Alkategóriák
Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperot, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szigetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem végzőseiből újraszervezte társulatát, s az özönvíz óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából színre állította az Auguszust, melyet a Duna budai partján veszteglő Trip Hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal, lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.
A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.
A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.
A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.
Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.
Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.
Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.
Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?
Csepeli György, Criticai Lapok, 2020
Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.
Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.
Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.
Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.
Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020
Ilyet én még nem láttam! A közönség tagjai közül választják ki a címszereplőt a Maladype Színház Balázs Zoltán által rendezett, Yvonne, burgundi hercegnő előadásában, a Fészek Klubban. Persze lehet gyanakodni, hogy beépített emberről van szó, de aztán néhány tétova gesztusból, bizonytalanul félénk megszólalásból kiderül, hogy nem így van. Később beszélek is a fiatal hölggyel, Kelemen Ágnessel, sőt a mamájával szintén, aki történetesen tanárom volt az ELTE-én, és még olyat is megkérdezek, aki az előző napi nyilvános főpróbát látta, ő simán tanúsítja, hogy egészen más játszotta Yvonne-t. Egy 13 éves lány, aki igen fejlett, 16-nak is nézték, és meg sem szólalt, de gesztusokkal, arccal, bámulatosan reagált mindenre.
Ágnes viszont már fiatal történész, és kezdetben nagyon nem akar fölmenni a színpadra, amikor az egyik színész, Zsenák Lilla kiválasztja. Aki előtte hosszan gusztálja a publikumot, többekkel farkasszemet néz. Aztán leguggol, hogy az első sorral egy szintben legyen, majd kedves, bizalomkeltő mosollyal, invitáló karmozdulatokkal felhívja Ágnest a színpadra, ahol a többi szereplő is szemérmetlenül végigmustrálja. Személyükben a királyi udvarról van szó, ahol ő egy betolakodó, kívülről jött senki, oda nem illő, kiközösítendő lény, akit csúnyának, ágról szakadtnak is tartanak. A herceg az utcán látja meg, és annyira gnómszerűen visszataszítónak, olyan lehetetlenségnek tartja a létezését is, annyira irritálja, hogy ez már fölöttébb érdekli. Kihívásnak érzi. Vagányságból, hogy az udvarban megbotránkozást keltsen, hogy szüleit kihozza a béketűrésből, szenvtelenül kijelenti, hogy ő ezt a „mutyurit” elveszi feleségül. Na, lesz persze elképedés. Most mi bámulhatjuk a döbbent arcokat, a magukból kivetkőző felhorgadásokat, láthatjuk, hogyan zárnak össze az udvar tagjai, mert azon nyomban úgy érzik, homok került a gépezetbe, és ettől veszélyben a rendszer, a hatalom - vészhelyzet van, cselekedni kell rögvest.
Witold Gombrowicz, aki több darabjával is sokkolta a publikumot, abszurdnál abszurdabb szituációkat teremtett a színészek számára, ebben a művében azt írta meg, miként hat az udvarban Yvonne. A többiektől eltérő volta, mássága, ahogy mindenkiből kihozza a leplezni próbált, legrosszabb énjét, ahogy megindul vele kapcsolatban a susmus, az intrika, s amilyen galád módon szerveződik ellene az összeesküvés.
Szegény Ágnes pedig csak ül vagy áll, vagy ha arra késztetik, táncol ebben a mérgesen felbolydult hangyabolyban. Ő a középpont, de ebben Yvonne számára nincs sok köszönet. A kezdeti megszeppentség után a fiatal történész meglepően jól veszi a lapot, és már élvezi is az egészet. A színészeknek bármire kell tudni reagálni, és számolni azzal, hogy a civil a pályán óhatatlanul sokkal inkább vonzza a tekintetet. Hiszen elvileg nem színpadra termett, ezért mindenkit izgat, hogyan is állja meg a helyét, mit csinál. Így van ez, amikor gyerek vagy kutya kerül a színpadra, ezért szokták mondani, hogy ők nem odavalók, mert óhatatlanul is szétverik a jelenetet. Balázs ötlete most viszont épp ezért telitalálat, hiszen Yvonne puszta létével szétveri a rutint, a hagyományos protokollt az udvarnál, ahol szintén mindenki ráfigyel. Miközben persze vannak ennek a megoldásnak veszélyei, ki lehet fogni egyáltalán nem együttműködő civilt, netán olyat, aki az Yvonne-nak szóló sértő mondatokat magára veszi, lemerevedik, netán le is jön a deszkákról. De az ellenkezője ugyancsak elképzelhető, hogy dilettáns módon túl akar szerepelni mindenkit, be nem áll a szája. A színészek sokat tréningezve állítólag felkészültek minden eshetőségre. Amikor például a herceg azt tudakolja Yvonne-tól, hogy hisz-e istenben, és azt a választ kapja, hogy nem, majd Yvonne kapásból visszakérdez, hogy „És te?”, mélységes csend keletkezik. A herceget adó Jáger Simon nem válaszol csípőből, egy pillanatra azt érezhetjük, hogy nem tudja, mit mondjon, fogós ezt a kérdést improvizálva megválaszolni. Csipetnyit rezeg a léc, de csak tényleg röpke időre, amíg szinte tapintani lehet a feszültséget, hogy na most mi lesz, majd kiböki, „ha te nem hiszel benne, akkor én sem.” Ekkor éppen közeledni akar Yvonne-hoz, kedveskedni neki, tehát ez a szituációba illően ötletes, jó válasz. Valósággal felsóhajt a közönség, vagy kissé elneveti magát, hogy ezt a „gordiuszi csomót” sikerült megoldani. Ilyen szituációk garmadájából építkezik az előadás. Balázs imádja a kockázatot. Nem kedveli a bevált rutint, ha az egyik előadás olyan mint a másik. Ezért például a Leonce és Léna jeleneteit megtanulták négy-négyféleképpen előadni, így a 25 jelenetnek összesen lett száz variánsa. A közönség választhatott, hogy melyik „mutánst” kéri. Még arra is mód volt, hogy egy jelenetet kétféleképpen megnézzünk, akár a társulaton belül más címszereplőkkel. Az utolsóban pedig már itt is a publikumból került ki a két főszereplő. A szöveg nélküli, kimondottan mozgásra épülő Tojáséj előadásában a zenéket változtatta mindig úgy, hogy a színészek soha nem tudták előre, hogy aznap éppen mi szólal majd meg. Előző produkciójuk, a már komoly nemzetközi sikereket is elért Augusztus ugyanúgy csak mozgásra épült, mint a Tojáséj, amit még nem ez a fiatal csapat csinált. Mesés Gáspár, Lukács Andrea, Dőry Brigitta vesznek még részt maximális odaadással, nagy elánnal a produkcióban. Németh Anikó olyan színpompás és beszédes jelmezeket tervezett, hogy festményen is megállnák a helyüket. Balázs jókora mozgatható álló tükröket eszelt ki fő díszletelemek gyanánt. Bennük tarthatnak önvizsgálatot az udvar elkényeztetettjei. De olykor felénk is fordítják ezeket, hogy mi is megnézhessük, az események tükrében mit gondolunk magunkról. Yvonne-nal pedig valóságos emberkísérletet végez, hogy mennyi megaláztatást lehet egyáltalán elviselni. Aztán furmányos kegyetlenséggel megölik. Eltávolították a zavaró tényezőt, az idegen testet, az udvar immár zavartalanul folytathatja tovább zűrzavaros praktikáit.
Bóta Gábor, Népszava, 2020
Amíg a megoldásra fény derül, eltelik némi idő – és addig is van mit nézni a színpadon. A Balázs Zoltán rendezte előadás már akkor megkezdődik, amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. A játszók ugyanis a színen vannak; sajátos tablót alkotva, kissé bizarr pózban állva fürkészik a közönséget. A Németh Anikó tervezte, színes, csillogó, rafinált szabású ruhákat egy revü szereplői is viselhetnék, de a színpad mérete, valamint a tükrökből és kis dobogókból álló minimál díszlet tudatosítja, hogy nem musicalt fogunk látni. Ám figyelmünk mégsem a szavakra, hanem a látványra, a mozgásra, a zenére irányul, hiszen a közeget, azaz Ignác király birodalmának üresen csillogó, művi világát elsősorban ezek teremtik meg. Nem is akárhogyan, hiszen a sok közhelyes elemből (látványos arcfestés, ajakcsücsörítések, monoton dübörgésű zene stb.) mégis unikális világ épül fel. Ami főként Balázs Zoltán ezúttal is érzékelhető kitűnő atmoszférateremtő képességének, valamint Erőss Brigitta és Jáger Simon elsősorban sajátos kézmozdulatokra, gesztusokra épülő, az egész előadáson végiglüktető, igazán eredeti koreográfiájának köszönhető. Aztán elérkezik a pillanat, amikor Yvonne-nak meg kell jelennie. Ekkor a nagynénit játszó Zsenák Lilla a színpad elejére megy, s miközben a szöveget mondja, kiválasztja a nézők közül azt, akihez szavait intézi, majd kinyújtja kezét és a kiválasztott nézőt felhúzza a színpadra. És igen, ettől kezdve ő lesz Yvonne. Nem egy röpke poén erejéig, nem egy-két jelenetig, hanem a produkció teljes időtartama alatt. A Maladype bemutatójának címszerepét tehát egy civil alakítja.
Nyilvánvaló, hogy innentől kezdve nem a szokott mederben folyik a játék. Azáltal, hogy a címszerepet minden este más alkalmi színész „játssza”, az Yvonne-ból nem születhet két egyforma előadás. A pontosan megtervezett konstrukciót egy kiszámíthatatlan tényező befolyásolja. Ez a helyzet a színészektől fokozott koncentrációt és reakciókészséget igényel – a szerepkoreográfia rutinos alkalmazása eleve kizárt. Ez a munkamódszer nem áll távol Balázs Zoltántól – gondoljunk csak a Leonce és Léna bemutatójára, amelyben minden egyes jelenetnek több variánsa létezett, és jórészt az aznapi közönség döntötte el, melyiket fogják eljátszani a szereplők, vagy akár a néhai Bárka Színház Tim Carroll rendezte Hamletjére, amelyben a főszerepet alakító Balázs Zoltán a közönségtől kapott tárgyakat felhasználva hozott létre nap mint nap más előadást. Nem kizárt, hogy az Yvonne esetében azért az egyes előadások kevésbé térnek majd el egymástól. Ismerve a honi közönség szokásait, valószínűsíthető legalábbis, hogy túl sok „renitens” Yvonne nem fog majd színre lépni, s jelentős többséget alkotnak majd azok, akik hagyják magukat sodortatni a helyzettel, finoman reagálnak a hozzájuk intézett szavakra és igyekeznek konstruktívan részt venni a produkció gördülékeny lebonyolításában. De elvben kifoghat a társulat olyanokat is, akik megpróbálják kivonni magukat a játékból, megmerevednek, passzív ellenállást tanúsítanak, vagy éppen ellenkezőleg: mindenáron szerepelni akarnak és a színpadi szituációk logikájával ellentétesen cselekszenek. Őszintén szólva szívesen megnézném, hogy ilyen esetben hogyan terelhető vissza a játék a maga medrébe. Az általam látott előadáson erre nem volt szükség, mivel a színre hívott huszonéves lány (mint utóbb megtudtuk, Kelemen Ágnes) figyelemmel, érzékenyen követte a színpadi történéseket, jó ritmusérzékkel reagált azokra, s nagyszerűen töltötte be azt a szerepet, amelyet e konstrukció a címszereplőnek szán. Ez a színpadi konstrukció egyébként tökéletesen képezi le Gombrowicz drámájának alaphelyzetét. Hiszen a színre hívott civil éppoly idegen, szokatlan, kezelhetetlen elem a színpadi világban, mint a Fülöp által az udvarba hozott Yvonne az arisztokraták között. Gondolataik egyformán kevéssé sejthetőek, reakcióik egyként kiszámíthatatlanok. Az oda nem illő elem feszültséget gerjeszt, más kérdés, hogy mindaz, ami a történetben romboló erejű, az előadásban remélhetőleg termékeny, továbblépésre serkentő feszültség. (Már csak azért is, mert a színészek még a leggaládabb módon viselkedő civilt sem pusztíthatják el.)
Kevésbé működik az analógia, ha a miértekre kérdünk rá. Merthogy mind Yvonne, mind a civil szereplő eszköz. Előbbi Fülöp herceg, utóbbi a rendező eszköze. A rendezői szándék a fentiek értelmében nyilvánvaló, Fülöp szándéka viszont az előadásban nem az – ami elsősorban a konstrukció következménye. Igen gyorsan kell ugyanis felépíteni, láthatóvá tenni az erős atmoszférájú világot, amelynek bonyolultabb, rétegzettebb belső viszonyai közel sem rajzolódnak ki addigra, amíg Yvonne a színre lép. A karból, az erős összjátékból Fülöp alakja nem válik ki, a prímet egyértelműen a Kamarill viszi. E szereplő lényegében a dráma két fontos mellékszerepének (Kamarás, illetve Cirill) összevonásából született meg, s mivel az előadásban így egyszerre számít a király, illetve a herceg bizalmasának, szinte folyamatosan jelen van, központi helyzetbe kerül. Ráadásul a szerepet alakító Erőss Brigitta markáns színpadi jelenléttel rendelkezik, ő valósítja meg legtökéletesebben a játék sajátos koreográfiáját, ő diktálja a tempót, a ritmust, ezáltal a Kamarill válik a megjelenített közeg emblematikus figurájává. Az pedig nem egészen világos, hogy Jáger Simon a közegbe láthatóan jól passzoló, erősen feminin Fülöp hercege hogyan viszonyul ehhez a világhoz. Mindenesetre nem látszik úgy, hogy akár elvi, akár gyakorlati síkon különösebb problémája volna vele – így Fülöp nemigen tud a történet főszereplőjévé nőni. Yvonne színre lépése után ez már csak azért sem történhet meg, mert ettől kezdve már mindenképpen a színpadra hívott civilre irányul a befogadói figyelem. A Maladype bemutatójának persze nyilvánvalóan nem az a célja, hogy hagyományos színészi-rendezői eszközökkel a történet mély, bonyolult, eredeti értelmezését adja (miként az említetett Leonce...-tól, illetve Hamlettől sem ezt vártuk és kaptuk annak idején). Kérdéses viszont, hogy az a színpadi helyzet, amelynek alakulását a játék nagy részében nyomon követjük, mennyire tud izgalmas lenni. Pontosabban: tud-e annyira izgalmas lenni a nézőknek, mint a játszóknak.
Amire azért nem könnyű válaszolni, mert nincs két egyforma néző, és az előadás hatása az átlagnál jóval erősebben függ a befogadói diszpozíciótól, kíváncsiságtól, előítéletektől. Magam például Kelemen Ágnes színre hívását (és első, remek reakcióit) követően erősen gyanakodtam arra, hogy ő valójában beépített ember, s a rendező át akar verni – eltartott egy ideig, amíg beláttam, hogy gyanúm alaptalan. De nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nálamnál jóval empatikusabban szemlélik a civil helyzetét, s mindvégig sajnálják nézőtársukat, amiért mindezt el kell szenvednie. Ismét mások biztosan azért drukkolnak, hogy Yvonne alakítója minél több galibát okozva állítsa nehéz helyzet elé a társulatot. És borítékolhatóan elhangzanak majd olyan vélemények is, amelyek azt firtatják, lehet-e ilyen helyzetbe hozni egy nézőt, nem megalázó-e az, amit végig kell hallgatnia, egyáltalán, a kiválasztást befolyásolják-e a nézők alkati adottságai. (S nem lepődnék meg, ha az is felvetődne, választható-e Yvonne-nak férfi néző.) De ha a szituáció ellentétes véleményeket vált is ki a nézőkből, a figyelmet bizonyosan fenntartja. Ami engem illet, gyanakvásom eloszlását követően előbb feszült izgalommal követtem a történéseket, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a precíz konstrukciónak és a kiváló alkalmi főszereplőnek köszönhetően a játék szépen, rendben, a maga medrében folyik le, a feszültség lanyhult kissé. Eközben viszont elégedetten nyugtáztam az alkotók kockázatvállalási kedvét és szakmai professzionalizmusát (amely egyébként a befejezésben, azaz Yvonne meggyilkolásának kivitelezésénél is szembetűnő), de leginkább azt a lelkes és képességes összjátékot, amelyet a Maladype új, megifjodott társulata - az említetteken kívül Mesés Gáspár, Lukács Andrea és Dőry Brigitta – bemutat. És remélem, hogy a közelmúlt természeti és nem természeti jellegű csapásait követően ennek a csapatnak minél több és változatosabb alkalma lesz megmutatkozni.
Urbán Balázs, Revizoronline 2020
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem produkciója a fesztivál legtitokzatosabb előadása. Balázs Zoltán több helyen is elmondta: nem pusztán rendezésnek, hanem együttgondolkodásnak és tréningnek is szánta a felkészülési időszakot. A megvalósult előadás alapján a „tananyag” a csapatmunka lehetőségeinek kibontása és a különböző színpadi nyelvezetek megszólaltatása lehetett. A novellák elemzésével kezdődő próbaidőszak végére dőlt el, hogy szöveg egyáltalán nem fog elhangzani a színpadon, marad a zene és a tánc.
A produkció színes, kellemes nézni valót kínál (miközben nem kérdéses, mennyire kemény munka van mögötte): az együttmozgások harmóniáját, az egymást feltételező, összecsiszolt mozdulatok esztétikumát, a tánc nyelvén felépülő „párbeszédek” sokértelmű, verbalitásra le nem fordítható gesztusait. A színek, ha tetszik, az érett nyarat idézik (a lányok piros, bordó, narancs, lila, zöld ruhái), a minimális kellékhasználatot a játékosság jellemzi, a zenei válogatás pedig szabadon kalandozik az évszázadok között.
És akinek élénken emlékezetében élnek a Schulz-novellák, a játék tág asszociációs terében egy-egy motívum akár fel is idéződik belőlük. A közössé váló titkok kutatása azonban csak bónusz – az előadás nem szab feltételeket, és nem vállal ismeretterjesztést. Meglehetősen szabadon fordít; fő vonzereje éppen ebben a szabadságban, szellősségben van.
Dömötör Adrienne: A harmincadik - Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja 2018, Criticai Lapok, 2018
Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.
Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.
Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.
Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.
A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a többiek közé.
Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.
Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019
Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.
Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?
A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.
Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.
Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.
Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.
Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.
Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.
Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.
Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.
A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.
Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.
Simon Sára, Criticai Lapok, 2019
Arnold Wesker 1959-ben írta a Konyhát. A darabot megelőző terjedelmes Bevezetés és a rendezőnek szánt tanácsok közt - melyekért mindjárt az első mondatban elnézést kér - így fogalmaz: "Shakespeare tekintse színpadnak a világot, én konyhának tekintem, ahol az ágálók egymást meg nem érthetik, és a lótás-futásban a barátság, szerelem és ellenkedés hamar lobbanó szalmacsóvái is sorra kihúnynak." (Bartos Tibor fordítása.) A szereplőket hosszasan jellemzi, megadja konyhai beosztásukat, életkorukat, hátterüket, nemzetiségüket is; s ha csak ez utóbbin futunk végig, máris azt mondhatjuk, érdekes stichet kaphatna ez az angol éttermi konyha a mai egyesült Európában, hiszen a kontinensről még ma is nem kevesen indulnak útra munkát vállalni a csatorna túlpartja felé. Ilyeténképp az eredeti realista - de nem naturalista - kontextus új értelmet nyerhetne.
Aztán inspirálódhatna a rendező az igen népszerű gasztrorealitykből, Jamie Oliver hátrányos helyzetű fiatalokat a konyhai munka világába bevezető sorozatától Gordon Ramsay káromkodásokkal tarkított, éttermeket újra kipofozó műsoráig. Ekkor is ismert világgal találkozna a színpadon a néző, és ekkor is realista - és még mindig nem naturalista - világgal szembesülne.
Balázs Zoltán azonban ezektől jócskán eltérő utat választott: a rá jellemző keleti, meditatív hangulatot és a szigorúan kötött mozgásvilágot sikerrel adaptálta az ún. kitchen sink drama keretein belül. (Vagy vice versa.) Jelentős segítséget kapott ehhez Polgár Péter díszlet- és jelmeztervezőtől , aki ezzel a munkájával mindkét kategóriában elnyerte a szlovák kritikusok Dosku, azaz Deszka nevű díját.
A nyitrai színház jó tíz méter átmérőjű stúdiótermének közepe a játéktér. A fehér, kör alakú, serpenyőt, mérleg tányérját, palacsintát, gyúrótáblát, vágódeszkát egyaránt megképző színpadot szürkésfehér, furcsa állagú, talán leginkább porrá zúzott kőre emlékeztető anyag fedi, ami egy jelölten konyhai környezetben egyértelműen a lisztre asszociáltatja a nézőt. Ebben - nyilván praktikus okok miatt - befáslizott (mezít)lábbal járnak a színészek, ám ezzel a hely szakrális szerepére is utal. A tér közepén egy wokszerűen mélyülő igen nagy átmérőjű tányér a mosogató, ahol rendnek kell lenni. (Nem véletlen, hogy a darabbeli Peter ebben a szépen összesöpört-összegereblyézett térrészben tölti ki dühét.) Körülötte egymásra stócolva fehér tányérok, a külső ív mentén a plafonról lelógó aranyszín lemezek, ezek hangot adó cintányérok, sütőlapok, állandóan billegő mérlegek egyaránt lehetnek.
A már említett televíziós tudással felvértezve állíthatjuk, hogy a séfek öltözetének világa már nem csupán a fehér, azt némi szín teszi oldottabbá és trendivé. Ebben a konyhában a nyitrai társulat fiatal férfi színészeinek izmait láttatni engedő pólókat, "rendes" kötény helyett a szamurájok kimonójának szoknyaszerűre stilizált változatát viselik - kelet, tradíció, munkaruha, kortárs férfidivat egyesül bennük. A pincérnők "pincérnős" egyenminiben, fekete egyenparókában, urbánus gésaként jönnek-mennek. A hierarchia csúcsán égőpiros székében akár egy tenisz- vagy röplabdabíró ül Marango, az elvirágzott, ám nőiségét feketével, csipkével hangsúlyozó a tulajdonosnő (igen, nő), s lapozgatja tettetett nemtörődömséggel lustán aFinancial Timest, a lakberendezéssel és a szakmával foglalkozó glossykat.
A játék kezdetén merev pózban, nyugalomban vagy a nyugalmi állapotot keresve ül mindenki, s amikor elkezdődik a munka, úgy kerülnek elő az aranyszín konyhai eszközök, és válik konyhai alapanyaggá a játékteret borító anyag. A minuciózus homokétel-készítésben - nem stilizáltan, hanem realistán - a gyerekesség és játékosság, a teremtés-elkészítés-megsemmisülés fázisai és az ehhez szükséges erő sűrűsödnek, s az instabil felszíneken - tőkén állva a cintányéron - a kigyakorolt, rutinszerű mozdulatok egyszerre koncentráltak, ökonomikusak és a jelenlkegitől való frusztrációt, egy jobb élet utáni vágyra is tesznek utalást. Az egy óra ritmusa feszesen gyorsul, a színészekből keveset kap(hat)unk, egy-egy tulajdonságot csupán, ám az egyértelmű, hogy a rendező és a néző rendelését teljesítetik.
A már említett televíziós tudással felvértezve állíthatjuk, hogy a séfek öltözetének világa már nem csupán a fehér, azt némi szín teszi oldottabbá és trendivé. Ebben a konyhában a nyitrai társulat fiatal férfi színészeinek izmait láttatni engedő pólókat, "rendes" kötény helyett a szamurájok kimonójának szoknyaszerűre stilizált változatát viselik - kelet, tradíció, munkaruha, kortárs férfidivat egyesül bennük. A pincérnők "pincérnős" egyenminiben, fekete egyenparókában, urbánus gésaként jönnek-mennek. A hierarchia csúcsán égőpiros székében akár egy tenisz- vagy röplabdabíró ül Marango, az elvirágzott, ám nőiségét feketével, csipkével hangsúlyozó a tulajdonosnő (igen, nő), s lapozgatja tettetett nemtörődömséggel lustán aFinancial Timest, a lakberendezéssel és a szakmával foglalkozó glossykat.
A játék kezdetén merev pózban, nyugalomban vagy a nyugalmi állapotot keresve ül mindenki, s amikor elkezdődik a munka, úgy kerülnek elő az aranyszín konyhai eszközök, és válik konyhai alapanyaggá a játékteret borító anyag. A minuciózus homokétel-készítésben - nem stilizáltan, hanem realistán - a gyerekesség és játékosság, a teremtés-elkészítés-megsemmisülés fázisai és az ehhez szükséges erő sűrűsödnek, s az instabil felszíneken - tőkén állva a cintányéron - a kigyakorolt, rutinszerű mozdulatok egyszerre koncentráltak, ökonomikusak és a jelenlkegitől való frusztrációt, egy jobb élet utáni vágyra is tesznek utalást. Az egy óra ritmusa feszesen gyorsul, a színészekből keveset kap(hat)unk, egy-egy tulajdonságot csupán, ám az egyértelmű, hogy a rendező és a néző rendelését teljesítik.
Papp Tímea, Fidelio, 2011
A tudásfelmérő kérdések Ionesco abszurd oktatásellenességét tükrözik: "Mi Franciaország fővárosa? - Párizs. - Kitűnő!" A kérdezz-felelek egyre lázasabb tempóban folyik, gyorsan váltakoznak a tudásterületek, "Sejtbiológia? Jaj, csak azt ne!" - könyörög a háztartási alkalmazott, de nem képes visszatartani a Professzor fokozódó aktivitását.
Ifj.Vitéz László, a Karnyónéban is tündöklő Barna Zsombor ő kisasszony-nebulóként hevesen ellentart az egyre agresszívebb faggatásnak, a tiszteletbeli Indián, a monodráma-hős Csiby Gergely, fokozatosan megifjodva hajszolja magát a dühöngő őrültségbe. Balázs Zoltán rendezői érdeme, hogy az eddigi Tanár-központú koncepció ellenében két egyenlő fél küzdelmévé alakítja a darabot. A végzős bábszínész-osztály két jeles hallgatója parádés játékkal abszolválja a föladatot, hanggal, mozgással is hitelesítve a szituációt.
A fokozás csúcspontján beérik a katarzis gyümölcse, a gyilkosság után újra a Házvezetőnő lép a színre, tovább matat a cipőrengetegben, majd egy gyanútlan nézőtől is leveszi lábtyűjét /!!!/. Kiderül, mind a negyven pár a mai leckésektől származik, próbáljuk meghúzni magunkat, hiszen mi is bármikor lehetünk a korlátolt oktatási rendszer áldozatai.
Újra szól a csengő, megjött a következő delikvens, újabb tetemre éhes a tanügyi húsdaráló. Ionesco örökérvényű abszurdját Balázs Zoltán eredeti rendezése a három, még egy kicsit színművészetis hallgatójának nagyszerű munkájával az Ódry-repertoár újabb gyöngyszemévé avatja.
Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017
- Augusztus a Trip Hajón -
Kellemes fény, melyről a búzatábla jut eszembe. Esős napon a pajtában rekedni, sült almát enni a vásár forgatagában, focizni a haverokkal, miközben a késő délutáni nap melege cirógatja a hátamat. Bruno Schulz Fahajas boltok című novelláskötete alapján Balázs Zoltán rendezett előadást Augusztus címmel a TRIP Hajón. A Maladype Színház előadásán jártunk.
A Maladype produkciója száz meg száz asszociációt ébresztett bennem, minden jelenet egy árnyalattal másabb hangulatot árasztott. Mégis, mindegyikben van valami, ami miatt a szövegalap egyértelmű közös nevező lesz. Ez a szál pedig annak a gyermeknek a nyara, aki valamikor a befogadó volt. Olyan képek és érzetek vannak a középpontban, melyek bizonyos formában mindenki számára ismerősek lehetnek, mintha valamely különös utazásra hívna a társulat a múltba, a gyermekkorba, a Fahajas boltok nosztalgikus világába. Egyben érdekes megfigyelni az emlékezés mechanizmusának megjelenését, ahogy egyik kép folyik a másikba, az érzet langyosodik, majd átfordul. Ettől lesz igazán izgalmas élményben részünk, ez az, ami az előadást dinamikussá, figyelmet megragadóvá teszi.
Ugyanakkor formailag is különleges mindaz, ami a színpadon történik. Az előadás szereplői átéléssel közvetítenek, szavak nélkül. A nonverbalitás azonban, úgy gondolom, nem teszi nehezebben emészthetővé a darabot, hiszen a cél itt elsősorban nem is a történet közlése, sokkal inkább egyfajta érzelmi bevonás, amelynek elsődleges eszköze a nyelvi jelen túlmutató a kép. Ezt taglalva akár olyan véleményre is juthat a néző, hogy a látottak a mozgásszínház határát súrolják, mégsem lépik át azt, hiszen a főszerepben nem a test áll, hanem a gondolat kifejeződése, illetve a néző, még ha nem a hagyományos értelemben véve is, de gondolkodtatása. Hiszen az emlék (merthogy emlékképeket látunk) maga is gondolat, még ha érzelemmel társul is. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk a zene fontossága felett sem. A színészek nem táncolnak, hanem a szó legtisztább értelmében játszanak a zenére. A szereplők a régebbi, már jól ismert társulati tagokon, Bödők Zsigmondon és Szilágyi Ágotán kívül a társulat új tagjai, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, akik hihetetlen energiával alkotnak világot a szemünk előtt. Csodálatos nézni azt, ahogyan játékosságból remekmű születik.
Bár a darab nem szövegközpontú, különböző szimbólumok jelennek meg a színpadon, melyek kitágítják az értelmezési lehetőségeket. A búzamag, a zsákok, az alma egyfajta termékenységszimbólumként kísérik végig a történéseket; jelképezhetik a kamaszkorban feléledő szexuális kíváncsiságot, erre több utalást is találhatunk. Ám ha nem ezen a vonalon futtatjuk végig gondolatainkat, pusztán a természetet is jelképezhetik, az anyaföld ajándékait; általában pozitív asszociációkat vonnak maguk után. Ezeken a tárgyakon kívül a kellékhasználat nem jellemző, ahogyan a díszletet is csak az elme festi a háttérfüggönyre. Ettől a látvány letisztult, egyszerű lesz, a színészek maguk töltik be a befogadóban keltett bármiféle hiányérzet nélkül a teret.
Az előadás kedves, játékos és érzékeny. Rövidsége kissé “hirtelen érintett”, de semmiképp sem kellemetlenül, hiszen úgy gondolom, nem percre mérik a színház értékét.
Mindenképp ajánlom az alternatív szerelmeseinek és azoknak, akik valami újra, valami (jó értelemben) „csöppet sem kőszínházira” vágynak. Mindemellett az előadások után sokszor beszélgetésre invitálja Balázs Zoltán társulatvezető a nézőket, melyek emlékezetes élmények lehetnek befogadó és alkotó számára egyaránt. Pátosz nélküli magasművészet élő, hús-vér figurákkal.
Molnár Flóra, f21.hu, 2019
