségre. - A kortárs európai irodalom egyik legérdekesebb drámaíró darabjai közül Balázs Zoltán válogatott.

A műről:
A már nem egészen fiatal szaxofonművész egy szép napon arra ébred, hogy ismeretlen fiatal nővel fekszik meztelenül egy ágyban. Első kérdése: szeretkeztünk? – de miután választ nem kap a kérdésére és ő maga már semmire sem emlékszik, arra kéri a Nőt, hogy töltsön vele még kilenc éjszakát. A Férfinak és a Nőnek kilenc éjszakája van arra, hogy megismerjék és megértsék egymást. A kilenc éjszaka során filmszerűen lepereg a szaxofonos élete, akivel egyre különösebb dolgok történnek, amíg teljesen meg nem szabadul testétől és meg nem érti a lényeget.
Matei Vişniec az egyik legtöbbet játszott európai drámaíró. Mind román, mind pedig francia nyelven tucatnyi nagy hatású drámát írt. Romániában a Bukaresti Egyetemen filozófiát tanult, majd 1977-ben fordult a drámaírás felé. Az ezt követő tíz évben húsz drámát írt, ám a romániai cenzúra mindet betiltotta. 1987-ben franciaországi meghívást kapott, azóta főként franciául publikál, és felvette a francia állampolgárságot is. A kommunista rezsim bukását követően 30 darabját mutatták be Romániában, és a magyarországi színházak is előszeretettel tűzik műsorukra frivol és váratlan fordulatokkal teli írásait.

Matei Vişniec 1956-ban született a bukovinai Radócon (Rădăuţi), Romániában. A román irodalom ’80-as generációjának egyik kiemelkedő képviselője. Költőként és drámaíróként is elismert, az elmúlt évtizedben prózaíróként is jelentős sikereket ért el regényeivel. 1987 óta Párizsban él, a Radio France Internationale állandó munkatársa. Drámáit több mint harminc országban állították színpadra.

Daniela Magiaru – Színházi kritikus, fordító. Bölcsészettudományból szerzett PhD fokozatot 2008-ban. Romániában, Németországban jelentek meg tanulmányai. Első könyve, Matei Visniec, a szép szavak illúziója címmel, 2010-ben jelent meg.

A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik

Szereplők: Lendváczky Zoltán, Molnár Mariann, Orosz Ákos, Tankó Erika, Szilágyi Ágota
A felolvasószínházi előadás bemutatóján jelen volt a szerző, Matei Visniec és Daniela Magiaru, színházi kritikus, fordító.

Előadások: 2014. 03. 03., 2013. 12. 13.